Szegedi Híradó, 1864. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-20 / 15. szám

f A­R­C. .. Az ínség napjaiban. A­ fájdalomnak tengere rád borult, Szegény hazám! Ős bűneidért lakolsz Talán? avagy számodra nincs már irgalom a magas ég uránál? Ha véte Árpád népe az isteni Törvények ellen , vétkeiért ezer Éven keresztül bűnhődik már. Léte erét könyök árja tölti. A szenvedések súlya alatt lehül A népek életfája. Nagy Istenünk! Bocsásd le ránk kegyed sugárit! Űzd el a vészt beborult egünkről! Végső nyomorral küzd sok ezer magyar, Az éhhalálnak rémei üldözik. Vetéseit megölte a szomj ; Őt a nyomor keze sújtja földre. Mit látok ? a hon szelleme ébredez ! Százezrek arcán mennyei fény derül; Feszült kebellel tenni vágynak, Tenni, mit emberiség sugalmaz. Pénz é­s élelemmel környezik a segély- Gyűjtöket. A szent lelkesedés tüze Éleszti a hőn áldozókat A nyomoron diadalt aratni. A népcsaládon vérrokonok lévén , Rokon rokonnak nyújtja segédkezét, Megosztja a fölösleget bús Társaival, kiket üldöz a sors... Neptun hatalmát félik a tengerek ; Ahol dühétől reszket az óriás Erdő, te­­ösvény! féld boszúját A könyörért epedő erénynek. Nem látod alföld népe miként nyomorg? Nem látod inség­ dúita vonásait ? Nem látod a fojtott keservet Rég kiapadt szemeikben égni? Nézd­­ a családfő munka után eped, De nem lel, és lesz hervatag a család, A kedves arcokról lehullnak A viruló kor örömvilági. Akkor van a hiú legmagasabb fokon, Ha éh­­s hidegben sorvad el a család, És a családfő nem segély hét, Mert maga is di­ledékeny oszlop. De nézd ! leszálltak földre az angyalok; Hazánk legelső hölgyei árusok Lőnek. Gyönyörben úszik a szem , Látva az égi erényt közöttük. Menny, föld magasztal benneteket nemes Úrnők ! Kényektől a koszorú ragyog, Melyet fonának számotokra Vértanúink az örök hazában. Önző! miben lelsz öntudatod sötét Éjében üdvöt? Kincs, vagyon üdvözít? Dús kények m , lukulli é­vek Adnak-e kést fanyar életednek ? Minden múlandó, csak maga a dicső Erény öröklő. Minden öröm hiú. Csupán a jótett üdve kisér Sírodon át az örök világba. Fényes hit és név élteti a vitézt, Ki a hazáért küzdeni, halni kész, De a kesergők- s éhezőknek Adni vigaszt, magasabb dicsőség. Nem volt-e sokszor bőkezű a magyar, Hogy nemzetének hite dicsőbb legyen ? Megóvni a hont pusztulástól, Lenne-e most fukar áldozatban ? Oh nem! Hazánk őrcsillaga fennragyog, Az éhhalálnak rémei oszlanak. Fönn áll az oltár, áldozásra Híva a hon fiait, leányit. Mikint az Ínség napjaiban, körül Állván az oltárt minden igazszivü Áldozni kész, akként hevítse Tettre szivünk a hon üdve mindig! Bója Gergely: Az indiánok életéből. (Folytatás.) Az indiánok közti kérdezősködéseim egyik tárgyát természetesen jogi szokásaik is ké­pezték, név szerint azon intézmények, melye­ket bűnügyeknél követnek. E tekintetben nagyon sokfélét beszéltek, miből kitűnik, hogy ők a gonosztevőket meg­büntetik , természetesen olykor sajátságos, csekély politikai fejlettségeknek megfelelő módon. Úgynevezett főnökeik vagy polgári elöl­járóik ebben rendszerint csekélyebb szerepet játszanak, mint a bűnös által megsértettek magán boszúja. Gyilkosság esetében például alkudozások folynak a gyilkos és a meggyil­kolt családja közt. A gyilkost többnyire úgy tekintik, mint aki mindenestől a sértett csa­ládjának sajátjává lett. A körülményekhez képest majd kiszolgáltatják neki, vagy pedig helyette megfelelő árt ajánlanak. Ha sem egyikre, sem másikra nézve meg nem egyez­hetnek, akkor nemzetségi vita támad köztök, s ekkor mindedik család oly állást foglal el egymás irányában, mint az ellenséges nép­törzsek , s ekkor a kiöntött vérért forbátul az ellencsalád valamely tagja életének fölál­dozását kívánják. A többi közt a következő esetet beszélték el. Egy indián egy másikat meggyilkolt, s ezután menekült és elrejtőzött. A gyilkos családja késznek nyilatkozott őt ellentállás nélkül kiadni, ha a másik fél őt fölkeresi. Erre a sértett család két tagja ajánlkozott kutatóul és hóhérul, de egyszersmind azt kí­vánták, hogy a gyilkos testvére kövesse őket és egyúttal biztosságuk kezeséül szolgáljon. Ebbe bele is egyeztek s a szándék kivitelé­hez lógtak. Sok kóborlás és utazás után végre meg­találván a gyilkost, a boszulók meg is gyil­kolták. Azt állítják, hogy az indián bűnösök és gyilkosok ilynemű kivégzéseknél épen úgy nem állnak ellen, mint a mi megbékézott és katonaság által őrzött bündönceink. A test­vért azután szabadon bocsátották. De ha a tettest meg nem lelik, akkor ennek kellett volna életével lakolnia. Az úgynevezett főnökök átalában igen gyönge hatalmú elöljáróságot képeznek , s rit­­kán van bátorságuk a gonosztevőt komolyan megbüntetni, mert félnek az ifjúság magán­­bosszújától. Az azonban mégis megtörténik, hogy olykor megrendelik, hogy büntetésül a gonosztevőnek lőfegyverét szétroncsolják vagy lovait agyonlöjjék. Átalában a Sioux mellett és a praire-indiánok főnökei rendesen nagyobb tekintélylyel bírnak, részint mivel ott még az európaiak régi tekintélyüket annyira alá nem ásták, részint mivel a bivalvadászó törzsek többnyire nagyobb társaságokat képeznek. A bivalvadászat az erők nagyobb központosítá­sát, következőleg a parancsnok nagyobb ha­talmát is kívánja. Itt odjibenálnél a főnökök régi tekin­télye sok oknál fogva csekélyebb. Először is, mivel szétszórtabban élnek. Vadászatuk tárgyai: a medve, szarvas, caribon stb. melyek nem élnek nagy csoportban együtt mint a bivalok, s azokat egyenként kell üldözni. Másodszor, mivel az európaiakkal való hosszas érintke­zés ellene működött a főnökök tekintélyének. Hajdan, mint mondják, nagyon nagy kapi­tányságok (cheferies) voltak itt. Több helyi­séget mutattak nekem a tó körül, hol azelőtt hatalmas főnökök tartózkodtak. Az európaiak érdekükben állónak tartották, e nagy csapa­tokat mesterkedve szétdarabolni. Fölhasznál­ván a törzsek belviszályait, kisebb főnököket áhítottak. A franciák, angolok, amerikaiak, kik itt valaha parancsnokoltak, nagyon sok főnökséget alkottak. Sz­inte úgy azon társa­ságok is, melyek itt valamikor működtek. Sőt némely tekintélyes borkereskedők (traders) sok indiánnak főnöki oklevelet állítottak ki, s befolyásuk által gyakran annyira vitték a dolgot, hogy majd ez, majd amaz kegyen­­ceik közül a régi főnökök — vagy mint ca­­nadai tolmácsaim egyike őket mindig nevezte, les chefs naturels — ellenében magát állította fel főnökül. Ezáltal a főnökségi ügy annyira összebonyolódott, hogy az indiánok olykor már azt sem tudják, kinek engedelmesked­jenek, s a chefs naturels-ek tekintélye vég­kép meg van törve. * * * Beszéltek nekem különféle országos mene­dékhelyekről, melyek az odjibewák közt létez­nek és nagy tiszteletben tartatnak. Említet­tek többi közt ily mendékhelyet, mely a Leech lake (nadálytó), a felső Missisipi tavainak egyike mellett van. Oda minden gyilkos biz­tosan menekülhet, mert átalános azon véle­mény vagy előítélet, hogy ott nem szabad rajta boszút állani. Ott most is lakik a Hud­­son-öböl-társaság kormányzójának gyilkosa, és pedig teljes biztosságban m­i­ért tartatnak e helyek oly menedékeknek, és mennyiben tartatnak oly értelemben menedék­­­­helyeknek, mint a régiek szent asylumai, azt meg nem tudhattam. Talán nem egyebek ez asylumok, mint a természettől és fekvésüknél fogva védett tartózkodási helyek a vadonban és független törzsek körében. A pillagerek­­nél (fosztogatóknál) mely egy erdők közt élő különösen vad törzs, állítólag szinte van ily menedékhely. (Folytatása következik.) Egyveleg, A walesi koronaőrükülő népszerűsége. Azon fejedelmi magzat, ki közelebb született, aligha életvidor emberré nem válandik, mint­hogy a vidám farsang miatt a szokottnál né­hány héttel előbb méltóztatott a világba lépnie. Este s épen színház volt, midőn az esemény­nek híre London utcáit végigl­uta. Mindenütt vidám öröm hangzott, és a színházban a „God save the Queens“t énekelték, mi a je­lenvoltaktól zajos „cheer“ekkel üdvözöltetett. Londonnak egész népe a lelkes örömnek oly eleven nyilatkozatát adá, aminő más or­szágban aligha mutatkozik. Különösen az alsóbbrendűek örömnyilatkozványa nem ismert határt, minthogy a koronaörökös leginkább a népnél áll rendkívüli szeretetben. Nagyban ébresztette ezt egy évekkel ezelőtt történt esemény, mely akkor Londonban minden aj­kon megfordult, és melyet mi is itt röviden előadni szándékozunk . A walesi koronaörökös igen kedvelte volt a minden kísérő nélküli sétákat, és egy ilyen­nek alkalmával egy elhíresedett korcsmába lépett, milyennel London számtalan mennyi­ségben bir. Egyike azon nőszemélyeknek, kik ily korcsmákban mindig föllelhetők, rögtön kö­zeledők hozzá s öt „schottisch“ keringőre szólítván föl, kérte, hogy egy pohár „brandy“t venne neki. A skót keringő csak megjárta, de máskép állt a dolog a „brandy“ra nézve, minthogy az öt millió forintnyi jövedelem em­berének történetesen épen egy árva penny sem való zsebében. E zavarodásában értékes melltüjét ajánló zálogul a korcsmárosnak, mi el is fogadtat­ván , a „brandy“ meghozatott. A korcsmaá­­ros azonban egy rendőrnél e neki föstünőnek látszó — mint m­ondá—„ifjú semmiházi“nak tettéről jelentést tett. A koronaörösös befo­gatván, biró elé hozatott, hol letévé incognitó­­ját, ily módon hamarább vélvén a félreértés­ből kibontakozni. A túró azonban óvatos em­ber lévén, igy szólt: „Walesi koronaörökös­nek vallhatja magát bármelyik csavargó is.“ A fogoly a fátylakba hozatván, csak midőn a királyi szülőpár fiának elismerte, távozott a már most megnyugtatott törvény embere. Hogy a koronaörökös ekkor erős dorgálást kapott, városszerte tudva volt, de ez egész esemény csak mindinkább növelte irányában a nép szeretetét. Ez idő óta már néhány év tűnt le. A koronaörökös minapi sétakocsizása alkalmával nejének egy tekintélyes tivornya helyet muta­tott, mely amaz esemény óta büdzsén viseli e címet: „A walesi koronaörököshöz!“ Pollák Joákim: Bezerédj és a debreceni csősz. Midőn 1849-ben az országgyűlés Debrecenben szé­kelt, Bezerédj István —szokásaként— nagy sétákat tett a városon kívül. Egy szép ta­vaszi délután sétája közben nyitva találja a vén kert kapuját; a sok szép gyümölcsfától vonatra bemegy s körüljárja a szöllöskert nagyrészét. A hús esti jég ellen magával vitt tavaszi felső ruhával karján, találkozik a csöszszel. — Miféle járatbeli ember az ur ? — kérdi ez. — Jó járatbeli magyar ember — felesé Bezerédj. — Hát mit keres itt az ur? tudtomra nincs itt szölföje, vagy kinek a szöllöjébe jött? — Édes atyámfia, én ismeretlen vagyok itt, nem tudom, kinek van itt szöllöje, ki­nek nincs; szép gyümölcsfákat láttam e kert­ben, melyekben gyönyörködöm; azért jöttem be a nyitott kapun, hogy kissé szétnézzek. A csősz meggondolkozik, a kis ember karján levő gúnyára tekint; ez nem igaz után kerülhetett, — gondolá — valamelyik pajtá­nál vehette magához stb. — Csak nem szeretem én, ha idegen ember itt kóborol, kinek itt semmi járója! — Így tört ki gondolatja — jöjjön az úr a kert­­gazdához. — Nem bánom barátom, ha úgy akarja, menjünk. Szerencsére nem távol lakott kertgazd­­áram­, ki értelmes ember lévén, békével bo­ll­­gy. De várjon mi-­­ csatá el a kis pomologot. Tudomány, irodalom és művészet* 4*3 (A nagy. tud. akadémia.) febr. 1 én tartott ülésében olvastatott b. Prokesch-Osten jan. 20 án kelt levele, mely szerint sikerült jegyzékét elkészíttetnie a revail könyvtárban még meglevő azon kéziratoknak, melyek egy­kor a nagy Corvin Mátyás királyéi voltak. Teljes biztossággal ez 14 ről mondható, melyek pergamentre írvák, szép kezdőbetűkkel, 8 egyen kívül (mely bőrbe van kötve) külön­böző színű selyembe kötvék, magyar címe­rekkel, az országéval és Corvin Mátyás hol­lójával. Még 9 más kéziratról véli a tudósító külső tag, hogy ugyancsak Mátyás könyvtá­rából valók. A könyvek közül többen vandál kezek nyomai látszanak. Majd a szép kezdő betűket, rajzokat, majd a címezt és selymet vágták le késsel. Legszebben conservált mű Polybius, mely Ibrahimé volt.Vörös betűkkel van beleírva: „Possessor buius libri Ibrahim Ma­­czar donatus a Caesarea Maiestate anno post adventum Mahometi 966 (~ 1558—1559.) 4*3­­Megjelent) „A magyar főpapok a trienti zsinatom“ A zsinat befejezésének há­romszázados emlékére. Irta Frankl Vilmos. Levélkosár. B. E.-nek Pest. A napokban személyesen adom át üdvözletemet. Nyílt tér. *) Kényszerű válasz Schütz Antal és Brunner József pékmestereknek. Önök a „Szegedi Híradó“ 14-ik számá­ban engem azzal vádolnak, hogy a szüköl­­ködök részére általam kiszolgált kenyér por­cogós és élvezhetlen lenne, s felszólamlásukat azzal mentegetik, hogy egyikök a takarék­­pénztár, a mácik pedig Leffter Mihály úr megbízásából süt hasonló célra kenyeret; — azonban csupa nagylelkűségből elhallgatják, hogy az egyik 6, a másik pedig 7 krajcáron süti fontját, akkor, midőn én a Szeged város inségügyi bizottmánya által ellátandó szegé­nyek számára fontját 49/10 , sőt e megye több községe és néhány nagybirtokos meg­bízásából 49/2 áron is sütöm; tehát oly áron, minél drágábban most azon liszt eladható, melyből süttetik. Hogy minőség és mennyiség tekintetében a szerződés szerinti jó és élvezhető kenyeret szállítok, arról már most is több elismerő bizonyítványt bírok felmutatni. Önök aljas gyanúsítását tehát annál könnyebb visszauta­sítanom, miután a kenyérszállítás tekintetében az inségügyi bizottmány edlenőrködése alatt állok, melynek több tagja, azon kí­vü­l a pol­gármester úr által megbízott városi főorvos a kiosztási napokon a kenyeret megvizsgálván, ellenem eddig semminemű panasz nem emel­tetett. „Ha tehát a kiosztott kenyérre nézve mégis van méltányos panasz, név szerint, hogy az porcogós, akkor ezen vád épen nem alul­írottad, hanem csak is Schütz Antal és Brunner Józsefet illetik, kik általam az inségi ügyből remélt kövér haszontól elütve, kenyéririgységből talán az általuk szándékosan sütött élvezhetlen kenyeret, mint sajátomat híresztelik,­­ amint az élelmezett közönség egy részének panaszáról is beszélnek, mikről azonban senki mit sem tud , csak irigységük kifo­gásául tekinthető. Ki hitte volna, hogy az ínségben levők önökben még hívatlan szószólókra, újdonsült pártfogókra is fognak találni, önökben, kik­nek nevével semminemű közcélnál vagy jóté­kony intézrménynél találkozni még eddig sze­rencsénk nem volt, pedig önöktől is telnék ám néha-néha valami. No de mindennek van oka. Önöknek az fáj, hogy az árlejtésen álta­luk egy font kenyérért ajánlott 6 és 6­/1 kr. ár— írásbeli ajánlatom folytán, azt 49/10 krért szállítani — elvettetett; fáj, hogy személyesen az árlejtésen meg nem jelentem, s mint utána néhány nappal Brunner úr mondá: „ki lehetett volna egyezkedni“, t. i. hogy vagy önökkel egyetértve az általuk követelt ár mellett — az inségügybeli kövér haszonban közösen osztozkodtam, — vagy ha mindegyiköknek 50—50 vagy 100—100 forint úgynevezett sápot adtam volna ; — ha ezt teszem, bezzeg süthettem volna akárminő kenyeret, önök akkor egy kukkot sem szóltak volna. Ez egyszer azonban nem sápoltak, a zsíros vállalatiéi is elüttettek s ez természetesen bozzantó is oly urakra nézve, kik nem az ügy szentségét, hanem zsebök érdekét szok­ták tekintetbe venni. Nem úgy uraim! ily időben ne a kenyér­­irigység­­ vezesse önöket, hanem tettekkel álljanak elő, s majd ha annyi áldozatot mu­tathatnak föl egész pályájukon, mennyit én csak egy év alatt gyakorlok vagy osztok; — csakis akkor léphetnének fel önök ellenem, de csak úgy, ha vádjaikat bebizonyítani is képesek; ellenkez­ő esetben nevetségessé te­szik magukat s nem szabadulnak meg a ke­nyéririgység­i részakarat gyanújától. Mészáros Pál. *) Az e rovatban közlöttekért csak a sajtóha­tóság irányában vállal felelősséget a s­z­e­r­k.

Next