Szeged és Vidéke, 1904. május (3. évfolyam, 154-177. szám)
1904-05-08 / 160. szám
Szeged, 1904. vasárnap, május 8. SZEGED ÉS VIDÉKE. órákban elragadta a halm az ország koszorús költőjét, Jókai Mórt, m megrendítő eset ez az egész országra, megrendítő eset minden magyar emberre, és azt hiszem, hogy ha nem is állna fönn évtizedek óta az a benső kapocs, amely a törvényhozást és utóbbi időben annak mindkét házát Jókaihoz kötötte, még az esetben is kötelességem lenne e helyről megemlékezni az elhunyt nagy hazafiról. Mert Jókai Mór az ő hasznos és a magyar névre csak dicsőséget árasztó működésében több mint négy évtizeden át a törvényhozásnak is tagja volt. 1861-ben választatott először képviselővé és 1896-ig tagja volt az országgyűlés képviselőházának. 1896 óta pedig a törvényhozás másik házában, a főrendiházban működött mint törvényhozó. Így tehát ez a gyász nemcsak országos jellegénél fogva, hanem úgyis mint a Háznak saját gyásza érinti a képviselőházat. Jókainak, mint írónak, mint költőnek méltatása teljes valójában nem e helyre tartozik. Meg fog az történni kétségtelenül. Sokkal inkább is átérzi azt mindenki, hogysem arra itt e perczben kitérni kellene. Két dolog van azonban, amelyet hallgatással nem mellőzhetek és amelyet különösen kiemelni kívánok. Ez a két dolog az, hogy mi Jókai Mórban a leglánglelkűbb, a legtörhetlenebb hazafiak egyikét, az ország legkiválóbb fiainak egyikét gyászoljuk, aki a legmelegebb szeretettel csüggött a hazán, mindnyájunk közös édesanyján. A másik az, hogy Jókai mindvégig megtartotta azt a tősgyökeres magyarságát, amelylyel ő a magyart a külföld előtt is ismertté, keresetté és rokonszenvessé tette. Ezúttal formai indítványt nem kívánok tenni, tisztelt Ház, mivel mai ülésünkben még határozatot nem hozhatunk. De a Ház beleegyezésével már is intézkedtem, hogy a száz külső kifejezéséül és a Ház összes tagjai mélyen érzett részvétének nyilvánításául díszes koszorú helyeztessék az elhalt hazafi ravatalára. (Általános helyeslés.) Fölkérem azonkívül összes képviselőtársaimat, hogy a hétfőn délután 3 órakor a Nemzeti Múzeum csarnokában megtartandó végtisztességen megjelenni és őt utolsó útjára elkísérni hazafiai kötelességüknek tartják, természetesen az elnökség vezetése alatt. (Helyeslés.) Ami most már a külön indítványokat illeti, azokat, miután a hétfői ülésen sem lesznek elkésettek, a hétfői ülésre tartom fönn és akkor fogok azok iránt a Háznak javaslatot tenni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter úr kér szót. Berzeviczy Albert: T. Ház! Én a kormány nevében is hozzájárulok a mélyen t. elnök úr előterjesztéséhez, annak minden részéhez. Nem kételkedhetem benne, hogy a magyar képviselőház méltó és hű kifejezője lesz a nemzeti közérzületnek, amely megilletődéssel borult a nagy költő ravatalára és kívánja őt a nemzet halottjaként gyászolni. (Helyeslés.) Jókai írói munkásságával Magyarországnak annyi és oly maradandó dicsőséget szerzett, hogy a magyar nemzet önönmagát kisebbítené, ha a kegyeletnek méltó kifejezését nem találná annak a költőnek az elhunyta alkalmából, aki a magyar névnek, a magyar költészetnek a világ minden műveit nemzete körében számtalan barátot szerzett, (Élénk helyeslés.), aki pazar gazdagságú képzeletével világokat fedözött föl nemzete és a többi művelt nemzetek számára, akinek a működése elválaszthatatlanul összeforr nemzetünk egész újabbkori történetével. (Úgy van ! Úgy van !) A nemzet újjászületésének nagy napjaiban Petőfi oldalán mint az uj szabadság és az uj nemzeti élet lángszava első hírnöke szólalt meg. (Úgy van! Úgy van !) A nemzet tetszhalálának gyászos éveiben humorának ragyogásával, pátoszának tüzével, nyelvének csodás varázserejével élesztette-ébresztgette elalélt nemzetét és az újabb alkotmányos korszakban a király és a nemzet egyező elismerésétől környezve, soha le nem téve lantját, fáradhatatlanul, kifogyhatatlan képzelettel és soha nem lankadó munka- és alkotási kedvvel érte el, mint a nemzet valódi poéta laureátusa a pátriárkák korát, amely most nekünk még mindig korán egész nemzetének hálájától, szeretetétől, kegyeletétől kisérve szállt, száll a tavasz virágaitól behintett sírjába. Tisztelt képviselőház! A költő halála olyan időben következett be, amidőn az országgyűlés szünetelt és ezért a kormány kötelességének tartotta a törvényhozás jóváhagyásának reményében saját felelősségére tenni meg a legszükségesebb intézkedéseket arra nézve, hogy Jókai mint a nemzet halottja az ő nagy nevéhez és a magyar nemzethez méltó végtisztességben részesüljön. (Élénk helyeslés. Annak idejében bátor leszek a kormány részéről tett intézkedések és azok során fölmerült kiadásokról a t. Háznak tüzetes előterjesztéseket tenni. Most a Ház megalakulása előtt tudtomal formaszerű határozatot nem hozhatna és azért csupán arra szorítkozom, hogy a kormány ezen megtett intézkedéseiről a 1. képviselőháznak rövid előzetes jelentést tegyek és az elnök úrnak a Ház nevében tett kijelentéseihez és intézkedéseihez hozzájáruljak. Thaly Kálmán: Az országos gyász mélyen megrendíti az ő szívét is ; költőről, a költők között is óriásról van szó, talán nem is volna szabad, száraz prózában megemlékezni róla. Hiába keres hasonlatokat nagysága jellemzésére : az északi fény ragyogása elvész, a csillagpompa hideg és távol van tőlünk, az ő hatása ragyogó, meleg s közvetlen. Jókai szive legremekebb költeményei írása közben mindig a hazáé volt, regényeiből minden magyar ember kiérzi a magyar szív lelkesedését. Ő igazában melegítő, tündöklő nap volt. A Gondviselés a 48-as években szellemóriásokkal gondoskodott a magyar nemzetről. Ott van Kossuth Lajos, az újkor Demosthenese, Petőfi Sándor, minden idők legnagyobb lírikusa és Jókai Mór. Az egyik száműzötten jöhetett csak haza, Petőfi a csatatéren esett el, de Jókainak megengedte a sors, hogy köztünk élje át életét. Szól Jókai irodalmi működésének jelentőségéről. Majd a párt nevében kijelenti, hogy az elnök és kultuszminiszter jelentéséhez megilletődéssel hozzájárul. A főrendiház részvéte. • A főrendiház ma délután öt órakor tartott ülésén emlékezett meg nagyív tagjának haláláról. A grgászház, Jókai özvegye ma éjjel aludt öt nap óta először, mélyen, tompán, álom nélkül. Borzasztóan el van csigázva, lesoványodott, úgy hogy alig ismerni a viruló szép asszonyra. Hat órakor fölkelt, aztán megkezdődött újra a Golgota-járás egyik szobából a másikba. Csak a ma is nagy számban jött részvéttávirat, levél és személyes részvétnyilvánítás szórakoztatja kissé az özvegyet. Részvétüket nyilvánították: Thallóczy Lajos közös pénzügyminiszteri osztályfőnök. A legmodernebb nyavalyáról. Irta: Szabó Ferencz. Egy nap azt mondta Tóth Mártonné, hogy ideges. Márton úr elhitte, látva a kórjeleket, melyek egy pár konyhai mobiljának idő előtti kimultában s a szolgálónak szárny nélkül való repülni tudásában jelentkeztek. Szaladt az orvoshoz, kinek felesége álnév alatt divatczikkeket és érzelgős verseket irt. Ez minden kétségen kívül alapos tájékozást nyújthat az idegességre vonatkozólag, elegendő ideje és alkalma lévén emberiségboldogító tapasztalatokat szerezni — magamagán. Elujságolva a rettentő állapotot, szorongva kérdé, hogy ragadós-e ez a betegség vagy sem ? — Ahogy vesszük — válaszolt hippokráteszi flegmával a komoly tudományok embere, ahogy vesszük . . . Látja ezt a fogat ? Schmidtsohn Johann, ismert nevű . . . hahaha ! érti uram ? ismert nevű speczialista — aki a sípos zsidótól kilószámra vásárolja össze a hulladékfogakat s aztán kérkedik, hogy ezek mind az ő müértő operáczióin mentek keresztül — ez az ur, mondom, másfél óráig kínlódott e csekélységen s urát alig tudta megszabadítani az általa okozott fájdalomtól . . . Hát aztán müértő fogorvos az ilyen ember ? — Persze hogyis nem ... De bocsánat, nem értem, hogy miféle összefüggés van az általam felvetett kérdés meg a Schmidtsohn úr műkedvelő fogászata között. A doktor nagyot nézett, idegesen és türelmetlenül. — Nem érti ? Hogy lehet ezt nem érteni ? hisz úgy tetszik, hogy magyarul beszéltem ... No hát várjon . . . Schmidtsohn Johann . . . — Tudom, tudom ! védekezett Márton úr teljes erőből — Schmidtsohn Johann haszontalan lump fráter, aki csak bitorolja a neve közé illesztett angolos »off«-ot, holott túl se volt a falu határán. Nem is érti a mesterségét . . . három napon át szokott húzni egy fogat s a negyediken belétört . . . Ezt tetszett mondani, ugye ? — Szórni szóra . . . hahaha ! A nyomorult fráter még bele mert kontárkodni az én most ... az én hivatásomba! — Még pedig olcsóbban dolgozik a nyomorult . . . Felnőtteket ötven, gyermekeket harmincz krajczárért szokott megszabadítani fölöslegessé vált rágószervétől ... A tejfogakat pedig ingyen hozza a nyomorult ! — Nyomorult ! Ez az igazi jelző . . . Utóbbi időben még bábának is beállt s kulcsot csinál bármely rossz lakathoz . . . — Ez még semmi ! — toldotta Márton úr a szót, hogy egy lélegzettel lehetőleg minden rosszat elmondjon Schmidtsohn Johannról, meg lévén győződve, hogy mindaddig nem nyer kellő, világos feleletet, mig valami haragos indulat megmarad a doktor ur lelkében. — Ez még semmi ! Hanem gyógyít podagrát, tyúkszemet és epilepsziát; patkós lovakat és lóvá tesz embereket; titokban drámát és álomfejtő könyvet ir; rakja a lutriát és hazudik, mint egy obsitos. Ennyi rosszat nem hiszem, hogy valaha összehalmoztak volna egyazon emberre, aki az úgy is fölösleges luxussá vált rágószerveket fogyasztván, méltó igényt tarthat az emberiség elismerő hálájára. Azonban megvolt az eredménye : a doktor úr lecsöndesült s kedves barátjának nevezte Márton urat. — És most szabad újólag föltennem előbb elejtett kérdésemet: ragadós nyavalya-e az idegesség? — Ahogy veszszük, kedves barátom, ahogy veszszük ... Ha meghallgatta volna e jog meséjét, már túl lennénk az előleges magyarázatokon . . . Tehát emlékszik-e ? Ott hagytuk el, hogy Schmidtsohn Johann . . . — A lump, a nyomorult ! ... De könyörgöm, nem lehetne ezt a gyűlölt nevet kihagyni a beszédből ? A doktor úr olyan volt, mint a Sion hegye: nem lehetett kizökkenteni a beszéd kerékvágásából. — Igen, ez a pipogya ember tizenháromszor fogott hozzá ... El tudja-e képzelni ezt a rettenetes szituácziót ? Tizenháromszor nézni a foghúzó fején vigyorgó rém szemébe . . . — Szörnyűség ! De az idegesség, doktor úr ! — Azonnal, barátom, azonnal! .. . Ahány tudós van, érti-e ? Ahány tudós, mindenik más-másképpen magyarázza az idegesség természetét, születési, lefolyási és halálozási körülményeit. .. Azonnal rátérünk . . . Mikor Schmidtsohn Johann tizennegyedszer kapaszkodott be e nyomorult csontocskába . . . — Értem, értem . . . Beletörte a nyomorult !— Dehogy törte . . . Különben nem volna itt teljes egészében, hogy még az állkapctából is rajta maradt egy darab . . . Tehát, mikor utoljára belekapaszkodott, a pácziens marka ökölbe szorult s mikor fogánál fogva lerántotta a székről s végighuzta háromszor a földön, a pácziens nagyot ordított, hogy a járókelők beszaladtak az utczáról . . . Illetőleg nem jól mondom : nem a páczienz ordított, hanem maga Schmidtsohn Johann, kinek képes felére olyan mértani