Szeged és Vidéke, 1916. augusztus (15. évfolyam, 177-202. szám)

1916-08-01 / 177. szám

1916 augusztus­­ SZEGED ÉS VIDÉKE. Vilmos császár kéziratai a harmadik hadiév küszöbén. A hadüzenet második évforduló­ján Vilmos császár három rendeletet bocsájtott ki. A Bethmann-Hollweg birodalmi kancellárhoz intézett ren­delet lényegében a következőket tartalmazza: Másodízben tér vissza az a nap, amelyen Németország fiait fegyverbe kellett szólítani. Azóta — véren és dicsőségen keresztül — hőslelkű „tábori szürkéink“ nyugaton és kele­ten rendíthetetlen szilárdsággal állják az ellenfelek hatalmas rohamát. Ifjú flottánk a skagerraki dicsőséges napon kemény csapást mért az angol ármá­­dára. Ellenségeink ama reménye, hogy a hadiszerek előállításában túl­szárnyaljanak bennünket, épp annyira csúfot fog vallani, mint az a tervük, hogy éhséggel kényszerítsék ki azt, amit kardjuk nem tud elérni. Még nehéz feladatok előtt állunk, noha a két háborús év förgetegei után minden emberi szívben a béke verőfénye utáni vágyakozás kezd éledezni. El­lenségeinkre hárul egyedül a további vérontás vétke. Végig visszük ezt a küzdelmet, oly végig, amely birodal­munkat megoltalmazza új megroha­­nással szemben és a német szellem és német kéz békés munkájának örök időkre szabad teret biztosit. A császár még köszönetet mond a rendeletben a német népnek ön­­feláldozásáért. — Bajtársak! Minden fronton új, súlyos csapásokat mértetek az el­lenségre. — Írja a császár — akár leküzdöttétek támadástok erejével és hátrálni volt kénytelen, akár idegen, az egész világon összeszedett és kizsarolt segítséggel megerősödve az eddigi győzelmek jutalmát újra ki­ragadni igyekszik keretekből, ti mindig felsőbbségben voltatok vele szemben. Még ott is, ahol Anglia erőszakos uralma vitatlan volt, a tenger szabad útján győzelmesen harcoltatok a lenyűgöző túlerővel szemben. Biztosak lehettek hazátok elismeréséről, a hálás haza büszke bámulatáról. Az otthon lévők sere­gének is kijár az én köszönetem és a haza köszönete. Harmadik kéziratában a hadsereg számára dolgozók iránt fejezi ki elismerését a császár, köszönetet mond mindazoknak, akik sohasem szűnő szellemi munkával, vagy a kovácsműhelyben vagy a mély aknákban mindent elkövettek arra nézve, hogy a hadsereg fölszerelését acélkeménnyé és álhatatlanná tegyék. Alhírek szerb montene­­grói lázadásról. SZÓFIA, augusztus 1. A bolgár távirati iroda jelenti: A francia sajtó tendenciózus jelentései szerint Mace­dónia nyugati részében a szerbek és a montenegróiak föllázadtak és az Oh­rida tó körül néhány községet megszállottak és onnan támadást kezdtek a bolgárok ellen. Ezek a hírek teljesen koholtak. A hódított területen mindenütt rend és nyuga­lom van. Városi polgári vendéglő Olcsó étkezés a hivatalnokoknak. A Szeged és Vidéke közölte, hogy Miskolc város bécsi mintára úgyne­vezett közös­ konyha létesítését hatá­rozta el, ami nem egyéb, mint nép­konyha mindenki számára. Somogyi Szilveszter dr. polgármester ezzel kapcsolatosan kijelentette, hogy Sze­geden ilyen intézmény fölállítására szükség nincs. A miskolci 80 filléres ebédeket nálunk tökéletesen pótolják az állandóan üzemben levő városi népkonyhák, amelyek számát télen át a szükséghez képest szaporítják és amelyeknek fizetett ebédje csak ötven fillérbe kerül személyenként. A legszegényebb néposztályok ét­kezésének kérdése ezzel tényleg meg van oldva és pedig a szegedi viszo­nyoknak megfelelően. Megoldatlan probléma marad azonban emellett a kishivatalnokok sorsának könnyítése, amely eredetileg a közös­ konyhák létesítésének alapgondolata volt. Senkinek sem kell bővebben ma­gyarázni, hogy a háború következté­ben beállott általános drágaságtól a kishivatalnok-társadalom szenvedett a legtöbbet, a köz- és magánhivata­lok proletárjai. Amíg ugyanis a mun­kások munkabére a megélhetés drá­gulásával szinte lépésről-lépésre emel­kedett, addig a köz- és magánhiva­talnokok osztályának meg kellett elégednie a húsz-harminc százalékos háborús pótlékokkal, ami a négy- és ötszáz százalékos áremelkedések mel­lett még azt a bizonyos cseppet sem adja a tengerben. Mi sem nyilván­valóbb tehát viszont, minthogy a ren­delkezésre álló eszközökkel föltétlenül segíteni kell a köz- és magánhiva­talnokok nyomorán. Ezt célozta a közös­ konyhák létesítése is eredeti­leg, ami, ismételjük, ugyanaz, mint a népkonyha, csakhogy jobb ételekkel s ennek megfelelően drágább árakkal. Bebizonyított tény, hogy a tömeg­főzésnél az árak igen magas száza­lékkal redukálódnak. Hogy egyebet ne említsünk, ismerünk magánháza­kat, amelyekben mintegy 40 ember étkezik és éppen ezért kitűnő polgári kosztot kaphatnak személyenlant és havonkint 80—90 koronáért még ma is. De még jobb példa erre a város által házikezelésben élelmezett köz­kórház. Itt naponkint mintegy 3—400 ember részére főznek élvezhető és jó ételeket. Úgy a betegek, mint az orvosi kar, ápoló- és egyéb személy­zet reggelit, tízórait, ebédet, uzson­nát és vacsorát kapnak, igen sokan a drágább ételneműeket is. Mégis, amint Skultéty Sándor főszámvevő havi jelentéseiből olvashatjuk, egy ember élelmezési átlaga naponkint 1’50, 1'60 korona, a beruházási költ­ségek beszámításával. Ez azt mutatná, hogy a szegedi vendéglők indokolatlanul túl drágák. De ez a megállapítás nem áll, mert a vendéglőnek rizikója van a bizony­talanra előre megfőzött t­ételekkel. A fentiekből azonban láthatjuk, hogy a város a hivatalnok-nyomorú­ság enyhítésére minden különösebb megerőltetés nélkül, egész könnye­dén maga is létesíthetne egy úgy­nevezett „Polgári Vendéglőt“, — hogy az arisztokratikus közfelfogásban méltatlanul lebecsült Népkonyha vagy Közös konyha elnevezést mel­lőzzük — ahol napi két-három­ ko­ronáért ebédet és vacsorát kaphat­nának a hivatalnokok és minden más jelentkező. Ez az ár tisztessé­ges, nem drága. Mindenki kész örömmel megfizetné, sőt a város sem járna vele rosszul, mert e mellett az ár mellett még némi jövedelem is kínálkozik. A Polgári Vendéglő étrendjét he­­tenként előre meghatározhatná a vendéglő vezetősége. A város ugyanis nagyobb rizikót nem vál­lalhatván, előre meghatározott menüt adhatna közönségének. Ez elriasztó hatással semmi esetre sem lenne, mert hiszen manapság a vendég­lőkben sem lehet túlságosan válo­gatni. Esetleg, hogy lehetőleg min­den rizikótól megszabaduljon a város, előzetes jelentkezésekkel és a meg­határozott ár előzetes lefizetése mel­lett kezdhetné meg működését a város által felállítandó vendéglő. Ilyen körülmények között a városnak csak a helyiségről és a berendezés­ről kellene gondoskodnia, ami alig jelentene költséget és néhány hónap alatt amúgy is visszatérülne. Egy súlyos viszonyok közt élő osztályon azonban segítve lenne. Az a tény, hogy városok ilyen üzleteket nem létesítettek még Ma­gyarországon, nem szabad, hogy elriasztó hatással legyen a város vezetőségére. Elvégre Szeedről is indulhat már ki valami. És főként nem szabad tovább folytatni az eddig szokásos krájzler-politikát.­­■ Így még sokáig fogják Szegedet Nagyvárad, Temesvár, de sőt Kassa és Eperjes mögött is emlegetni. Cselekedni kell megtanulni, erős kézzel benyúlni a bajok forrásába. Balogh Károly pénzügyi tanács­nok a következőket mondta a Pol­gári Vendéglő létesítésének lehető­ségéről : — Az eszme mindenesetre meg­érdemli, hogy tüzetesen foglalkoz­zunk vele. Az én véleményem szerint egy ilyen intézmény fölállí­tásának semmi akadálya nincs és kellő körültekintéssel, jól megszer­vezve, valamint megfelelő vezetés mellett kitűnően és a kitűzött célnak megfelelőleg tudna prosperálni a Polgári Vendéglő. Mindenesetre meg­beszélés tárgyává tesszük az ügyet. A magunk részéről még csak azt jegyezzük meg, hogy a város olcsón kihizlalt 270 sertésének egy része kitűnő anyagot szolgáltatna a Polgári Vendéglőnek. Angol repülő harca egy Zeppelinnel. ROTTERDAM, augusztus 1. Az angol admiralitás közli: Egyik repülőnk a keleti part­tól harminc mértföldnyire megtámadott és üldözött egy német Zeppelint. Az angol pilóta már két muníciós­­szekrényét kilőtte, amikor a gépen robbanás történt és rövid időre eszméletét vesz­tette. Amikor újból magához tért, a Zeppelint már nem látta sehol, úgy hogy kény­telen volt állomáshelyére visszatérni. BilBOHilVÍSÍIi[Í!l. Mélyen tisztelt Családapa, biró ur, doktor ur, tanár ur! ön tépődő éjszakáin egy kedves ábrándot szí­nezett, melengetett a lelkében Hörcsög-ábránd lesz az, de emberi Szépségére lendült s eszményiesült Ön arra gondolt, hogy majd a be­szerzési előlegen, vagy a megtakarí­tott pénzen, esetleg szíves baráti kölcsönből valóban éléstárrá rendezi be, minden Reinhardnál boszorká­nyosabb rendezéssel azt a lyukat amelyet — ott a konyha, vagy a világítóudvar mellett — kamra, de inkább spájz néven említ nagybecsű családja, (amennyiben említeni érde­mes.) Ha a teli éléstár tündöklő képe megjelent az Ön álmaiban s ön az édes álom boldogságában fölkaca­gott, fölijedő neje őnagysága hasz­talan faggatta, hogy miért tetszett megbolondulni. Ön a kedves titkot, szeretett családja számára drága meg­lepetést, el nem áruló. Oh, milyen szép is lesz, gondolta ön, a derék polgár, ha majd finom fehérliszttel és középfinom főzőliszttel s végül, de nem utoljára, kitűnő kenyérliszttel fog megtelni az éléstár rangosztályába előlépő kamra. Hát, méltóztassék elvetni ezt az ábrándot, mely kancsaiul, festett egekbe néz! A gyönyörű illúziót dirib-darabokká tépi a kíméletlen valóság. Mert föltéve s a legtávolabb­ról sem tagadva, hogy önnek pénze van, honnan szándékozik vásárolni a gabonát, mert hiszen lisztet nem vehet ? Vásárlási igazolványt még csak szerezhetne, legföljebb a tolon­gásban egy kicsit benyomják a de­rekát. De aztán, doktor úr, aztán, kedves tanár úr! Hogyan állapította meg Ön aztánra a teendőinek pro­gramját, hova fordul mint gondos családapa ? — A szegedi őstermelőhöz, a derék tanyai magyarhoz, — mondja Ön. Igen, hozzá kell fordulnia, mert hiszen csak Szegedről vásárolhat az Ön gyöngéd gondoskodása. De a ki­tűnő őstermelőt, a derék tanyait hol lehet megtalálni? Ismer közelebbről egy őstermelőt, igen tisztelt doktor úr, vagy kedves Máv, főellenőr úr? A kedves neje őnagysága talán inkább, mert ő legalább reggelenkint a piacon szokott találkozni a helyre őstermelő­­nővel, mikor ez felebarátnői szere­tettel segít a páratlan kofának s a kofa viszont neki, nehogy akármelyikük gyönge válla meg­­roskadjon az áremelés alatt. Ámde a helyre őstermelőnő gabonát nem visz a csirkepiacra, sőt most a búzapiacra sem, önnek tehát, tisz­telt főfelügyelő úr, ki kell fáradnia a mindössze hetvenezer holdas ta­nyai területre, hogy keressen olyan őstermelőt, akinek gabonája, eladó gabonája, még­pedig önnek eladó gabonája van ! Nem merném azzal áltatni, hogy kísérlete, fáradozásai sikerre vezetnek, de egy gyöngéd családapa, istenem, egy atya, még ilyen hasztalannak tetsző nehéz pró-

Next