Szegedi Híradó, 1867. július-december (9. évfolyam, 53-104. szám)

1867-09-12 / 73. szám

iparbank alapítóját magasztalt. Nem rész helyre kívánta bejuttatni. — Állatkínzás. Többször volt már e lapban szó azon embertelen bánásmódról, melyet az itteni ökörszekeresek állataikon elkövetnek; de nincs, ki ez ellen tenne vala­mit. — Múlt hétfőn is az építésben lévő Csi­szár ház előtt rakott le egy ily állatkínzó téglát, s midőn fiatal, még eléggé be nem gyakorolt ökrei nem hátráltak akarata szerint, vastag ostornyelével az ökrök orrát s fejét, végre a meghegyesített ostornyéllel szemeit dördöste s midőn ez sem használt, a nyelet egyik ökör orrlyukába szúrta másfél lábnyira; a szegény állat orrából vérpatak ömlött s talán a barbár tulajdonos embertelen tettének áldozata is lett. — Hasonló vad pél­dákat naponta láthatni, de hogy ilyesmiért az állatnál is állatias, valamely szekeres meg­­bl­ntettetett volna, arról nincs tudomásunk. — Sz. — Céllövészet. Múlt vasárnap lőttek: 3 négyest, 12 hármast, 24 kettőst. Lőtték: Zászlósy János 3 négyest, 2 hár­mast, 5 kettőst; Rohrbach Antal 2 hármast, 5 kettőst; Erőskövy Antal 4 hármast, 2 ket­tőst; Erőskövy János 1 hármast, 2 kettőst; Roth Robert 1 hármast, 6 kettőst; Kontraszti Alajos 2 hármast; Szávits István 2 kettőst; Rózsa Kálmán 1 kettőst; Metz Gábor 1 kettőst. Értesítés. Az alakuló ifjúsági kör ügyében f. hó 8-án tartott gyűlés határozata folytán, van szerencsém ezennel tudatni, hogy a belépni óhajtók számára az aláírási ívek immár ki­bocsátva vannak. Azon urak tehát, kik az alakuló kör tagjai kívánnak lenni, fölkéret­­nek, hogy neveiket Szabó Mihály úr ivén a telekkönyvi hivatalban, vagy alálírtnál följe­gyezni szíveskedjenek. Ezen aláírások még nem kötelezők, s egyelőre csak annak ki­mutatására szolgálandnak, hány tagra számít­hat körülbelől az alakuló kör. Kívánatos lenne, ha a belépni óhajtók még ezen vagy a jövő héten imnák alá magukat, hogy a f. hó 22-én tartandó gyűlésen minél számosabban vehet­ figy bécsi sógor látogatása egy alföldi tanyán. Hallottam több ízben, hogy az idegenek mily ferde fogalmakkal bírnak a magyar népről és hazai viszonyainkról, s nem csekély csodál­kozással olvastam egyik geográfus állítását, hogy „a betyárok egy külön rokonságát képe­zik a magyaroknak", míg a másik azt írta, „hogy a jurátusok egy népfaj, mely a nagy pusztákon kóborog és egy kis sertés­faj húsával, az úgynevezett porcus juris­­sal­ táplálkozik. — De ha ezt az Angol-, Francia- vagy a nagy Németország egy oly mély tudományú tagja mondja, ki egyszer utazta át vasúton hazánkat és az indóhá­­zaknál szerzett tapasztalásaiból alapos „Reise­beschreibung“ -ot ir, azt végre, ha nem is helyeslem, de megfejthetőnek találom. Hanem ha egy lajthántali testvérünk, kit hazánk állapota közelebbről kell, hogy érdekeljen, oly nézetekkel lép körünkbe, melye­ket három év előtt a „régi Pressé “-ben ol­vasott, és a legalaposabb argumentumokkal sem hagyja kapacitálni magát: az nem pa­­naszkodhatik, hogyha az ember egy kis tré­fát űz belőle , és ezen az útón kísérli meg­téríteni. Hanem hát térjünk a dologra. Néhány hét előtt egy jó ismerősöm szí­ves meghívásából néhány barátommal együtt voltam egy tanyán. Egy része a társaságnak reggel kiment kacsákra vadászni, mások megint, kik közt én is voltam, a háznál maradtak. Délelőtt 11 óra tájban megérkezett házigazdánknak egyik rokona, ki egy bécsi mérnököt (­külön­ben született cseh embert) hozott magával, hogy szerezzen ő is fogalmat a magyar al­földi tanyáról. A fogadás részünkről szívélyes volt, sört is talált a német sógor a tanyán eleget, de mindennek dacára nem érezte magát ottho­nosnak, mert eszébe jutottak mindazon ret­tenetes hajmeresztő rabló históriák, miket évek óta a régi Presse „Abendblatt“-ja Ma­gyarországról regélt. Hiába mondtuk neki, hogy az nagy rész­ben csak részakaratú koholmány volt, sőt a­mi igaz is benne, azt is elferdítették­ ven­dégünk keményen­­megmaradt állításai és fo­galmai mellett, és kezdte földicsérni Ausztria, nevezetesen Bécs város állapotát, s mondá, miszerint annak jobb volta , a Spitz­ek­nek köszönhető, s mily nagyon üdvös volna azt az intézményt hazánkban is életbe léptetni. No már ezt lehetetlen volt tőle eldispu­­tálni, és azért meg sem kísérlem, de eltökél­tem magamban, hogy jóhiszemű sógorunknak egy praktikus leckével szolgálok. * Türr István tábornok, hazánk egyik legkitűnőbb fia, az egykori osztrák ka­tona, ki idegen földön jön világhírű tábornokká, az egyszerű polgár, ki egészen önmaga ere­jéből , összeköttetései által oly hatalomra emel­kedett ; a marsalai hős f. hó 10-én este 1/2­9 órakor fővárosunkba érkezett. Mindamellett is, hogy levelei alig nyújtottak tájékozódást, sem hogy mikor, sem hogy minő alkalommal ér­kezik, senki bizonyosan nem tudta, a gőzös kiszálló helyét és a rakpartot nagy néptömeg lepte el, mely harsányan üdvözölte a kiszál­lott hazatérőt, még harsányabban nejét, a francia vérű magyar menyecskét. A tábornok a néptömegen keresztül kocsijához érve, ka­tonás rövid köszönetet mondott a tisztelgők­nek körülbelől eképen: „Honfitársak! El va­gyok ragadtatva, hogy midőn hazám főváro­sába lépek, ily sokan jelentek meg önök fo­gadásomra. Üdvözleteket nem fogadom el a magam részére, de elfogadom azon ügynek, melyért egész életemben küzdöttem, s ez az, hogy Magyarország ismét az lehessen, ami volt egykor. S ha mindenki megteszi, amit tennie kell, Magyarország nagy leend. Ezzel a tábornok nejével, kis fiával és néhány ba­rátjával az Európa vendéglőbe hajtatott. (P. N.) * A magyar országgyűlés, újabb hírek szerint, f. hó 25-ére fog összehivatni.­­"Magyar hitelbank és magyar vasutkölcsön. Az átalános magyar hitel­bank igazgató tanácsa múlt héten megalakul­ván, egy küldöttség azonnal tudomására jut­­tat- e tényt a magyar pénzügyminisztérium­nak , kijelentvén egyszersmind, hogy a magy. hitelbank kész lenne a magyar vasúthálózat ki­építésében részt venni s 10,000 millió vasút kölcsönt átvállalni. Lónyai kijelenté, mikép tudomásul veszi az ajánlatot s azt annak ide-Azok között, kik vadászni mentek, volt egy jó vállas, nagy szakállú ing cimbora, meg aztán egy másik derék pajtás is, a ki érti a tréfát. E kettőt szemeltem ki segítségül tervem kivitelében. E terv abból állott, hogy különben is félénk vendégünkkel elhitessem , miszerint a nagy szakállú férfiú csak civilruhába burkolt — rabló kapi­tány. Meg volt az ebéd és az ivás éppen legjavában folyt. A bécsi mérnök szomszédom lévén, beszélgetésbe ereszkedtem vele. „Lássa az úr — mondom — mi saját­ságos egy nemzet vagyunk; ha velem vagy más valakivel beszél, sohasem tudhatja, hogy tuladonképen kihez szól.“ „Hogy-hogy?“ — kérdé a vendég. „Nézze például — folytatom az említett nagy szakállú K. bácsira mutatván — nézze meg jól ezt az embert.“ „Már miért néztem meg ?“ „Mert — mondom — nagy múltja vagyon.“ „Nagy múltja?“ „De nemcsak nagy a múltja, hanem még jelenleg is ő a magyar alföld legfélel­mesebb bandita-főnökeinek egyike!“ „Ah, ez a jámbor arcú ember.“ „Igenis uram, mert ez az ember minden nap más arcot, más ruhát ölthet föl, ma tisztességes civilben jár, holnap tán szerzetes ruhában, holnapután juhász bundában, a­mint céljai megkívánják.“ „S a becsületes emberek miért tűrik ezt a veszedelmes subjectumot körükben?“ „Tessék elhinni, hogy annak nagyon örü­lünk, hogy itt van.“ „Már miért örülnének?“ „Mert addig legalább, míg köztünk van, nem kell semmiféle megtámadástól tartanunk.“ „Hát csakugyan szoktak a rablók ily tanyákat megtámadni.“ „Hát nem olvasta ön a „Presserben és a­mit „Presse“ ir Magyarországról, az mind igaz“ — feleltem én. Ekkor fölszólalt Gyula barátom, ki a jelenetnek eddig hallgatag tanúja volt. Meg­erősítette állításaimat és illustrálta azokat szörnyűnél szörnyebb históriákkal. Bécsi sógorunknak borsózott a háta ily dolgok hallatára, eleinte nem igen volt kedve beszélni, de aztán mondá: „Jaj uram, az csakugyan borzasztó, ily emberrel egy asztalnál ülni, de ha már a kelepcében vagyunk, legalább le kell kenye­­reznünk a rabló­kapitányt.“ És tubákszelencéjére vervén, megkínálta K. uramat tubákkal, és ezzel kezdte meg a lekenyerezést : „Komám uram nem tubákol ön?“ „De igenis — felelt K. — hanem ön komám uram nem iszik bort?“ „Nem, sajnálom, de 12 év óta bort nem ittam, csak sörrel élek. És igen ontvopon ionomu k­ocpintott a képzelt rablófőnökkel. Ez újra megtölte a poharakat, újra koc­cint , a mérnök bocsánatot kér és félig üríti ki a poharat. „Uram! — súgtam fülébe — ön vesze­delmes utón jár! Nem tudja, hogy az nálunk megvetést tanúsít, ha ki nem iszszuk a bort; ha a zsivány észreveszi, jaj önnek.“ A sógor megretten és gépiesen nyúl a pohár után, kiiszsza bort. K. újra tölt s a sógor újra kiiszsza s igy tovább. Később K. távozott a szobából, mire Gyula barátom fölkel, leveszi saját lefouché puskáját a szegről, és megmutatja vendégünk­nek , szólván: „Lássa, ez a rablókapitány fegyvere, melylyel egy perc alatt tizennyolcszor lő, és mindig, de mindig talál, jaj annak, kit ő célba vesz. Itt e táskában vannak a patro­nok, mindössze vagy 60 kész töltés." Vendégünk vizsgálódott, de ezalatt min­dig félénken az ajtóra nézett, értettem aggo­dalmát és az ajtóhoz álltam, hogy jelt ad­hassak, ha a zsivány jön. „Hát miért nem fogják meg ezt az em­bert?“ —■ kérdezi a sógor. „Mert hát nem lehet rajtakapni.“ „Önök itt nyolcan vannak, és nem mernek egy embert elfogni.“ „Nem bizony — felelt Gyula — mert tudja az úr, hogy ez a rablófőnök soha sincs egyedül. Ön kinéz például az ablakon és egy jámbor aratót vagy kaszást vél látni, az pe­dig egészen más valaki, az cinkosa a zsi­­ványnak, és ily cinkosa van e ház körül leg­alább 20 vagy 30, kik mindannyian a leg­első jelre megjelennek. Látja az úr ezt a kis sípot — folytatja Gyula — mellényén függő vadász-sípjára mutatván — ezt tréfából el­vettem tőle, midőn a vadászaton elaludt; csak ebbe kell belefujnia, igy ni.“ S Gyula belefujt. .. „Az Isten szerelmére, ne fújjon, meg­hallják a rablók s végünk van.“ Ekkor berohan K., kérdezvén indulato­san: nem láttuk-e nagy kését. (Vadászkését.) A sógort majd kilelte a hideg, — végre mégis meg­merészelte kérdezni, miért sajnálja annyira ama kést. „Mert — felel K. — a kés nekem töb­bet ért 3 pisztolynál, ha valakinek hasába szúrtam, az nem várta meg, hogy másodszor is szúrjam belé, hanem elment a másvi­lágra.“ A sógor félti a hasát, mert gyorsan ösz­­szegombolja hosszú kabátját, költségeinek födözésére 200 forintot ad, egy­szersmind 10 tagból álló bizottmány s a fő­jegyző, mint tollvivő küldetett ki a kellő in­tézkedések megtételére. * Pesti lapok figyelmeztetik a vidé­kieket, hogyha Pestre mennek, csak ismerős vagy ismerősök által ajánlott egyénekhez for­duljanak ügyes bajos dolgaik eligazítása vé­gett. Ha pedig a minisztériumoknál van dol­guk, oda forduljanak személyesen, ellen­kező esetben könnyen csalásnak és huzavonás­­nak teszik ki magukat. A minisztériumok kö­rül gyakran csalók ólálkodnak, kik a szegény falusi embereket elámítják, s magukat fontos közbenjáróknak adván ki, pénzüket elcsalják. * A pesti esküdtszék területére ki­nevezett közvádló Kiéli István, ezen tiszte alól saját kérelmére fölmentetvén, a közvádlói teendők a föntnevezett területre nézve a m. kir. ügyek igazgatóságára ruháztattak át. * A közlekedési minisztérium egy hajózási és öntözési csatornára nézve, mely a Tiszából Tokajtól fogva a Dunába Pest közelében vezetne, az előleges munkála­tok megkezdését elrendelte. * Az országos ipar­egyesület f. hó 15-én délelőtt 9 és fél órakor tartja alakító közgyűlését a pesti lövölde teremében. * Csákovai közalapítványi fő­tisztté a minisztériumhoz kinevezett Érkövi helyébe Nedeczky Istvánt nevezték ki, ki egy év előtt még az Almásy féle per egyik eli­téltje volt. * Szabolcs megye derék főis­pánja gr. Vécsey József — mint írják — leköszönt főispáni méltóságáról, miután a me­gyéjében közelebb történtekből azt látta, hogy a közönség bizalmát nem sikerült megnyernie. * Eger város képviselő testü­lete Kossuth Lajosnak bizalmi­ iratot szava­zott meg. * Hármas menyegző volt Bécs­­b­e­n közelebb ugyan egy családnál. Az öreg Denk Albin udvari edényszállító tartotta arany-, fia ezüst-menyegzőjét, ennek leánya pedig egy­bekelését. Denk Albin már 80 éves, neje 75, fiuk 50 s ennek neje 42 éves, az uj pár pe­dig 24 és 19 éves. „Ne — szól Gyula magyarul K.-hoz — kezdje meg a vizsgát. Erre K. a vendéghez: „Ön mérnök , nemde ?“ Sógor: Igenis. K.: Mi az évi fizetése? Sógor: 2310 forint. k . Ja.. ogy U-1— I.S..HI.«,IS1 900 forint, egy évnegyedre 600 frt? Sógor: Nem egészen. K.: És ön alkalmasint évnegyedenként kapja fizetését? Tehát e hó elején is meg­kapta a 600 forintot. Mennyit adott már ki belőle, és hány forint van még tárcájában ? Sógor nagy megütközéssel odanyujtja tu­­bákját, mondván : „Óh kedves komám, higyje meg, hogy nincs pénz nálam, meg aztán nagy családom is van, meg aztán . . . aztán . . .“ „Meg aztán — vág szavába K. — higyje az ördög, hogy maga pénz nélkül jött volna Szegedre fát vásárolni. — Hány ezer forintot hozott ? Itt van a pénz, vagy Szegeden ? s ha ott, hát hol? melyik házban? Mikor megy ön vissza Szegedre, s melyik után?“ Egyetlen ezen kérdések közül képes lett volna sógorunkat borzasztó zavarba hozni, hát még annyi sok egyszerre. A borzadály hatása alatt vissza is dűlt a pamlagra, fáj­dalmasan behunyta a szemét, várta talán a halálos csapást. Ekkor tudatták vele, hogy a lovak be vannak fogva, tessék kocsiba lépni. Fölkel s K.-nak kezét nyújtja, és bizto­sítja , hogy nagy örömére szolgált vele meg­ismerkedhetni. K. barátságosan nyakába borul, nyilván meg akarja csókolni, a sógor ijedten vissza­pattan, alkalmasint azt hiszi, hogy meg akarja fojtani. Aztán Gyula és én felém közeledik, mondván: „Uraim, csak egyre kérem önöket. Ma­rasztalják itt a rabló-kapitányt legalább addig, míg a Tiszán átmentem, mert uraim! családfő vagyok, és szegény hat gyámoltalan gyerme­kem van.“ „No, ne féljen — biztatom — majd le­itatjuk s nem eresztjük el a zsiványt.“ „Isten áldja meg értte“ — mondá a sógor és melegen szorított kezet velünk. Aztán gazdánk rokonával, a­kivel jött, fölült a kocsira és távozott; az egész társa­ság az udvarban állott. Láttuk, hogy a sógor nagyon élénken kérdez valamit útitársától, ez pedig hangos kacajban tör ki. A sógor visszafordul és csóválja fejét. Mi is mosolyogtunk, gondolván. No en­nek is lesz mit írni naplójába, vagy­­ a régi „Presse“-be. Mayer Mikla e­ senek részt az előterjesztendő alapszabályok megvitatásában. Szeged, 1857. szept. 10. Borostyáni Sándor: Vegyesek­ jön igénybe veendi, kijelenti továbbá, hogy a kölcsönre nézve a terv már készen áll s a párisi „société générale“ állott az operatio élére, mely társaság, mihelyt az országgyűlés jóváhagyását megnyeri, 40—60 írtra nyit áta­lános aláírást. Ezen 5°/0-ot ezüstben kama­tozó, 50 év múlva visszafizetendő magyar vasúti kötvények árfolyama 75% lenne. Ugyan­ezen társaság már le is tett 2 millió frank kautiót s Lónyai úr f. hó 5-én utasította a magyar főpénztárt, hogy ezen összeget átve­gye és nyugtatványozza. Egyszersmind a ne­vezett párisi intézet egyik hivatalnoka is meg­érkezett Pestre, hogy az illető ügyeket vég­legesen rendbehozza. * Sterka Siulutiu római görög-ka­­tholikus érsek, mint a „Ltd.“ esti lapjának távirják, f. hó 6-án meghalt. * Reményi Edét, meiningeni újabb sikere óta, egyik kitüntetés a másik után éri. Aug. 28-án játszott Liebenseinban, 30-án a szász-weimari nagyherceg meghívása követ­keztében Liszttel és Platényival együtt Wil­­helmstalban. Folyó ha 3­dikán pedig a zene dolgában oly követelő Lipcsében aratott nagy sikert. — Játszotta Bach Sebestyén mesteri „Chiaconná“-ját, Liszt egyik magyar rhapso­­diáját és Chopin Es-dur nocturne-jét. Minden alkalommal kiváló kitüntetésektől kísértetve, Liebensteinba a hercegek meghívása folytán még egyszer vissza kell utaznia s mintegy két hét múlva tér ismét vissza hazájába. A hozzá intézett meghívások a téli idényre, szintén egymást érik, valószínűleg Hollandiába utazand megkezdeni legközelebbi műutazását. * A horvát országgyűlés egybe­­hivásának tervével fölhagytak. Az országnak a pénzügyi hatóságon kezdett bekeblezését, országgyűlési vita nélkül, közigazgatási úton akarják keresztülvinni. A Bécsi lapok szerint az ottani fe­lelős minisztérium így alakulna meg: herceg Auersperg Károly a miniszterelnöki, Giskra a belügyi, Berger az igazságügyi, Herbst az egyházügyi tárcát nyerné. A pénzügyire még nem tudnak a bécsi lapok jelöltet. * A félegyházi képviselői gyűlés egy­hangúlag elhatározta, miszerint a Petőfi-ünnepély „De már akkor üssön a menykő . . . dörgött. „Lássa kedves mérnök úr — súgtam én — ez az ember ellenvetést nem tűr, ön mindnyájunk életét veszélyezteti. A mérnök elhalaványodott és a boros pohár után nyúlt, mondván :

Next