Szeged és Vidéke, 1903. május (2. évfolyam,104-130. szám)

1903-05-01 / 104. szám

Szeged, 1903. péntek­, május 1 látványt, mintegy átszellemült a csodálattól s képtelen volt megzavarni a bámulat kiál­tásával e csendet, e végtelen békét. Látta, megfigyelte, szemlélte, csendesen, mélyen magába szivta mind e titkos szépségeket, melyek öntudatlanul támadtak s ily nagy­szerű, rejtett szépséggé alakultak át. A ter­mészet áthatolva egy nagy művész szemén, megtermékenyité szellemét s szülte a művé­szetet ! Alfonz csaknem sokáig maradt e helyen, mig mindazt, mit látott, az éj meg nem lepte s magába nem olvasztotta. A nap már ép­pen leáldozott s fölötte előtűnt a rózsás, lángoló, izzó fény, mely utoljára hízelgően koszorúzta be a távozó Gorgófőt. Minden szürke lett egyszerre ; szürke az ég, szürke a tenger, sötét a föld, mely a maga homá­lyos mécsvilágait meggyujtogatá a város lámpáiban. Művészünk felrezzent s mély sóhajjal lecsillapitá a hosszú, állandó szemlélettől megfeszült idegeit s aztán gyorsított léptek­kel vegyült a város lármás tömegébe. Kocsik, talyigák, emberek, kutyák, sé­táló árusok, kereskedők s munkások, kik gyári műhelyekből tértek haza, hajósok, kik hajóikra mentek vissza, fáradt halászok s unatkozó gazdagok mind hallatták hangju­kat, közreműködve a bevégződő nap zavart, fárasztó, zajos hangversenyében. Alfonz igazi művész volt s szerette az erős ellentéteket; szerette a fény és árny, a nagy és kicsiny, a csend és zaj hatásos küzdelmét. Felkereste a néppel leginkább ellepett utczákat, Szórakozottan ütközött össze majd száz emberrel s majd százszor hagyta, hogy beléje ütközzenek; azután a zajtól is el­­fárasztva, keresztező utczákba tért át, a vá­rosi szervezet ezen nagy ütőereibe, átment a kis erekbe s végül a hajszáledényekbe, hol a társadalom legalacsonyabb rétegeinek titokzatos élesztői elrejtve, piszokban te­nyésztek. Az alsó néposztály ezen piszkos negye­dében tisztátalan embertömegre akadt, ron­gyos, szurtos gyermekekre, kik még az uta­kon játszottak, vagy rothadt halat, eldobott kelkáposzta torzsát hordtak össze ; érezte a hagyma erős bűzét, a hal, a hús szagát, mely minden konyhában sült, érezte az em­beri­ pára bűzét, mely a szegény emberek meleg nyughelyéről lassan s undorítóan ter­jedt ki az utczára. Betért azután egy utczába, hol mindenütt csend volt, hol egy kutya se ugatott, egy gyermek sem sirt, egy árus sem kiabált, hol nem hallotta csikorogni a reszelőt s csapkodni a kala­pácsot. Bement e sötét, nedves, piszkos csator­nába, mert ezen utczák inkább csak nyitá­soknak látszottak, amelyek egy falat két külön részre választottak el. Házak ablak­táblák nélkül s oly ajtókkal, melyek egy ablaknál nem sokkal nagyobbak. Egy he­lyen egy árva kőolaj-lámpás vezette vörös világosságát a repedezett, piszkos falakra, melyek úgyszólván színtelenek voltak a taj­tékzó nedvességtől. Ezen házak néptelenek­­nek látszottak. Az emberek és állatok, me­lyek benne laktak, még kinn lehettek mind, hasztalanul keresve kenyeret ebédre. De a kis utcza felén Alfonz egy nyitott ajtócskát talált, melyből vöröses, füstös fény deren­gett elő. Nem tudott ellenállni a kíváncsi­ságnak ; bement a kis udvarba, ahol egy fogatlan öregasszony, gyér ősz hajjal, mely már nem tudta, hány éves a fésűje, állt, s halat sütve nyilt ég alatt s a kátránynyal kevert forgács tüze felett. Ez a tűz több füstöt adott, mint mele­get és több bűzt árasztott, mint világosságot, de néha-néha vidáman fellobbant, erős málla- és rézszintre festve az öregasszony mélyránczos arczát. Ezen udvarkában nem volt más élőlény a vénasszonyon kivül, mint egy fekete macska, mely hátsó lábain ülve, nyugodtan dorombolva nyalta száját s csóválta farkát, meg lévén győződve arról, hogy úrnője meg­osztja vele a vacsorát. De egy homályos szobácskában, mely az udvarra nyilt, más élőlény is volt és itt Alfonz más jelenetet látott és szemlélt, mely igen elütő volt attól, melyet csak az imént csodált a tengerparton, de amely szintén csendes és magasztos volt. Itt is két ismert vonás, a fájdalom és szeretet, a szépművé­­szetnek eme két termékenyítő forrása ! Ama szobácskának egy ajtó nélküli ki­járata s egy vasrácsos ablaka volt üveg nélkül. Három bútora is volt: egy ágy, vagy mondjuk inkább egy szalmazsák a földön, egy faszék és egy nyitott kis koporsó. Ezek előtt egy ember, — embernek mondom, mivel ilyen anatómiai alakja volt, de nem szívesen mondanám felebarátomnak. Kancsai, rongyos, piszkos, több ránéz az arczán, mint haja fején, hosszú ólomszürke orral, í­zele sebbel és szemölcscsel. Az ágyon egy I I■I parancshoz híven újabb véráldozatot csikarjon ki a nemzettől. Hiába hivat­kozik Széll Kálmán miniszterelnök az újonczok létszámának felemelésére irányuló javaslat tárgyalása folyamán minduntalan arra, hogy a parlamentben a számbeli többség mellette van, mert Magyarország felzúdult közvéleménye, maga a nemzet a legnagyobb fokú el­keseredettséggel tiltakozik a katonai terhek erőszakos és igazságtalan fel­emelése ellen. Eklatáns példa és fényes bizonyság erre a kérvények egész özöne és a tiltakozó küldöttségeknek napról-napra nagyobb és imponálóbb száma. Csak a legközelebbi múltban is hány deputácziót kellett fogadnia a Ház elnökének. Itt van mindjárt a torontáli küldöttség . . . Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter.: Azt én megvetem! Ennek a kijelentésnek a hallatára tomboló vihar tört ki a bal- és szélső­­baloldalln. A háznak épp elnöklő egyik alelnöke hasztalan csöngetett, nem volt képes a balmezőn kerekedett óriási vihart, amely a­ honvédelmi miniszter megjegyzése nyomán keletkezett, le­­csillapítani. Gyors egymásutánban röpködtek a hangos kiáltozások a baloldal padsoraiból Fejérváry Géza báró felé: — Mit mondott?­ — Vonja vissza! — Ki innen a nemzeti akaratot nem respektáló osztrák generálissal ! — Gyalázat ilyent mondani! — Rögtön szivja vissza! A zajos inczidens közben össze­súgott a honvédelmi miniszter a kormányelnökkel és néhány perczig élénken tárgyalták a közbeszólást, amely olyan nagy vihart okozott a képviselőháznak amúgy is feszült levegőjében. Egymás után keltek fel Kaas Ivor báró és Zboray Miklós, akik elítélve azt a hangot, amelyen a honvédelmi miniszter a nemzeti akarat egy részének nyilvánítóiról beszélt, követel­ték, hogy vonja vissza a miniszter kijelentését. A kínos epizódot végre úgy intézték el, hogy felemelkedett szólásra Fejérváry Géza báró honvédelmi mi­niszter és kijelentvén először azt, hogy már nem is emlékszik arra, amit mondott, az egész képviselőház előtt a leghatározottabban állítja, hogy a közbeszólást egy magánbeszél­getés során tette és így az természe­tesen nem is vonatkozhatott a toron­táliak küldöttségére. Ezzel elintézték a zajos és h­osszóra nyúlt inczidenst. Most Kossuth Ferencz, a függet­lenségi és 48-as Kossuth-párt elnöke állott fel­szólásra. Úgy az ellenzék, mint a jobboldal élénk várakozással tekintett felszólalása elé, amelynek kezdetén mindenekelőtt kijelentette, hogy a holnapi napirend megállapításá­nak kérdéséhez kíván hozzászólani. — Holnap lesz, — így kezdte beszédét,­­ a törvényen kívüli állapot első napja. Eddig is feszült várako­zással tekintett az ország politikai közvéleménye a válságos helyzet tisz­tázása elé, az utolsó perc­ben azonban már mindenki lázas türelmetlenséggel keresi a kibontakozás módjait. Most, a tizenkettedik órában, elfogulva jelen­tem ki, hogy aggódom a haza sorsa felett. Eddigi politikai működésem kétségbevonhatatlanul igazolja, hogy sohasem kételkedtem a túloldal ha­­zafiságában. De a makacsságnak ebben a megátalkodottságában kény­telen vagyok konstatálni azt az elszomorítóan sajnos tényt, hogy a kormány és a hatalmon levő párt lelkiismeretlensége viszi törvényen kívül való állapotba az országot. Hosszantartó, szűnni nem akaró zajos helyeslés hangzott fel erre a kijelentésre. Nyugtalanság és izgatott­ság támadt a karzaton, mire újból felhangzott az elnök csengetyűjének a szava. Nagy nehezen elült a zaj, elhall­gatott a lárma és az ellenzéki pártvezér folytathatta beszédét. Kossuth Ferencz beszédének to­vábbi folyamán keserves szemrehányást csinál a kormánypártnak, hogy a miniszterelnök bűnös és nemzetrontó politikáját vakon támogatva és kor­mányelnököt minden politikai hibájá­ban segítve, az ország lakosait meg­vonják a beruházási törvény életbe­­léptethetésével kínálkozó fontos gaz­dasági előnyöktől és a tisztviselők fizetésének rendezése felett való törvényes határozhatás lehetőségétől. Nem az ellenzék ellenállása akasztja meg a parlament munkáját, hanem a kormánynak és pártjának elítélésre érdemes makacssága. A baloldalt ért vádat visszahárítja a kormányra és a jobboldalra, amelyek nem akarják visszavonni az újabb vér- és pénz­áldozatot követelő katonai javaslatot. Hát azt hiszik az urak odaát, hogy csak szuronyok közt lehet boldog ez a nemzet. A függetlenségi és 48-as Kossuth-párt esetleg belátja, hogy szükségesek az újonczok, de a túl­oldalon nem tudják meggyőzni az országot, hogy miért kell éppen most emelni a katonai terheket. A mi­niszterelnök legutóbb tartott beszédé­ben elhárította magáról a felelősséget arra az esetre, ha törvényen kívül való állapotban megmarad a miniszter­­elnöki bársonyszékben. Ez nem áll, mert a kormányelnök mindig felelős, minden politikai ténykedéséért. A fele­lőség, — így fejezte be beszédét, — mindenesetre nem engem terhel. Amikor a Kossuth Ferencz be­széde nyomán támadt lelkes éljenzés

Next