Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-12-07 / 97. szám

97-ik szám Szombaton, december 7-én 1801 Harmadik évfolyam Megjelenik: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Széchenyi-tér, Pfann-ház, első emelet Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési feltételek: Vidékre postán és Szegeden házhozhordással: Egész évre 8 írt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért Helyben elültetve a kiadó-hivatalból: Egész évre 6 írt, — félévre 3 írt, — év­negyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára 8 njkr. . Hirdetések: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 njkr kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsor igta­­tási dija 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez címezendők. Az alföld hivatása. IV. Előbbi cikkünkben igyekeztünk kimutatni, hogy a tejjel-mézzel folyó magyar kánaániak la­kóitól méltán igényli a haza és az emberiség, hogy valamint anyagilag nagyobb jólétre törekesznek s erre nem csekély tényezőkkel rendelkezhetnek, úgy szellemi tekintetben is igyekezniök kell az anyagi jólét emelkedésével lépést tartani. Ma ez utóbbi­nak egyik hathatós eszközére akarjuk fordítani a t. olvasó figyelmét. Valamint a meggazdagodásnak, vagyis hogy szerényebben szóljunk, az élet föntartására szüksé­ges eszközök megszerzésének különféle útjai és módjai vannak , úgy a művelődés kitűzött célja felé is nem csupán egy uton haladtunk. Az emberi lélek e tekintetben hasonlít a nagyobb városokhoz, melyek felé az ország minden vidékeiről utak ve­zetnek, de mindezeken a város középpontjába jut az utazó. És hasonlít az emberi lélek a tengerhez, melybe a világ legkülönbözőbb tájairól hömpölyge­­tik hullámaikat a kisebb-nagyobb folyók, melyek végre is vele egybeolvadnak. Épen úgy van ez az ismeretekkel is. Szapo­ríthatjuk ezek tárházát saját, gyakran nagyon is keserű tapasztalás által; növelhetjük a történelem gazdag bányájából merített tanulságok által; gaz­dagíthatjuk a velünk egykorúak életeseményeinek figyelmes észlelése által. És mi kimeríthetetlen kútforrása a hasznos ismereteknek a természet örökké munkás működésének szemlélése; a művel­tebb emberekkel való gyakori és figyelmes társal­gás! Azonban mindezeknél egyenesebb út, mely a kitűzött cél felé vezet, a helyesen megválasztott olvasmány. Valamint a gyermek értelmét leginkább képezi a jól rendezett iskola, úgy a felnőttek leg­jobb iskolája a hasznos könyvek olvasása. Kérdjük már most magunktól: hogy állunk e tekintetben hazánkban? hogy állunk különösen az alföldön? bírtunk-e már annyira emelkedni, hogy erre nézve azonnal ránk ismerhessenek? foglalatos­kodunk-e gyakran az irodalom azon termékeivel, melyek különösen a nép fölvilágosítására, oktatá­sára vannak szánva? Ha ez és ugyanazon célra törekvő kérdésekre őszintén felelni akarunk , csak valljuk meg hímezés, hámozás nélkül, hogy bizony még nem jutottunk el oda, hová kellene. Igaz, erre nézve tökéletesen bizonyos tudo­mással nem bírunk, amennyiben felebbi állításun­kat számokkal ki nem mutathatjuk. De a kezünk­nél levő adatok is elegendők arra, hogy meggyőz­zenek, miszerint népünknél még az olvasás nem vált azzá, minek lennie kellene, mindennapi nél­­külözhetlen szükséggé. Másfelől az igazság érde­kében meg kell vallanunk, hogy az utóbbi két év­tizedben meglehetősen jó úton indultunk el, s ha különböző akadályok közbe nem jönek, e jó utón bizonyosan eddig sokkal elébb volnánk. Nagyon érdekes volna e tekintetben legalább az alföldi nevezetesebb városokból az oda járó nép­lapok számának pontos összeállítását látni, mi egy­úttal a közélet mostani pangása közben meglehe­tősen háladatos tárgyul szolgálna a vidéki levele­zőknek. Nem ismeretlen előttünk azon kifogás , ille­tőleg ellenvetés, melyet erre nézve tenni szoktak, hogy t. i. az egyszerű földművelő sokkal inkább el van hivatása közvetlen munkáival foglalva, hogy­­sem olvasásra sok időt fordíthatna. De nem is kí­vánja azt senki, hogy ő az eke szarva helyett foly­tonosan hírlapokat tartson kezében, hogy a kapa­nyelet örökre könyvekkel cserélje föl, szóval hogy könyvbúvár legyen, hanem a napi munka közben is van olykor egy-egy óra, melyet sokkal haszno­sabban lehetne olvasással, mint zsibbasztó tétlen­séggel, trágár tréfákkal vagy üres beszélgetéssel eltölteni. Hát az az Isten adta vasárnap nem arra való-e, hogy miután ájtatoskodásunkat elvégeztük, a léleknek másnemű táplálékot is nyújtsunk? És azokon a téli estvéken, míg a nőnem kiválólag fo­­nással agy tollfosztással vagy más hasonló mun­kával foglalatoskodik, de sok szép dolgot lehetne olvasni, mialatt az említett foglalatosságokat vég­zők is figyelhetnének az olvasásra! Aki olvasni szeret, az megismerheti a távol vidékeket, anélkül, hogy oda kellene fáradnia, vagy azok megszemlélhetésére tömérdeket költenie; megtudhatja, mi és hogy volt hajdan ezen a szép földön, melyet mi hazánknak nevezünk; megtanul­hatja a helyes és józan gazdálkodás számtalan ügyes fogásait, anélkül, hogy azok föltalálására sok kísérletet és költséget kellene tennie, és e csaknem kézzelfogható hasznokon kívül kellemesen mulathat, mi már magában is nem csekély befo­lyást gyakorol az érzelem nemesítésére. Hála Istennek, ma már nem kell zavarba jö­­nünk, mint ezelőtt néhány évtizeddel, ama kérdésre: mit olvassunk? Az írók, kik azelőtt csak a tudó­sokat tartották szem előtt, a nép fiaira is kiterjesz­tik figyelmöket, és mindenkit, szegényt és gazda­got azon helyzetbe juttatnak, hogy ismereteit gya­­rapíthassa. A nép számára szerzett művek azon csatornák, melyeken át a tudomány, mely előbb csak némely osztályok kiváltságos tulajdona volt, átszivárog az emberiség egyetemére. Vannak hasz­nos folyóirataink, önálló műveink különféle szakok­ban, melyeknek olvasása különösen az alföld né­­pének igen jó szolgálatot tehet. Igenis, kedves népem, melynek én is szülötte vagyok, különösen te, melyet az isteni gondviselés e termékeny tér­ségekre telepített, siess az ismeretek ezen kútfor­­rásaihoz, annál inkább, mert természeti józan gon­dolkozásodnál, szép lelki tehetségeidnél fogva erre kiválólag vagy hivatva. Vétkeznél az anya termé­szet ellen, ha annak gyönyörű adományait parla­gon hagynád heverni. Nem mellőzhetem, mielőtt e cikkemet befe­jezném, hogy még a községi könyvtárakat meg ne pendítsem. Ez üdvös eszme mellett szám­talanszor felszólaltak hazai hírlapjaink. Vannak-e ilyenek életbeléptetve az alföld minden községében? Nehezen! Pedig vajmi könnyen lehetne azokat léte­síteni. Azon csekély évi befizetések, melyek e célra megkívántatnak, szóba sem jöhetnek, kivált népesebb városainkban. Költsön el a család éven­­ként csak 1—2 uice borral kevesebbet, mint ren­desen szokott, és néhány év múlva csupán e fillé­rekből lesznek virágzó községi könyvtárak. Mi pedig a kezelést illeti, nem hihetjük, hogy ne akadna mindenhol egy-két egyszerető egyházi vagy községi elöljáró (tanító, jegyző, írnok stb.), ki azon csekély fáradságot sajnálná, mely erre meg­­kivántatik. Szóval az egészhez nem kell egyéb, mint egy kis jóakarat és ügyszeretet. Pedig vajmi sok üdvös eszmét lehetne ez után elterjeszteni, hány dicső vállalatnak magvát elvetni, és — meny­nyi roszat megakadályoztatni! Nyi. Szegedi piacrendezés. III. Vásártér alakításánál vagy szabályozásánál természetesen a kereskedelem a legfőbb szempont, melyet tekintetbe kell venni, de annál szerencsé­sebb az alakítás vagy szabályozás, ha annak ér­dekeivel más érdekek is találkoznak. Épen ez eset forog fen a szegedi Széchenyi­ tér rendezésénél is. Hogy annak tervbe vett szabályozása s illetőleg egy részének beépítése a kereskedés mindenféle ágaira nézve nem csak előnyös, de hogy mostani terjedelme és alakja a legkárosabb hatású, arról, úgy hiszszük, a nyájas olvasó a múltkor elmon­dottak folytán eléggé meggyőződött. Vegyük most szemügyre a többi tekinteteket, melyek a rende­zést szinte oly mértékben teszik kívánatossá. Hogy városokban a nagy térek azok szépsé­gét emelik, az tagadhatatlan, de csak bizonyos határok között és föltételek mellett. Mert ha vala­hol ennek nyomán netalán félmértföldnyi tért akar­nának hagyni, kételkedünk, hogy ezt valaki szép­nek mondhatná. Továbbá a nagy tér csak úgy szép, ha valami szabályos alakot képez. Végre a nagy tér csak akkor szép, ha az egyfelől rendben tartható, másfelől, ha az azt környező épületek valóban díszére szolgálnak. Nézzük már most: föltaláljuk-e ezen kelléke­ket a Széchenyi-téren ? Mi legkevésbé sem tartózko­dunk kimondani, hogy bizony itt ezeknek egyikét sem találjuk. Részletezzük csak a dolgot ! A Szé­chenyi-tér, mint tudjuk, 28 holdat foglal magában, és­pedig, ha nem csalatkozunk, oda nem számítva az egészen bele eső várat. E terület már túlmegy azon határon, mely a szépséghez megkivántatik, mert az oly nagy, hogy egyik végétől a másikig alig lehet belátni. A túlság valamint mindenben, úgy itt is, vagy szemet sértő, vagy fárasztó és untató. És mennyivel lesz még nagyobb e tér, ha — mint remélhető — a vár nemsokára a város birtokába jutván, mostani helyéből elpusztul! Mi továbbá e tér alakját illeti, bizony hamar­jában nem vagyunk képesek megmondani, hány­szögű szabálytalan szöget képez az. Kívánatos te­hát, hogy a szemre nézve addig is kellemessé té­tessék, míg a várat sikerülend elhordani. És így a szabálytalan kiugrások és csúcsok előleges be­építése által a főtér csak nyerni fog szépség te­kintetében is. És mit mondjunk az e roppant téren uralkodó rendről? Már előbbi cikkünkben is kimutattuk, hogy e tér nyáron valóságos kis Sahara, hol a szél a homok és porfelhőket föl­d alá korbácsolja; továbbá ugyanez őszszel és tavaszszal valóságos mocsár, és télen nyáron egyaránt valóságos nagy­szerű szemétdomb. Mind a bajokon pedig épen rop­pant terjedelménél fogva nem lehet segíteni, míg azon esetre, ha beépítés által kellő korlátok közé szoríttatik, könnyű lesz a laposabb helyeket feltöl­teni, hogy onnan az eső- és hévíz kiszoríttassék, sőt — ha rögtön nem is, de legalább idővel — majd ki is lehet kövezni. Vagy a rendezés ellen­zői (kik ugyan szép kevesen lehetnek Szegednek közel 70,000 lakosai közül) azon szépség elveszté­sét fájlalják, hogy e tér egy része most homok­lerakó helyéül szolgál? vagy azt, hogy majd nem lehet rajta faraktárakat szemlélni? vagy azt, hogy akkor nem fognak egyes zugaiban gerendákat és deszkákat fűrészelni? Megváltjuk, mi mindezekben nem vagyunk képesek a szépségnek tényezőit gyarló eszünkkel felfedözni. Ha pedig azon épületeket veszszük tekintetbe, melyek e térnek mintegy keretét képezik, noha nem tagadhatjuk, hogy van bizony itt egy-két csi­nosabb épület, de ezeket vajmi könnyű megolvasni, míg nagy rész olyan, hogy némely másod­rendű mezővároska főterének is szégyenére válnának. Nem fogja-e az nagy mértékben Szeged városa díszét emelni, ha a főtéren a csongrádi takarékpénztár palotája fog díszelegni, melynek tervére — mint köztudomású dolog — pályázat is van már hirdet­ve? Nem fogja-e az Szeged szépségét emelni, ha a mostani szerény házacskák helyett a főtéren fog a tervezett gabnacsarnok épülete emelkedni? És nem fog e az által a város nyerni szépség tekinte­tében, ha a főtért csupa emeletes házak fogják környezni, miután az eladási föltételek közt ez is benfoglaltatik ? Tessék csak ezt csupán képzelet­ben összehasonlítani főterünk mostani visszataszító alakjával, és akinek szeme van a látásra, lehetet­len , hogy a mostani állapotot a tervezett fölé emel­hesse. Mi a szabályozás módját illeti, megvalljuk, hogy noha e tekintetben lehetnek különbözők a nézetek és vélemények, mindazon tervek közt, me­lyek eddig a piacrendezésre nézve készültek, a célnak leginkább megfelelőnek tartjuk a város kö­zönsége által elfogadottat. Már maga az alak is — noha kissé szokatlan — de kedves benyomást tesz a szemre. Nagy előnye továbbá az, hogy nyáron lehető legtöbb árnyékot nyújt a járó­kelők­­nek a nap heve ellen, valamint télen legtöbb eny­­helyet az éjszaki szelek és förgetegek ellen. És vegyük hozzá azon kellemes kilátást a városházától a Tisza felé, melyet e terv a vár reménybe helye­

Next