Szegedi Híradó, 1863 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1863-02-14 / 13. szám

A rabszolga tárgy, tulajdon, s mint ilyennek nem lehet családja, birtoka és semmi joga“ (Stroud’ a Law of slavery, p. 22.) Házasság nem létezik a rabszolgák közt. Tulajdonosuk összeadhatja vagy elválaszthatja tetszése szerint, s Virginiában az izmos négereket kibérlik ép úgy, mint nálunk a csödöröket. Ne higgyük azonban, hogy sülyedésükben a rabszolgák elvesztették a családi örömek s azon nemes iránti fogékonyságukat, melyek minden jó cselekmények kútforrásai; mert a nagy ültetvényeken, hol érdekében van a rabszolgatartónak rabszolgáinál a családi életet előmozdítani, az öngyilkossági esetek gyakoriak, s ha okát keressük, a legtöbb esetben azt találjuk, hogy az áldozat vagy egy nejétől elválasztott férj, vagy pedig egy gyermekétől megfosztott anya. Ez azon intézmény, melyre a Dél mint sarkköve akarja társadalmi viszonyát építeni! Ez az a mely ellen most az éjszak nemes harcot folytat. * A lengyel forradalom folytonos növekedés-ben van. A legfontosabb előny, melyet a fölkelők kivívtak, azon győzelem, melyet e hó 5-én Suchedniow alatt (a sandomiri kormányzóságban) az oroszokon vettek. Csengeri ezredes Kielceből két gyalogzászlóaljat s egy lovas szakaszt küldött volt ki Suchedniow felé kémszemlére. Ezek a Langiewicz (volt porosz tüzértiszt, míg Jelenkiewicz, volt garibaldi statiszt az augustowoi kormányzóságban parancsnokol) parancsnoksága alatti fölkelők egy csapata által megtámadtatván, teljesen megveretettek, s 400 orosz fogatott el fegyverestől lovastól. A legszabályosabban délen szervezi magát a felkelés. Itt a városok, melyekből az orosz katonaság kihúzódott, mind a fölkeléshez csatlakoztak s a nemzeti kormányt elismerték. A sandomiri kormányzóságban a fölkelők mintegy 10,000-en vannak. Varsónak Prága nevű külvárosában 7 csend- TÁRCA. Szegedi séták. HL De csak jó az a sors, gondoskodik az mindenkiről azokat kivéve, kikről megfelejtkezik, no de többen magukon is tudnak segíteni, például, kit a sors annyi vagyonnal nem áldott meg, hogy magán mulatságára papagályt tartson — az fog egy zöld békát s azt teszi ablakai közé, ki komornyikot nem tarthat magának, kivel mindennap csizmáját lehúzássá, az Nagy Pista asztalostól egy még nem szabadalmazott olcsó csizmahúzót vesz és kényelemmel vetközödhet; ki oly nagy összeggel nem bukhatott meg, hogy vasúton, vagy saját hajóján mehessen Amerikába, az csizmadiája elöl egy pár fejelés árával is elszökik ; ki a tűzokádó Vezúvot szeretné látni, de úti költsége nincsen hogy Nápolyba utazzon, az a lacikonyha mellett megnézheti azon rücskös kofát, ki naponkint annyiszor veszekszik, hogy nyelve még a tűzokádó hegyen is túl tesz. Kinek pénze nincs, hogy bérkocsin járjon, az sétáljon gyalog, mint úri magam — legalább a csizmadiának is lesz haszna. Utóbbi sétám alkalmával sokat tapasztaltam , legelőször is , hogy a sétálás esős időben igen veszedelmes, mert nagyon is megszaporodtak azon háziurak, kik az idő által már járhatlanná vált téglajárdákat ki nem igazitatják, a folyóka padlózatain pedig oly nagy lyukak tátongnak, hogy az ember egész kényelemmel lábát is kitörheti rajtuk; azért felkérem, ama tisztelt háziurakat, hogy ha már illető helyen nem jelentkeznek, legalább tudassák hírlapilag, hogy házaik előtt mindenki a legjutányosabban kitörheti lábát. Tapasztaltam továbbá, hogy a búzatéren a kaszinó átellenében egy tábla ágaskodik, ilyetén fölirattal: „E helyre a szemétnek kihordatása szigorú büntetés alatt tilalmaztatik“. — E tilalmat csakugyan a szó szoros értelmében meg is tartatják, mert ott, hol a tábla áll, egy parányi szemét sincs de a táblán túl tengernyi szemétdombok különös tartalommal és színezettel diszeskednek, az arra sétálok gyönyörűségére; — bizony e szemétdombok a város közepén, nem a legbájolabban veszik ki magukat. — Tapasztaltam végre, mily nagy pénzhiány van városunkban — ez pedig leginkább észrevehető a vízvezetéki kutaknál; midőn a vízvezeték megnyittatott és a közönség ingyen kapta a vizet, a nép ostromolta a kutakat, nem egyszer veszekedések is történtek a vízért; most mióta pénért adogatják, a pénzszedők oly tétlenül ülnek a a bódéban, mint a dohánytrafik cégtábláján a török;— e dolognak azon sajnos oldala van, hogy e jótékonyságot azok használhatják legkevésbé, kikre áldás lenne, t. i. a Tiszától távol lakó szegényebb sorsú nép, azért legüdvösebb volna, ha a város kedvező feltételek alatt a vízvezetéket a tulajdonostól átvenné, s a szegényeknek ingyen vagy igen csekély árért szolgáltatná ki a vizet, ez aztán csakugyan víz lenne a szegény ember malmára. Keméndy Helén belátta, hogy nagynénje eladta őt. A kórház kegyes nénikéi gonddal ápolták, s annyira mentek vele, hogy lassan bár, de épülni kezdett; megnyugodott hát benne, hogy élni fog, mert hite mennyei reményt öntött annak keblébe, a ki reményét itt a földön elvesztette, s ily módon a föld számára meg akarván halni, istennek s a szegény betegeknek szentelé életét. A búnszenvedés s a régi kínok naponként fogyasztották e törékeny testet, melyből a lélek örömmel látszott megválni akarni. Egy év múlt el ily módon. Egy napon Helén a Sz. Lajos nevű kórteremben volt jelen, mint ápolónő, hová már egy hét óta nem lépett volt be; az irgalmas néne azonban, kit most szolgálatában felváltott, tudata vele, hogy csupán egyetlen beteg, egy szegény őrült van halálveszedelemben , kit néhány nap előtt hoztak ide. És volt, s minden aludt e hosszú, sötét teremben, melyet a lámpák halvány sugarai csak nagyon szegényesen világítottak meg. E néma, fehérfüggönyös ágyakat Helén megannyi ravataloknak tekintő, mik már be vannak borítva a szemfödéllel. E kép mosolygónak tetszett előtte. Mikor veszi majd ő is magára a halotti leplet, hogy levetkőzhesse azon testet, melyet itt a földön meggyaláztak, hogy lelkét istenhez emelhetve, kérhesse őt, miként szabadjon szeretnie az égben azt, kit itt a földön viszontlátni nem volt méltó? Az oly lény számára, ki a földön csak lelkileg él, a halál szabadulás. Helént elmerengéséből átható fölkiáltás rezzentette föl, mely több beteget fölébresztett. Csakhamar átlátta, hogy a fölkiáltásnak azon haldoklótól kellett származnia, kiről az irgalmas néne szólott, s azért annak ágyához sietett, s félig föléje hajlott. A haldokló melle hörgött, elsoványult kezeivel hadonászott, s ajkain érthetlen szavak felkiáltások s zokogás tört elé. Egyszerre azonban enyhülni látszott, elsárgult kezével homlokához kapott , s érthető hangon e verset kezdé el szavalni: Vendége valék én is az életnek, Ah de boldogtalan! — s most meghalok. Meghalok, s sírom fölött, — melybe lépek — Senki, senki nem hullat könyeket!... E hangók hallatára Helén térdeit roskadni érezé, s a kezében tartott lámpát leejtő, isten azonban erőt adott neki a válságos órában. Fölemelé az ágy függönyét, a lámpát a haldokló arcához közelité s megható hangon mondá: — Ez ö!... Aztán a haldokló égő szemeinek rászegzése alatt egyenesen állott, s hidegen és fehéren úgy nézett ki, mint egy alabástrom-szűz. A haldokló felemelkedék, ereje vissza látszott térni, a láz megpirositotta arcát, s a visszatért élet színét kölcsönzé annak, s karjai közé szokta a nőt, kit fölismert. — Ah , hisz te vagy az Helén! De erre dühösen eltaszitá őt magától, melle hörgött s eszét újra elveszíteni látszott. — Úgye mondtam, hogy megörülök? s mégis megcsaltál! — kiáltott fel. — Megcsaltalak! — viszonzá Helén fájdalomterve. — Ha bűnös volnék, váljon e helyen lennék e, József? Ez utóbbi szavak visszaadták a beteg eszét. Helénre függeszté szemeit s úgy mosolygott rá, mint hajdanában, s e mosoly alatt mintha újra született volna. Elbeszélték egymásnak hosszú szenvedéseiket, nyomorukat, kétségbeesésüket, s belátták, hogy e földön többé nem lehetnek boldogok. Másnap a „Mercure de France“-ben a következő sorokat lehetett olvasni: „Gilbert Miklós József Lőrinc, kitűnő gúnyoros költő a legközelebbi napon hunyt el Hotel-Deu nevű kórodában. Helénről nem maradt fönn több emlékezet!... De igen is a szegény Gilbertről, kiről Moreau után igy énekkel Petőfi: Egy durva ágyon végvonaglásomban Még szánakozó könyeket lelek, Mert a dicsőség és lángész illatja Árasztja el e fájdalom — helyet.. Egy francia költő. Közli Szokoly Viktor. (Vége.) Midőn magához tért, átlátta, hogy meg van gyalázva. A herceg kastélyának egyik szobájában lelte magát, s gyorsan megvillant agyában, hogy az ő Józsefje többé nem szeretheti őt, kihez többé nem méltó. E gondolatnál kétségbeesett; lelkét az istenhez emelé, s bocsánatát kérte, ha öngyilkos lesz. A kastély ablakai magasan voltak, azokból veté le magát-----A falusi nép felemelte őt s látván az életnek némi jelét még rajta, elvitték magukkal szalmafedelü kunyhójukba. — Vigyetek engem Párisba, a Hotel-Dieube, — mondá, a mint magához tért, ott akarok meghalni. Ott lefegyvereztek ; a sierakovi laktanyából I1 katona és 2 altiszt megszökött. Pár nap előtt a varsói rendőrség a hittérítők templomát és zárdáját átkutatta, sőt a sírboltba is behatoltak, de sikertelenül. A Párisban és Londonban lakó lengyelek parancsot vettek, hogy Lengyelországba induljanak, a kevéssel azután vett ellenparancsot végre azon végleges parancs követte, hogy rögtön útra keljenek. Wielopolszkit megmérgezni, két napon át folytonosan kisértették. Az orvosok nadragulyadékot (atropin) találtak az ételekben. A méreg következését a marquis kisebb fia és a cseléesédből négyen leginkább sinlik. A marquis és családjának egészsége a rögtöni segély következtében megnyugtató. Itt énekelt ő, itt imádkozott és Halt meg, reményeinek özvegye, S én ismétlem , számlálva szenvedésim. Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! „Bátorság költő!“ Így beszéltek hozzám „Gondunk leszen lantodra és reád.“ Tegnap mondák s ma a részben nekem csak Az irgalom nyitá meg ajtaját. Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, S ha meghalok, rajtad lesz bélyege ... Ah, kiesik az iratoll kezemből, Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede ! Ha hosszú sóhajtásaim után égj* Vigasztaló szó hangzanék nekem, Ha volna itten egy baráti kéz, mely Megmelegitné reszkető kezem! De a barátok nem hallják keservem , Estéjök lakomában foly ma le , S nem veszik észre társuk távollétét... Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Megátkozom én születésem napját; De a természet olyan gyönyörű, De minden este eldök illatával Lebeg a szellő ablakom körül, Sétálni párosan , virágos fűben , Bent a fák közt merengve ülni le: Oh mily boldog, milyen szép az élet!... Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Színház. Február 10-én: „Makrancos hölgy“. Vigj. 4 felvonásban, Shakespeare után elrontotta Somolki. Február 12-én: „Vallomások“. Vígjáték 3.felvonásban, Nemesből Méreg Szigetiné az első darabban, mint Blanka túlságig vitte a színezést, nehéz is e szerepben tetszetős alakként tűnni fel. Blanka nem durva, szívtelen leány; elkényesztetett akaratos gyermeke, ki csak parancsolni tud, mert maga körül rabszolgákat lát, de gyönge vesszőként hajlik meg az erős kéz alatt. Shakespearenál nagyon mesteri ez az átmenet, de a magyarosító megfosztotta a darabot a lángész fényétől, csupán a darabos anyagot tálalta elénk, melyből a nagy mester gyönyörű művet teremtett. Az átmenetnél is hiányzott Szigetiné játékából a kedélyesség. Bállá helyén volt ott ahol erőt kellett kifejteni, de gyöngéd lenni nem tudott. A „Vallomások“ unalmas darab, melyből minden vígjátéki elem hiányzik, kár volt lefordítani. Bállá ez alkalommal akaratlanul nagy mester volt, a darabnak egy nagy botlással megadta komikumát, s víg kedélyre hangolta a közönséget , elkiáltván magát nagy elbúsultában, jaj szeretném minden szál fejemet kitépni a hajamból. Erre aztán lett nevetés, kivált miután még ráadásul a padlat szőnyegébe is megbotlott. Ilyen áron azonban minél kevesebbszer óhajtunk nevetni. Nyílttár.*) Ocsevár Keresztély sziszeki hajótulajdonos ölfával megrakott hajója f. hó 3-ikán Szeged alá érkezvén, innen, miután a fát egészben el nem adhatta, anélkül hogy partra rakodott volna, Vásárhelyre akart indulni. Azonban Pálmai István helybérlő úr letartóztatta a hajót, s a kormányosoktól, szerződés ellenére 28 írt helypénzt kierőszakolt. Alulírottak, mint szegedi hajótulajdonosok Szeged város kereskedelmi forgalmának érdekében tiltakozunk e méltánytalan eljárás ellen, mely emberemlékezet óta most történik először Szegeden. Nem tudjuk hol van az megírva, hogy a vizen álló hajók anélkül, hogy egy talpalatnyi szárazföldet elfoglalnának terheikkel, helypénzt fizessenek, mi eddig csak karópénzről tudtunk , mit a felnevezett hajókormányosai meg is fizettek. Az ily eljárások okozzák aztán, hogy Szeged nem vergődhetik őt megillető kereskedelmi fontosságra, s a kereskedők inkább a sokkal jelentéktelenebb Új-Becsét, Szanádot s Zentát választják rakpartokul, hol hasonló eljárástól tartaniok nem kell. Szeged, febr. 9. 1863. Több szegedi hajótulajdonos. E rovatban megjelent cikkekért egyedül a sajtóhajtóság irányában felelős a Szerkesztő.