Szeged és Vidéke, 1916. augusztus (15. évfolyam, 177-202. szám)
1916-08-01 / 177. szám
1916 augusztus SZEGED ÉS VIDÉKE. Vilmos császár kéziratai a harmadik hadiév küszöbén. A hadüzenet második évfordulóján Vilmos császár három rendeletet bocsájtott ki. A Bethmann-Hollweg birodalmi kancellárhoz intézett rendelet lényegében a következőket tartalmazza: Másodízben tér vissza az a nap, amelyen Németország fiait fegyverbe kellett szólítani. Azóta — véren és dicsőségen keresztül — hőslelkű „tábori szürkéink“ nyugaton és keleten rendíthetetlen szilárdsággal állják az ellenfelek hatalmas rohamát. Ifjú flottánk a skagerraki dicsőséges napon kemény csapást mért az angol ármádára. Ellenségeink ama reménye, hogy a hadiszerek előállításában túlszárnyaljanak bennünket, épp annyira csúfot fog vallani, mint az a tervük, hogy éhséggel kényszerítsék ki azt, amit kardjuk nem tud elérni. Még nehéz feladatok előtt állunk, noha a két háborús év förgetegei után minden emberi szívben a béke verőfénye utáni vágyakozás kezd éledezni. Ellenségeinkre hárul egyedül a további vérontás vétke. Végig visszük ezt a küzdelmet, oly végig, amely birodalmunkat megoltalmazza új megrohanással szemben és a német szellem és német kéz békés munkájának örök időkre szabad teret biztosit. A császár még köszönetet mond a rendeletben a német népnek önfeláldozásáért. — Bajtársak! Minden fronton új, súlyos csapásokat mértetek az ellenségre. — Írja a császár — akár leküzdöttétek támadástok erejével és hátrálni volt kénytelen, akár idegen, az egész világon összeszedett és kizsarolt segítséggel megerősödve az eddigi győzelmek jutalmát újra kiragadni igyekszik keretekből, ti mindig felsőbbségben voltatok vele szemben. Még ott is, ahol Anglia erőszakos uralma vitatlan volt, a tenger szabad útján győzelmesen harcoltatok a lenyűgöző túlerővel szemben. Biztosak lehettek hazátok elismeréséről, a hálás haza büszke bámulatáról. Az otthon lévők seregének is kijár az én köszönetem és a haza köszönete. Harmadik kéziratában a hadsereg számára dolgozók iránt fejezi ki elismerését a császár, köszönetet mond mindazoknak, akik sohasem szűnő szellemi munkával, vagy a kovácsműhelyben vagy a mély aknákban mindent elkövettek arra nézve, hogy a hadsereg fölszerelését acélkeménnyé és álhatatlanná tegyék. Alhírek szerb montenegrói lázadásról. SZÓFIA, augusztus 1. A bolgár távirati iroda jelenti: A francia sajtó tendenciózus jelentései szerint Macedónia nyugati részében a szerbek és a montenegróiak föllázadtak és az Ohrida tó körül néhány községet megszállottak és onnan támadást kezdtek a bolgárok ellen. Ezek a hírek teljesen koholtak. A hódított területen mindenütt rend és nyugalom van. Városi polgári vendéglő Olcsó étkezés a hivatalnokoknak. A Szeged és Vidéke közölte, hogy Miskolc város bécsi mintára úgynevezett közös konyha létesítését határozta el, ami nem egyéb, mint népkonyha mindenki számára. Somogyi Szilveszter dr. polgármester ezzel kapcsolatosan kijelentette, hogy Szegeden ilyen intézmény fölállítására szükség nincs. A miskolci 80 filléres ebédeket nálunk tökéletesen pótolják az állandóan üzemben levő városi népkonyhák, amelyek számát télen át a szükséghez képest szaporítják és amelyeknek fizetett ebédje csak ötven fillérbe kerül személyenként. A legszegényebb néposztályok étkezésének kérdése ezzel tényleg meg van oldva és pedig a szegedi viszonyoknak megfelelően. Megoldatlan probléma marad azonban emellett a kishivatalnokok sorsának könnyítése, amely eredetileg a közös konyhák létesítésének alapgondolata volt. Senkinek sem kell bővebben magyarázni, hogy a háború következtében beállott általános drágaságtól a kishivatalnok-társadalom szenvedett a legtöbbet, a köz- és magánhivatalok proletárjai. Amíg ugyanis a munkások munkabére a megélhetés drágulásával szinte lépésről-lépésre emelkedett, addig a köz- és magánhivatalnokok osztályának meg kellett elégednie a húsz-harminc százalékos háborús pótlékokkal, ami a négy- és ötszáz százalékos áremelkedések mellett még azt a bizonyos cseppet sem adja a tengerben. Mi sem nyilvánvalóbb tehát viszont, minthogy a rendelkezésre álló eszközökkel föltétlenül segíteni kell a köz- és magánhivatalnokok nyomorán. Ezt célozta a közös konyhák létesítése is eredetileg, ami, ismételjük, ugyanaz, mint a népkonyha, csakhogy jobb ételekkel s ennek megfelelően drágább árakkal. Bebizonyított tény, hogy a tömegfőzésnél az árak igen magas százalékkal redukálódnak. Hogy egyebet ne említsünk, ismerünk magánházakat, amelyekben mintegy 40 ember étkezik és éppen ezért kitűnő polgári kosztot kaphatnak személyenlant és havonkint 80—90 koronáért még ma is. De még jobb példa erre a város által házikezelésben élelmezett közkórház. Itt naponkint mintegy 3—400 ember részére főznek élvezhető és jó ételeket. Úgy a betegek, mint az orvosi kar, ápoló- és egyéb személyzet reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és vacsorát kapnak, igen sokan a drágább ételneműeket is. Mégis, amint Skultéty Sándor főszámvevő havi jelentéseiből olvashatjuk, egy ember élelmezési átlaga naponkint 1’50, 1'60 korona, a beruházási költségek beszámításával. Ez azt mutatná, hogy a szegedi vendéglők indokolatlanul túl drágák. De ez a megállapítás nem áll, mert a vendéglőnek rizikója van a bizonytalanra előre megfőzött tételekkel. A fentiekből azonban láthatjuk, hogy a város a hivatalnok-nyomorúság enyhítésére minden különösebb megerőltetés nélkül, egész könnyedén maga is létesíthetne egy úgynevezett „Polgári Vendéglőt“, — hogy az arisztokratikus közfelfogásban méltatlanul lebecsült Népkonyha vagy Közös konyha elnevezést mellőzzük — ahol napi két-három koronáért ebédet és vacsorát kaphatnának a hivatalnokok és minden más jelentkező. Ez az ár tisztességes, nem drága. Mindenki kész örömmel megfizetné, sőt a város sem járna vele rosszul, mert e mellett az ár mellett még némi jövedelem is kínálkozik. A Polgári Vendéglő étrendjét hetenként előre meghatározhatná a vendéglő vezetősége. A város ugyanis nagyobb rizikót nem vállalhatván, előre meghatározott menüt adhatna közönségének. Ez elriasztó hatással semmi esetre sem lenne, mert hiszen manapság a vendéglőkben sem lehet túlságosan válogatni. Esetleg, hogy lehetőleg minden rizikótól megszabaduljon a város, előzetes jelentkezésekkel és a meghatározott ár előzetes lefizetése mellett kezdhetné meg működését a város által felállítandó vendéglő. Ilyen körülmények között a városnak csak a helyiségről és a berendezésről kellene gondoskodnia, ami alig jelentene költséget és néhány hónap alatt amúgy is visszatérülne. Egy súlyos viszonyok közt élő osztályon azonban segítve lenne. Az a tény, hogy városok ilyen üzleteket nem létesítettek még Magyarországon, nem szabad, hogy elriasztó hatással legyen a város vezetőségére. Elvégre Szeedről is indulhat már ki valami. És főként nem szabad tovább folytatni az eddig szokásos krájzler-politikát.■ Így még sokáig fogják Szegedet Nagyvárad, Temesvár, de sőt Kassa és Eperjes mögött is emlegetni. Cselekedni kell megtanulni, erős kézzel benyúlni a bajok forrásába. Balogh Károly pénzügyi tanácsnok a következőket mondta a Polgári Vendéglő létesítésének lehetőségéről : — Az eszme mindenesetre megérdemli, hogy tüzetesen foglalkozzunk vele. Az én véleményem szerint egy ilyen intézmény fölállításának semmi akadálya nincs és kellő körültekintéssel, jól megszervezve, valamint megfelelő vezetés mellett kitűnően és a kitűzött célnak megfelelőleg tudna prosperálni a Polgári Vendéglő. Mindenesetre megbeszélés tárgyává tesszük az ügyet. A magunk részéről még csak azt jegyezzük meg, hogy a város olcsón kihizlalt 270 sertésének egy része kitűnő anyagot szolgáltatna a Polgári Vendéglőnek. Angol repülő harca egy Zeppelinnel. ROTTERDAM, augusztus 1. Az angol admiralitás közli: Egyik repülőnk a keleti parttól harminc mértföldnyire megtámadott és üldözött egy német Zeppelint. Az angol pilóta már két muníciósszekrényét kilőtte, amikor a gépen robbanás történt és rövid időre eszméletét vesztette. Amikor újból magához tért, a Zeppelint már nem látta sehol, úgy hogy kénytelen volt állomáshelyére visszatérni. BilBOHilVÍSÍIi[Í!l. Mélyen tisztelt Családapa, biró ur, doktor ur, tanár ur! ön tépődő éjszakáin egy kedves ábrándot színezett, melengetett a lelkében Hörcsög-ábránd lesz az, de emberi Szépségére lendült s eszményiesült Ön arra gondolt, hogy majd a beszerzési előlegen, vagy a megtakarított pénzen, esetleg szíves baráti kölcsönből valóban éléstárrá rendezi be, minden Reinhardnál boszorkányosabb rendezéssel azt a lyukat amelyet — ott a konyha, vagy a világítóudvar mellett — kamra, de inkább spájz néven említ nagybecsű családja, (amennyiben említeni érdemes.) Ha a teli éléstár tündöklő képe megjelent az Ön álmaiban s ön az édes álom boldogságában fölkacagott, fölijedő neje őnagysága hasztalan faggatta, hogy miért tetszett megbolondulni. Ön a kedves titkot, szeretett családja számára drága meglepetést, el nem áruló. Oh, milyen szép is lesz, gondolta ön, a derék polgár, ha majd finom fehérliszttel és középfinom főzőliszttel s végül, de nem utoljára, kitűnő kenyérliszttel fog megtelni az éléstár rangosztályába előlépő kamra. Hát, méltóztassék elvetni ezt az ábrándot, mely kancsaiul, festett egekbe néz! A gyönyörű illúziót dirib-darabokká tépi a kíméletlen valóság. Mert föltéve s a legtávolabbról sem tagadva, hogy önnek pénze van, honnan szándékozik vásárolni a gabonát, mert hiszen lisztet nem vehet ? Vásárlási igazolványt még csak szerezhetne, legföljebb a tolongásban egy kicsit benyomják a derekát. De aztán, doktor úr, aztán, kedves tanár úr! Hogyan állapította meg Ön aztánra a teendőinek programját, hova fordul mint gondos családapa ? — A szegedi őstermelőhöz, a derék tanyai magyarhoz, — mondja Ön. Igen, hozzá kell fordulnia, mert hiszen csak Szegedről vásárolhat az Ön gyöngéd gondoskodása. De a kitűnő őstermelőt, a derék tanyait hol lehet megtalálni? Ismer közelebbről egy őstermelőt, igen tisztelt doktor úr, vagy kedves Máv, főellenőr úr? A kedves neje őnagysága talán inkább, mert ő legalább reggelenkint a piacon szokott találkozni a helyre őstermelőnővel, mikor ez felebarátnői szeretettel segít a páratlan kofának s a kofa viszont neki, nehogy akármelyikük gyönge válla megroskadjon az áremelés alatt. Ámde a helyre őstermelőnő gabonát nem visz a csirkepiacra, sőt most a búzapiacra sem, önnek tehát, tisztelt főfelügyelő úr, ki kell fáradnia a mindössze hetvenezer holdas tanyai területre, hogy keressen olyan őstermelőt, akinek gabonája, eladó gabonája, mégpedig önnek eladó gabonája van ! Nem merném azzal áltatni, hogy kísérlete, fáradozásai sikerre vezetnek, de egy gyöngéd családapa, istenem, egy atya, még ilyen hasztalannak tetsző nehéz pró-