Szeged és Vidéke, 1903. november (2. évfolyam, 296-345. szám)

1903-11-01 / 296. szám

SZERKESZTŐSÉG: KÁRÁSZ­ UTCZA 10. SZÁM. Kiadóhivatal: SCHULHOF KÁROLY könyvkereskedést. Megjelenik naponta kétszer. FELELŐS SZERKESZTŐ : dr. BALASSA ÁRMIN. TÁRSSZERKESZTŐK: dr. FÜLÖP ZSIGMOND és dr. SZÁSZ HUGÓ. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: A reggeli és esti kiadás együtt: Égése évre 20 korona* ~ Félévre 14 korona. — Negyedévre 7 korona. Egy hóra 2 kor. 40 fll.—Egyes szám ára: reggeli lap 8 f, esti lap 2 f. A reggeli lap előfizetési ára: § Egész évre 24 kor., fél évre 12 kor. Egyes szám ára 8 fill. f^«^jS;S^!!ÍÍSÖÍ:,'->#'MW SZEGED SZEGED, 1903. vasárnap, november 1. POLITIKAI NAPILAP, 11. ÉTFOLYAM, 296. (529.) SZÁM. .'töví. -v' V. A „kilenczesek“ munkálata. Irta : Kalmár Antal dr. Diákkoromban olvastam egy franczia rémregényt, ez volt a czime : A huszon­egyek tolvajtársulata. Ez a tolvajtár­saság, cziméhez híven, lopásból élt. A kilenczesek társulata is lopással akarja tengetni gazdájának, a szabad­elvű pártnak további életét. Óvatosan, tolvajmódra lopkodja össze program­pontjait a magyar közjog, a magyar alkotmány gazdag mezejéről. De tolvajnak kell-e lenni ott, ahol nincsen lopásra szükség? Saját dolgán senki sem követhet el lopást s a kilenczesek mégis úgy viselik magukat, mintha nekik — gigászi ügyességgel — Bécsből kellene lopniok a nemzet számára s érdemül róják föl maguknak azt, hogy nekik még a szemes Bécset is sikerült meg­­lopniok. Az összelopkodott dolgokból az első hét pont alatti holmik olyan értéktelen közjogi silányságok, amelyek a tolvajt egyenesen a „csirke-tolvaj" zsáner­­fajára sülyesztik le, ellenben a 8. pont alatti holminak a tolvaja már büszkén mondhatja rá m­agát czimeres tolvajnak, sőt czimeres gazembernek is. Itt már csak azért is a gazember­ségig czimeres a tolvaj, mert itt már a lopás dolgában fordított rend követ­kezik be, mert itt már nem a nemzet számára lopnak Bécstől, hanem Bécs szá­nára lopnak a nemzettől. És mit lopnak ? Lopják a nemzeti nyelvet, mintha ez a nemzeti nyelv csak zsákszámra való csöves kukoric­a lenne. Parabola nélkül: Tisza István a következő közjogi maszlagot akarja a nemzettel megetetni: „A párt föntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg vezér- és szolgálati nyelvét az 1867: XII. törvényczikk 11. szakaszában elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.“ Ez magyarul annyit tesz, hogy a magyar királynak joga van a magyar nemzettől kapott magyar katonai felség­jogai alapján a magyar hadsereg magyar nyelvét németté tenni. De joga van a világ bármely más nyelvét is a magyar hadseregbe behozni. Tisza István szerint a szabadelvű pártnak eddig is ez volt az álláspontja. Ha ez volt, elég istentelen álláspont volt, amelynek jogosultságát azonban közjogilag sem Tisza, sem pártja soha be nem tudná bizonyítani. Lám, köz­jogi mesterük, Beksics Gusztáv és Andrássy Gyula (a fiúk) is csak állí­­tani tudták, de közjogilag bebizonyítani soha sem bírták. Ellenben én — kiindulva a Wer­bőczy által meghatározott magyar felségjogok rendszeréből — a magyar közjogi tudományosság világában az első (és nem Rohonyi) bizonyítottam be elkobzott könyvem száz oldalán közjogilag, közjogtörténetileg, közjog­­logikailag és tudományos törvény­­magyarázat utján, hogy világos törvén­y hismi a m­agíjar' királynak­­"katonai felség­jogai a nemzeti n­yelv fölötti rendelkezést nem trtalnazhatják. Ennek a közjogi bizonyításnak gyújtott fáklyát Apponyi is a magyar nyelv szuverenitása fölött tartott apologikus beszédében. Azonban nem közjogi tudományos­ság kell már ide, hanem lángostor, amely a magyar közjog ezeréves házá­ból az ilyen osztrák kufárokat könyör­telenül kipaskolná, vagy — ami még czélravezetőbb lenne a Tisza Pistának megígért fegyvere: a golyó és az akasztófa. Ha például csak ez a leg­utóbbi működnék is legalább 24 óráig a katonai felségjogok i'ger' doktrinérjei között, legott rendbe jönne országunk válsága s a hazában a magyar nemzeti nyelvnek nem lenne többé árulója egy bitang magyar se. Ha eddig törvénytelen, tűrt állapot­nak tudtuk a magyar hadseregben a német nyelvet, azt Tisza István tör­vényesíteni akarja. A Habsburgok kényénél fogva a bécsi kormányzat is századokig turkált a magyar közjogban s ami 1867-ig törvénytelen volt: azt 67-ben törvényesítettük. Nem is mond­hatja senki, hogy nem ül fölöttünk a bécsi birodalmi hadügyminiszter. De ez a 67-es közjogi esés is csak halo­­vány sugárszál Tisza István szentség­nélküli közjogi merényletéhez. Mert azt értsd meg, jó magyarom, hogy Tisza István, a miniszterelnök szerint, amikor a magyar nemzet 1867-ben háromféle katonai felségjogot adott a királyának , akkor egyszersmind azt a jogot is odaadta neki (a tör­vényben ámbár nincs benne), hogy a magyar hadsereg egész szervezetét németté, francziává, angollá, muszkává, kínaivá, törökké, tatárrá, vagy a Jézus tudja meg, hogy miféle nyelvűvé teheti. A magyar király — a magyar hadsereg magyar nyelvét! Ezer esztendőn keresztül kevés áruló akadt a magy­­ar nemzettől, de habozás nélkül állítható, hogy a hadseregeknek elárulási ténye csak törpe folt a nem­zeti nyelv árulóinak gyalázatosságához képest. Rendi országgyűléseinknek legsötétebb korszakaiban, az önkény­­uralmak legelvadultabb állapotai között sem találkozott soha nemzeti nyel­vünknek ilyen hitvány árulója, aki most egy ország sorsát akarja vezetni, de akit inkább temetetlenül kellene a földnek elnyelnie. Közjogilag alig esik enyhébb el­bírálás alá a kilenczet­ek szövege sem, amely a következőképpen hangzik : „A hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fennálló jelenlegi álla­pot Ő felségének az 1867-ben elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján tartatott fö­nn.“ Ez legfölebb grammatikailag ért­hetetlenebb. Én például bonczolás nél­kül nem értem. Ha pedig bonczolni akarom, akkor oda jutok ki, ahol Tiszta Pista áll. De hát szerelmes Istenem ! olyan tudomány az a közjog, hogy abban világosan és okosan már nem is lehet beszélni ? Nem bizony — ha nem akarunk. Hát ez mi akar lenni . ,,A minisztérium felelőssége — mint a korona minden tényére — erre is kiterjed és az országgyűlés­nek törvényszerű befolyása — mint minden alkotmányos jogra — erre nézve is fönnáll.“ Értsük csak meg jól: 1867-ben a király katonai felségjogaival is kon­­kurráló katonai nemzeti jogokat tiszta, vagyis konkurzus nélküli felségjogokká tettük és ezeknek a katonai felség­jogok gyakorlásának az ellenőrzését (a magyar hadsereg fölött is) a bécsi birodalmi hadügyminiszterre bíztuk, amely bécsi hadügyminiszter azonban a magyar országgyűlésnek nem felelős. Már most a kilenczesek tolvaj­­ólaborátuma azt mondja, hogy ezek­ben a katonai felségjogok tekintetében is fönnáll a minisztérium felelőssége. De milyen felelősség ? Talán az a felelősség, ami az én 48-as szent törvényemben benne van ? Talán az 1848: III. t.-cz. 32. §-ának a), b) és c) pontjai szerint osztályo­zott jogi felelősség ? Dehogy ! Holmiféle politikai fele­lősségről beszél az elaborátum, amely politikai felelősség törvényileg a ma­gyar közjogban dekretálva nincs és amely politikai felelősség az összes közjogi íróink egybehangzó véleménye szerint Magyarországon még soha nem érvényesült, nem érvényesül és nem is fog érvényesülni. A politikai felelősség — jogi fele­lősség hiányában — olyan dolog, hogy azért még a haja szála sem görbülhet meg egy miniszternek sem . Lapunk mai szá­ma 20 oldal.

Next