Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-11-05 / 89. szám

TÁRCA. Utazási naplótöredék. (Folyt.) II. István Komnen János görög császár ellen, mivel a hozzá menekült világtalan Álmos herceget kiadni vonakodott, 1123-ban hadat indítván, Nán­dorfehérvárt megvette s a lerombolt várnak a Szá­ván átszállított köveiből Zimony környékén uj vá­rat építetett, melyet azonban Mánuel görög császár levontatván (1164), köveit visszahordatta s Nándor­fehérvárt újra fölépítette. 1426. évben Lázárevics István Szerbiát öcs­­cse, Brankovics György részére biztosítandó, Nán­dorfehérvárt több erősséggel Zsigmond királynak engedte át cserében több magyar város- és várért. I. Ulászló alatt a várt 1440-ben Thallócy János, vránai perjel, mint parancsnok leleményes hadi fogásai s­eszélyesen alkalmazott tüzaknái ál­tal Ali pasa ellen hat hónapig otalmazta, ki is 17,000 embere vesztével szégyenteljesen kénysze­rült a vár alól elhúzódni. A magyar történelem lapjain az 1456-ik év kétségkívül mint legmagasztosb emlékekben gazdag van följegyezve. Az elbizakodott Mohamed 200,000 jól fölszerelt harcossal szállott Nándorfehérvár alá. De miután a győzelem­ koszorúzta hős Hunyadi János a lelkes Kapisztrán kereszteseivel a szultán hajóhadát Zalánkeménynél szétrobbantván, a hely­zet urává lön : a büszke Mohamed ostromló hadá­ból 50,000 emberének s két legjelesb vezérének elvesztésén megrémülvén, vad futásban keresett és talált menedéket, 300 ágyút s gazdagon fölszerelt egész táborát hagyván a győztes magyar kezében. Itt koncolták föl később Hunyadi László barátai a dölyfös magyarfalat, az ármányok undok szálaiból szőtt gonoszlelkü Cilleyt. 1521-ben Szulejmán húsz rohamot intézett a csekély számú magyar őrség által védett vár el­len , de ugyanannyiszor vetették őt vissza a ma­gyar leonidászok. A boszniában tajtékzó töröknek a vár kapuit csakis a várba bebocsájtott nándor­fehérvári szerbekkel egy követ, Fütt Móré Mihály gyalázatos árulása nyitotta meg. 1688-ban Miksa bajor fejedelem, a császári hadak fővezére 60,000-re menő győzelmes táborát Nándorfehérvárra vetvén, a töröknek ezen legbiz­­tosb támpontját s legerősebb védfalát ismét a ma­gyar korona keretébe foglalta, melyből azonban a következő években tűz és vas által majdnem je­­ruzsálemi pusztulásra jutva került a félhold birto­kába. De a félhold fénye nemsokára ismét elho­mályosodott. 1717-ben Eugen és Pálff­y János öl­döklő ostroma által, mely alatt 20,000 török el­esett s ugyanannyi megsebesült, újra a magyar államhoz lön kapcsolva. 1739-ben a gyáva vezérek ügyetlensége ál­tal elejtett kincset a nagyhírű Laudon 1787-ben Szerbia nagy részével, 800-nál több ágyúval s tömérdek hadi zsákmánynyal 24 napig tartó ke­mény ostrom után a magyar király birtokába jut­tatta ugyan, de a szisztori béke által ismét török kézre került, amelyben — dacára a jelen század elején kitört szerb-török villongásoknak — a mai napig megmaradt. Az annyi s oly nehéz ostrommal sanyarga­tott régi város nincs többé. A hamvaiból díszesebb alakban épült mostani város a vár tövében terül el. A felső város, a tulajdonképeni vár, magas sziklahegyen fekszik, tornyokkal ellátott hármas kőfallal kerítve. Több magas épülete közöl kitűnik a kormányzó palotája, a fegyver- és hadi szertá­rak. Az alsó város a Száva partjára dilleszkedve kőfalkerítésével a Dunáig terjed; a többi város­rész a felső mellett húzódik el. A Száva partján fekvő Víziváros Nándorfehérvárnak legszebb része. A város sok újabb ízlésű emeletes házzal ékeske­dik, melyek közt a fejedelmi paloták első helyen állanak. Díszéül szolgálnak az ékestornyú fő- és öttornyú templom, valamint a tanoda s az újonnan épült kávéház. Főutcái kövezettek, de kevésbé szabályzottak; az egymás mellé halmozott kisszerű faépületek s a mellettük elterülő szemét sokat le­vonnak a város kellemeiből. Utazásunk September közepére esvén, még eléggé szemlélhetők valának a júniusi szomorú napok véres nyomai. A várfalakról tátongó öblös torkú ágyúk, a romokban heverő városi kapuk, a vár felé néző utcákban rögtönzött torlaszok, a vér­rel festett utcafalak, a tűzzel-vassal földúlt házak, a palota s a páratlan csínnal ékeskedő főegyház sajgó sebei, a vár és város bástyáin s torlaszain egymással farkasszemet néző őrség kihívó tekin­tete, az örökös hullámzásban levő honvédség har­cias lelkesültsége s arculatán tükröződött boszúvá­­gya eléggé jellemzik azokat. Hogy ily nyomasztó viszonyok közt a lakos­ság száma nagyon leapadt s a kereskedés élénk­sége megszűnt, önként értetik. A ronda török piszkos bódéiból végkép kiűzve, a kupec zsidóság pedig szerteszét menekülve busong itt rekedt va­gyonkája után. A nőknek az utcákról és közterekről való hiányát nem ezen kivételes állapotban kerestük, hanem abban, hogy a keleten divatozó női elzár­­kózottság itt veszi átmeneti kezdetét. Terjedelmes piaca gazdagon meg volt rakva mindennemű gyümölcsösei, mivel a természet­e kis, de igen kies országot megáldotta. Sokfajú almái közöl a kellemes zamatú s nálunk is any­­nyira kedvelt szercsika (Zrinyi-alma) dúsan volt képviselve, mely almafaj Szerbiából hozott cseme­ték által terjedt el vidékünkön is. Különösen ma­gára vonta figyelmünket a nagy mennyiségben föl­halmozott ökölnyi nagyságú tojáscsúcsor, másként egyptomi alma (Solanum Melangena, Tollapfel), mely a déli tartományok népeinek kedves eledeléül szolgál; az olaszok melanzana-nak hívják s leg­inkább olajban sütve élvezik. A gyümölcsöt itt font számra árulják; a szőlőnek, mely között a muskotály zamatú végszendrei fehér fajtát (nálunk szerémi zöldnek nevezik) különösen kedvelik, fontja 4—5, az alma, körte s egyebeké szint annyi kraj­cár volt, tehát kétszer olcsóbb, mint a mi méreg­drága piacunkon; tízkrajcárosainkat csak lerovás mellett fogadták el kétharmadában, s azt is, mint mondák, a magyar iránti szívességből. Előkelő szerb kalauzaink barátsága azáltal is lekötelezővé vált, hogy a tábori sátorok alatt ta­nyázó s víg magyar csapatokkal vegyült honvéd­séget, a szép fejedelmi palotákat s több közérdekű helyet megszemlélhettünk; de sem a várba, sem a vár felé eső városi bástyákra juttatáshoz nem volt engedélyünk. Midőn a Fancsováról felénk röpülő gőzös kö­zeledtével szives kalauzainktól baráti kézszorítás után elválánk, még egyszer végig futott emléke­zetünk ezen, a magyar dicsőséggel annyira össze­forrt s egykor még fontos szerep vitelére hivatott város hajdani emlékein, s reményteljes jövőt rin­gatva keblünkben, zimonyi szállásunkra értünk. Másnap a pompás dunai gőzösre szállván, e tündér tájék folyton igéző képére függesztett sze­mekkel haladtunk a világhírű vaskapu felé. S mi­után mint ködfátyolkép lassan-lassan elmosódék s környezetünket kezdők figyelemre venni, közöttünk egész kis világot láttunk felfedezni. Itt angolok és franciák, ott olaszok és lengyelek, emilt románok és szerbek, amott törökök és németek saját nem­zeti ültözékökben tűnnek föl. Jól esett lelkünknek e tarka népvegyülékben két magyart is látnunk; az egyik Bukarestben, a másik Konstantinápolyban lévén letelepedve, nagy könnyűséggel beszélék meg a magyar nyelvet, édesdeden emlékezvén meglátogatott hazájukról, melytől oly nehéz szív­vel váltak el ismét. A ny­elvtár, mely a hajón uralkodott, eleve elszigeteltséget látszott előidézni; később azonban a szellemi rokonérzet s több nyelv tudása kedves ismeretséget s fesztelen társalgást eredményezett. Éhez járult derék magyar kapitá­nyunknak irántunk tanúsított előzékenysége, mely­nek köszönhetjük nagyrészt, hogy az alább köz­lendő érdekes adatok birtokába jutottunk. Ily kellemes társalgás közt értünk Végszendrő alá, mely Nándorfehérvárhoz mintegy hat mért­­földnyire fekszik. Végszendre (Semendria, Szme­­derovo vagy Szwencerew , Szent-Endre) a Morava egyik ágának a Dunába szakadásánál terülvén el, áll a török őrséggel ellátott várból és mintegy 10 ezer lakossal bíró városból. A vár a Dunára dőlve erős és jókarban levő kőfalakkal van kerítve s mintegy négy öl szélességű árokkal evedzve. Ösz­­szehajló négyszöget képező falazatán húsznál több alacsony torony emelkedik föl. Nagyjelentőségű bachtaui támpontnak lévén elismerve már a rómaiak alatt itt épült Castrum Vinceja nevű erősség. Bran­­kovics György ennek romjain emelteté a máig is fönnálló várat, mely, miután birtokáért koronkint annyi gyilkos harcot víttanak, fölváltva uralta a magyart, szerbet és törököt. Hajdan a szerb fejedelmek székhelyéül szol­gálván, e pompásan kinéző várral maga a város is kellemes öszhangzásban volt, de újabb időkben történt elpusztulása óta szegényes alakban tűnik föl. Történeti múltján átlebbenve, lehetetlen meg nem emlékeznünk Brankovics álnokságáról, ki a rigómezei (Kossovó melletti térség Szerbia határán) árulás okozta szerencsétlen ütközet után hozzá ka­lauzolt Hunyadi Jánost letartóztatván, fejére Murat szultánnal alkudozni kezdett; azonban nemtelen­tette a nemes győző által visszautasitatván, a nem­zet boszujától féltében a nagy hőst szivsebző ígé­retek kicsikarása után szabadon bocsájta. Látkörünk, mely eddig hazánk rónaságát majdnem a végtelenig engedé áttekintenünk, mig a jobb parton vonuló hegységek büszkén emelék föl tölgy- és fenyőfákkal gazdagon ellepett sötét ormaikat, ezen érdekes pont alatt nyomonkint tá­gulni kezdvén, mindkét oldalra szabadabb kilátást nyitott. A balparton elterülő végvidéken közönkint elhelyezett őrházak, melyek közöl néhány a kiára­dások elleni biztosítás végett cölöpökön áll, a zi­­mony-orsovai veszteglők (Contumacia) egybekötő láncszemeiül szolgálnak. Mindkét felöl néhány igénytelen helység, a szerb Kosztolác romjainál ismét előtűnő hegyláncolatok közt s az Ó-Palánka irányában düledékeiben heverő római erőd mellett elhaladva, Baziásnál, az állami vasút végpontjánál kötöttünk ki. Kellemesen hatottak reánk a csín­nal készült vasúti és gőzhajótársulati magas­ épü­letek oly tájon emelve, hol a természet nagyszerű remeklésének előjelei már-már mutatkozni kez­denek. Új beszállókkal szaporodván társaságunk, mi­után a villásreggelit elköltöttük, derék kapitányunk figyelmeztetésére a fedélzetre léptünk. Gyönyörű vidék tárult ki előttünk. Gőzösünk már ekkor­­­ Moldovánál haladt, tehát közel azon ponthoz, hol a Vaskapu felső részénél (a rómaiak Clissura Su­­perior-nak nevezték) a sziklák közé szoronkodott Duna, magába egyesítve az ország folyamait, szá­mos sziklaháton megtörve képezi a zuhanyoknak nevezett nagyobbszerű örvény- és hullámtorlódáso­kat, melyek a legnagyobb sziklaháttól Tachtalia (vízesés) név alatt ismeretes. A Vaskapu alsó ré­szét képezik a hazánk határain túl eső zuhanyok, melyek Uj-Orsovától kezdve Skela-Kladováig ter­jednek. A Vaskapu (törökül Demir-kapi) egész mene­tében nagyszerűen vadregényes tájképekben any­­nyira gazdag, egyes pontjai oly elragadó szépsé­­güek s a folyam folytonos kigyózása által uj meg uj sziklafalakkal bezárultaknak tetsző medencék oly fölséges változatuak, hogy azokat egyetlen eu­rópai folyamvidék sem képes fölmutatni. Valóban oly képek ezek, melyeknek látására a halandó térdei porba ereszkednek, s az isteni szikra, a halhatatlan lélek magasztosan szárnyal föl az ég Urához, hogy öt utánozhatlan természeti műveiben bensőleg imádva dicsőítse.­­­Moldován alul a mindkét oldalon fölma­­gasló dombok­­ágas öblöt képezvén, tengerként tüntetnék fel a Dunát, ha Moldova dús növényzetű nagy szigete két ágra nem szakasztaná. A délke­leti partok sziklatömegekben emelkedvén föl, 650 ölnyire szorítják össze a folyamot, melynek közép­tájáról mintegy figyelmeztető jelül mered föl a magas Babakály köszirt, amely között képződött zátonyok, ha a hajót ellenszelek rohamai űzik, gyakran veszélyesekké válhatnak s elkerülésök nagy ügyességet igényel. Ezen szorulat fölött a balparton a Babakaly vár őrködik, melynek csak néhány falmaradványa látható még; ellenben a szerb parton a még jókarban levő Galambócvár (Golubác) pompáskodik dió-, szilva- és tölgy-erdő­­ségeivel s kitünőleg regényes vidékével. A várat, melyet monda szerint Germ­a nevű töröknő építetett volna, erős kőfalakkal egybekapcsolt kilenc négy­­szögű torony ékesíti, melyek a Vaskapu nyílásánál szűk sziklacsúcson állanak, és pedig három a szikla felső csúcsán, három oldalvást, három a Dunaparton.*) A vártól nem messze a szikla felső részén van két barlang, melyből az úgynevezett golubáci szúnyogok félelmes rajai özönlenek ki április, má­jus és September hónapokban, melyek Szerbiának s a vele érintkező vidékeknek valódi csapásai. A szabadban tanyázó csordákat meglepvén, az álla­tok füleibe, orrlyukaiba s egyéb szőrmentes ré­szeibe oly mélyen fúródnak be, hogy az összekín­­zott állatok iszonyú bögések közt roskadnak össze. Ily szúnyogbarlangok az előbbiek átellenében a balparti sziklafalakban is láthatók. Népies monda szerint e barlangban ölt volna meg szent György egy sárkányt, melynek dögtestéből eredtek volna e veszedelmes állatok. Kissé alább a folyam 850 ölnyire szélesedik, de igen ragadozóvá lesz, s csekély vízállásnál a nagyobb hajók Alibeg öbölben maradván, az uta­sokat és podgyászt közönséges hajókon szállítják tovább. A Sztenka nevű előhegytől vonul a magas vízállással egészen elborított első zátony a folya­mon keresztül. Itt kezdette meg 1834-ben a leg­nagyobb magyar, Széchenyi István gróf azon nagyszerű munkálatokat, melyek által a vaskapui sziklameder hajózhatóvá lön. (Folyt. küv.) Egyveleg. — Ausztráliában uj emberfajt fedeztek föl. Fejek a férfiaknál mint nőknél egyiránt ko­pasz, sima mint az ágyúgolyó; termetek kicsiny és gyönge, inkább mongol mint ausztráliai jelleg­gel. E népfajnak haja soha sem nő. — Az angol posta-igazgatóság egy hivata­los jelentésében következő igen sajátságos esetet beszél el: Az essexi kerület egyik kis városában egy szelídített holló a postaszolga kezéből ragadott ki egy levelet és azzal elszaladván, azt apró da­rabokra szakgatta szét. Szerencsére a levél da­rabkáit még mind­össze lehet­ szedni, melyek összeállitatván, kiderült, hogy a levél utalvány volt 30 font sterlingre. A posta­igazgatóság a tényállást az utalványozóval közölvén és ez a do­log valóságáról meggyőződvén, újból kelle az utal­ványt kiállítani és a tulajdonosnak megküldeni. *) Történelmi múltjába pillantva, a kárpitok közöl egy daliás fiatal hölgyet, fegyver­mezbe öltözve, tűzkardot villogtató d­erubként látunk előtűnni. A gálya vitézei, kik­nek vezérül ajánkozott, halált szórva ritkítják a török so­rait; mig ő jobbjában karddal küzdve, baljával tűzlángot szórva semmit­ meg a körü­lözönlött ellenséges hajóhadat. E hőslélek Szentgyürgyi-Rozgonyi Cecilia, a dicső küzdelem kora 1428.

Next