Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)

1871-06-11 / 70. szám

tésére. A többi magyar lapok hazafiasságá­ról föltehetjük, hogy támogatni fogják törekvé­sünket. A főváros megmagyarosodása érdekében föl­kérjük a vidéki hazafias sajtót, hogy tegye magát solidaritásba a fővárosi sajtóval, azaz tartsa honfiúi kötelességének átvenni a fővárosi gerroanizátorok neveit. A mozgalom­nak ki kell terjeszkednie az egész országra. Egész Magyarországnak ismernie kell azok neveit, kik lenézik és fitymálják azon ország nyelvét, melyben anyagi hasznukat keresik. S ez azáltal érhető el, ha a vidéki sajtó csat­lakozik a fővárosi közlönyök eljárásához. A magyar közönség hazafiasságától föl­­te­tszü­k, hogy egy krajcáráru porté­kát sem fog vásárolni azon kereske­désekben , hol német föliratok, német nyelv és német számlák uralkodnak. Célunk főleg a Pestre ránduló vidéki közönséget figyel­meztetni azon helyiségekre , hol fitymálják a magyar nyelvet, de zsebre dugják a magyar ember busás pénzét. Ha a magyar közönség kerülni fogja e helyeket, akkor el lesz érve a siker. Tartsa mindenki becsületbeli hazafias kötelességének nem szállni oly fogadóba, bőt német szóval fogadják a vendéget; nem étkezni oly ven­déglőben, hol nincs magyar pincér és magyar étlap ; nem vásárolni oly boltban, hol csak német beszéd járja. A magyar sajtó megteszi föladatát, a magyar közönség meg fogja tenni a magáét a magyar elem és magyar nyelv érdekében.* E lap mindjárt meg is nevez a „M. U." után két röv. germanizatort, egyik az „Ung. Glasfubriks Actien-Gesellschaft* s főbizomá­nyosa „Carl Pfahn & Sohn“, a másik bizo­nyos nemetül ordinirozó Lei­tn­er doktor, akinek csak „medicinische Anstalt*-ja és „Nachtg­oche“-ja van, akinek tehát nem kell magyar patiens, mint az előbbeninek nem kell (? ?) magyar megrendelő. Mi már pár évvel ezelőtt, itt a magyar Ká­naán közepében, teljajdultunk a germanisatio ellen akkor, midőn német színtársulatok itteni ismételve lett sikeres föllépései után akadtak vakmerők, kik Szegedet, az alföld tősgyöke­res magyar fővárosát német provinciának nézve, a német színészetet akarták benne meghonosítani a magyar rovására. Már akkor nyíltan kifejeztük azon aggodalmas vé­leményünket , hogy a germanizatio rendsze­resen folytattatik Magyarországon és sikerrel, mert mi­t alszunk és nem veszszük észre. Örülünk , hogy végre észrevettük magunkat és harcra kelünk az áradat ellen , mely ben­nünket elnyeléssel fenyeget. Mi tehát a legnagyobb készséggel vettük a fennebbi cikket, melyet egész terjedelmé­ben osztunk és magunkévá teszünk. Kijelent­jük egyúttal , hogy mi a fővárosi magyar sajló hazafias törekvését , amennyire tőlunk telik , teljes erőnkből támogatjuk s nem kér­dünk megnevezni és megbélyegezni azon fő­városi neveket, melyeknek viselői a társadalmi és üzleti téren a germanizatio harcosaivá sze­­gődtek. És biztosítjuk őket, hogy — amen­nyiben Szegedről is szép kerek összeg szo­kott évenként fölvándorolni Pestre — meg fogják érezni szavunk súlyát, mert mi is régóta torkig vagyunk már a fővárosi ge­scheftsmannokkal és bu­rgerekkel, kik , míg pénzünket zsebre rakják, fitymálva és lené­­zőleg bánnak a magyar emberrel, ha az nem Teuton nyelven beszél velük. Már jóformán odajutottunk , hogy a ma­gyar ember idegen a magyar fővárosban. — Gyalázat ez ! és a harc , mely e gyalázat el­len megindult, jogosult és hazafias , és aki részt vesz benne, hazafias kötelességet teljesít. HELYI TÁRCA. VII. (Fontos leleplezések.) Ifjú olvasónőim, bájos, szellemdús höl­gyek, szólok önökhöz ! Ajándékozzanak meg néhány percre drága figyelmükkel, csak addig, m­íg ibolya­, nefe­lejts- és éjszemü­k végigfutnak e cikksoro­zaton ; nagy dolgokat akarok mondani: na­gyokat, melyek fontosabbak az európai diplo­mata jegyzék­váltásainál, érdekesebbek, mint a „Magyar Bazár“ valamennyi divatmintája. Titkokat fedezek föl önöknek, oly titkokat, melyek mélyen, beláthatlanul el vannak zárva a szívek katakombáiban és pedig némelyik évek óta, mikhez a nőknek nehéz hozzá­jutni, csak a férfiak csalhatják napfényre a barát­ság és kölcsönös bizalom útján. Elárulom önök elött a férfinembeli f­i­a­­talság titkait !... Nos , nemde érdekes tárcacikk ez a mai ? Szent Isteni Borzasztó ! Schrecklich ! Hor­­ribile! — fogják mondani rémült arccal fia­tal kollegáim, kezeiket kétségbeesetten össze­csapva. — Hiszen ez megöl bennünket , oda leszünk, ha ez a tárcaíró most kifecseg min­dent. Beh sok szép kilátás, beh sok fellegvár fog füstbe menni ! Hjah az mind úgy van, de hát én any­­nyira imádom a szép nemet, hogy nem hall­gathatok, midőn annak érdeke forog szóban; pártot ütök saját nemem ellen s odaviszem minden fiatal hölgynek mély hódolattal mind­azon férfi titkot, mely ő rá vonatkozik ; hadd lássunk már egyszer világosan, hogy tájékoz­hassuk magunkat; mert bizony azt sem tud­juk, hányadán állunk, az pedig elég baj. Könnyű nekem a férfiak titkát elárul­nom, mikor majdnem mindenkinek speciális titkára vagyok. Ha valakinek valami meg­jegyezni valója van valamely hölgyre, véle­ményét velem közli; ha valaki beleszeret egy bájos szempárba, vagy egy rubinalakba, első én vagyok, akinek elmondja, ha egyik fiatal barátom csalatva hiszi magát, előttem kesergi el buját; végre ha egyik vagy másik Don Juan a házasság boldogító békéit akarja föl­venni, tőlem kér tanácsot. Én ha tanácsadó, ha titoktartó voltam mindeddig , de végre is menekülni akarok a sok szerelmi ismerettől; lelkiismeretemnek nyugalomra van szüksége , azért ezennel ki­rukkolok a titkokkal és pedig nyilvánosan, a belvárosi sétányon, ahol legtöbbnyire jelen szokott lenni Szegednek mindkét nembeli fia­talsága. Jöjjenek csak bájos olvasónőim , foglal­janak helyet a padon; egy kis türelem s én egyenként be fogom mutatni kinek-kinek saját imádóját. Hogy magamat minden kelle­metlen es­hetőségtől kellően biztosítsam, a szereplőket nem fogom megnevezni; a hölgyek megappre­­bendálnák, a tüzes ifjak pedig leduilliroznak orromat és füleimet. Azért csak óvatosan a dologgal. Nagysád bájos szőke — rendes látoga­tója a sétánynak — sok lelki és testi kel­­lemmel van megáldva. Orra szabályos, szemei élénkek, de nekem mindenekfölött az tetszik, hogy köznapon is öt bakaarasztos sleppben lengedezik a park illatos fái alatt. Épen ezen csab gyulasztó ön iránt­­— nevezem önt X-nek — csinos udvarlóját borzadalmas szerelemre, csinos udvarlója a bájos Y lovag, ki a képen nyilatkozott, hogy csak akkor lesz boldog, ha ama bájos sleppet bírja. Természetes, hogy ezen allegóricus nyilatkozatot úgy kell venni, hogy a steppes ruha azért oly kedves, mert nagysád benne van; egyébiránt én még más indokot is hajlandó vagyok factorul gyanítani, ugyanis szép­­ kisasszony a steppel együtt néhány ezer forintocskát is húz maga után. Kellemdús­z nagysád, ki oly előnyös helyzetben van, hogy pia idejét oly tetszetős gömbölyű karokon viheti, ennek feltűnő fehér bőre van. A rosz világ ugyan azt a közmo­­dást találta ki, hogy nem mind arany, ami fénylik, s holmi rizsport emleget; azonban nagysád ne higyje el. Hisz épen úgy mond­hatnák azt is, hogy ábrándos égszínkék sze­­mei indigótól nyerik babájukat. Nagysádat B­ur, egy borzasztó szilárd elvű férfi bálvá­nyozza. Nézze ön azt a határozottságot su­gárzó arcot ! Mily vasakarat jellege ömlik el ezen finn. Virginiát szi­­kérem a Virginia szó alatt nem nőt érteni !) s azt is mindig csutakig szitja. Azt beszélte tegnapelőtt déli 12 órakor, hogy ha nagyság nem boldogi­­tandja őt szerelmével, nem eszik többé pro­­kedlit. — Ne utasítsa ön vissza szép hölgy, a lovag szerelmi vallomását, mert szavatartó embernek ismerem s még végrehajtja a ret­tentő elhatározást. A bű­bájos a kisasszony, most önön a sor. Meg kell vallani: nagyság kedves kis je­lenség s még magam is hajlandó volnék őr­jöngeni piciny kezének birhatásáért, ha képes lennék magammal elhitetni, hogy e kezekben, volt valaha főzőkanál. Bűbájosan futkoshatnak e liliomujjacskák a zongorabillentyűkön s azt is megengedem , hogy elmésen forgatják a francia grammatikát és a „Divat-ot; de én részemről megvallom, hogy a női kecs nem kizárólag képezi szerelmem tárgyát; os én nem kevésbé imádom a töltött káposztát, mint a liliomkacsókát. A fölirati párt veresége. Már múltkori cikkünkben, melyet a bi­rodalmi tanács felirati pártjának szenteltünk, kimondottuk, hogy mindazok, kik a képvise­lőség és a kormány közt fennforgó viszálko­­dások kiegyenlítése végett a koronához fo­lyamodtak, e komoly lépés következményeinek magukat alárendelni erkölcsileg kötelesek. Ismervén azonban az úgynevezett „alkot­­mányhű párt” erőszakos egységét — mert a szélsőbal Rechbauer, a balközép Herbst és a nagybirtokosok Pleuer vezetése alatt nem ké­pezhetnek természetes és tartós szövetséget — és ismervén az ellenzék egy részének haj­lékonyságát — ez a legszelídebb kifejezés — azt is állítottuk, hogy olyanok is fognak ta­lálkozni, kik megtérnek. A reichsrathi esemé­nyek nem cáfoltak meg bennünket. A decem­­bristák színe a politikai következetesség kö­vetelése szerint a kormányt a felirat vissza­utasítása folytán egészen más alkotmányos fegyverrel támadta meg, azon indítványnyal, hogy a költségvetési tárgyalás és az adó meg­szavazása ez időszerűit elhalasztassék, mert igen egyszerű dolog, hogy egy parlamentáris képviselőség az államgépezet vezetésére szük­séges pénzforrásokat megtagadja egy olyan minisztériumtól, melynek vezetésében nem bízik, melynek céljait az államépségre nézve veszedelmeseknek tartja. Az adómegtagadás jelszava a felirati párt alkotó részeit és egyes egyéneit mindjárt a kellő világításba helyezte. A baloldal két tagja egészen a propos lemondott a képvise­lőségről, néhány, különben mindig felszínen levő és valóságos vad decembristát csak nagy ügygyel-bajjal lehetett megnyerni, Plener pe­dig a nagybirtokosokkal egyenesen a kormány táborába ment át. Ez utóbbi körülmény nem lephette meg azokat, kik tudják, hogy Pleier az exminiszter, ki még eddig minden kor­mány alatt szerepelt, ismét valamely tárca megnyerésével kecsegteti magát és eszerint maga magának csak nem állhat útjába. E derék férfiú különben, nehogy választóival valami kellemetlensége legyen, táviratilag vé­leményüket kérte magatartása felől és miután azok szintén táviratilag, határozottan odanyi­­latkoztak, hogy menjen az ellenzékkel , fogta magát és tette az ellenkezőt. Ez ugyan kissé furcsa eljárás és Plener úr jellemének árthat, noha utólagosan le is tette man­dátumát , de a b­dorog, a carriere meg van mentve. Elég az hozzá, az ilyen és más­­féle esélyek az ellenzék tömörségét megingatták, számát tetemesen leszállították és így lett a többségből kisebbség. A minden idegen elem­től szabad „alkotmányhű párt” nem tudott annyi szavazatot a küzd­­érre hozni, hogy in­­dítványát keresztülvigye és így másodszor is megbukott. De ezen bukása nem egyenlő a lemondással, sőt a harc a most már termé­szetesen tárgyalás alá veendő költségvetés minden egyes tételénél újból meg fog kez­dődni és a kormánynak állása a folytonos küzdelem és ismételt megtámadás kilátásával szemközt épen nem irigylendő. A miniszté­riumra annál nehezebb napok várnak, miután egy föltétlenül vele rokonszenvező párttal tu­­lajdonképen nem rendelkezik , mert azok is, melyek politikájával eddig még egyetértenek, csupán az opportunitás szempontjából indul­nak ki, míg másrészt a német ellenzék, mely jelenleg csakugyan egyszínű és nézeteiben összhangzó, mint kisebbség talán hatalmasabb szerepet játszhatik az eddiginél. Véleményünk szerint nem szenved kétsé­get, hogy Hohenwart, ha a költségvetés le­­tárgyalása és a delegationális munkálatok bevégzése után politikai terveinek kivitelében, vagyis kiegyezési előterjesztéseinek elfogadá­sában a birodalmi tanács részéről nehézsége­ket és akadályokat talál, szintén a végső esz­közhöz fog nyúlni — a reichsrath Eloszlatá­sához. K. L Hazai ügyek. ő császári és Apostoli királyi Filsége következő legfelsőbb kéziratokat m­etóztatott kibocsátani: Kedves miniszter Horváti A mi­dőn önt miniszteri állásától saját kérelmére ezennel kegyelemben felmentem, indíttatva érzem egyúttal magamat, önnek eddigi hű és b­uzgó szolgálatai felett teljes elismerésemet kifejezni. Kelt Meránban, 1871. évi jun. hó 5-én. Ferenc József, s. k. Gr. Andrássy Gyula, s. k. Kedves Bittó ! Magyar miniszterelnököm előterj­esz­ésére önt magyar igazságügy minisz­teremmé ezennel kinevezem. Kelt Meránban, 1871. évi jun. hó 5-én. Ferenc József, s. k. Gr. Andrássy Gyula s. k. Országgyűlés. A képviselőház junius 7-dikei ülésén mindenekelőtt a kormány két interpellációra válaszolt. Az egyik Huszár Imréé a kikinda-pancsovai vasútvonal tárgyá­ban, a másik Dietrich Ignácé, Kovács Kál­mán ügyére vonatkozólag. Csak a második érdemel különösebb fölemlítést , mint mely egykor a lapirodalmat is élénk mozgásba hozta. Ugyanis hire járt a lapokban , hogy a kormány Kovács Kálmán miniszteri tanácsost a semmitőszékhez bíróvá szándékoznék kine­vezői. Dietrich tagadásba hozta Kovács Kál­mánnak erre való képességét s ezért inter­pellált. — A választ Andrássy miniszterelnök adja. Kijelenti, hogy oly intézkedés iránt tett interpellációra , mely még hivatalosan közzé­téve nem volt, a kormány kérdőre nem von­­natható, de tartozó kötelességet vél teljesí­teni, midőn a távollevő igazságügyminiszter helyett, ki annak idején e fölterjesztést in­dítványba hozta, felel az interpellálónak, s ki mutatja Kovács Kálmán qualifikációját a bírói állásra, de kijelenti egyúttal, hogy az érde­kelt maga kíván eddigi állásán megmaradni, s eként az interpelláció tárgya többé nem létezik. Az ülés további folyamában fölvétetett a főrendek üzenete az úrbéri tervjavaslatok tár­gyában, mely Deák F. indítványára az osz­tályokhoz utasíttatik. A f. hó 9-én tartott ülésen semmi új tárgy nem vétetett föl , csak a szentesített törvénycikkek lettek kihirdetve. A főrendiház is ülésezett e napon; napirenden volt a képviselőház tegnapi üze­nete. A­p­p­o­n­y­i Gy. terjesztett be egy in­dokolt indítványt, hogy a főrendek továbbra is ragaszkodjanak a telepitvényesekről szóló törvjavaslaton tett módosításaikhoz. Az indít­vány a pénteki ülésen elfogadtatott. Levelezés. Ó-Kanizsa, 1871. jun. 6. (Tanítói beiktatás.) Városunkban ma tartatott meg 3 ujonan választott s a ka­locsai egyházmegyei hatóság által megerősí­tett tanítónak hivatalukba beigtatása. A be­­igtatás kellő ünnepélyességgel s fényes szer­tartással történt; de a célnak, mely e szer­tartás ily módoni megtartásával elérni szán­­dékoztatott — t. i. a tanítói tekintélynek a nép előtti emelése — mondom e szép cél­nak, a hibás eljárás folytán épen ellenkezője éretett el. Az ily beigtatásoknak tagadhatlanul meg van jó oldaluk. Az ember mindig ember ma­rad, s mint ilyenre a külső behatások mara­dandóbb nyomot gyakorolnak, főleg ha a do­lognak í­nnepies szín adatik, s később is az ily hivatalos alkalmakkor nyert benyomások mindannyiszor megújulnak a becsületes em­ber lelkében, valahányszor az elvállalt köte­lesség teljesítésében ingadoznék. S ez oknál fogva nem is jutott volna eszünkbe a nyilvá­nosság terére lépni, ha a fönnebb jelzett ta­nítói beigtatáson olyasmi nem történik, mi egyrészről a tanítói tekintélyt mind a nép, mind a tanulósereg előtt lealacsonyítja, más­részről az érdeklettek lelkében épen nem al­kalmas a hivatal­ szeretetet ébreszteni. Nevezett napon ugyanis — melyen egy­­szk­staud a kerület papsága is túrta tanács­­kozmányát — az érdeklett tanítók reggeli 9 órára tanítványaik kíséretében a templomban megjelentek leteendő az ünnepélyes hitvallás­sal egybekötött esküi. A vallásos szertartás megkezdődvén, az evangélium elolvasása után az oltárhoz lép a szomszéd kerület esperese, Bende József apát s a becsei plébános úr, hogy a föleskeztetést végezze. Kíváncsisággal , egyúttal csodálattal kérdeztük magunktól, vájjon mi ez ? hát e kerületnek esperese más­nak engedi át annak elvégzését, ami az ő ha­tásköréhez tartozik, főkép miután maga is je­len van ? ! De ezen csodálkozásunk persze a dolgok folyását nem akadályozta meg. B­­ár az es­kütétel előtt az elég nagy számmal egybegyült közönséghez s az érdeklett tanítókhoz egy oly beszédet intézett, melyet tőle mint espe­res-tanfelügyelőtől épen nem vártunk, s épen e beszéd az, mi bennünket fölszólalásra kény­szerít. Nem tudjuk, mit akart ezáltal B. úr elérni, de hogy a tanítói tekintélyen nagyon is érezhető csorbát ütött, azt, ha komolyan visszagondol, maga is be fogja látni. Sajnáltuk, hogy gyorsíró nem volt jelen, hogy beszédét egész terjedelmében átadhatnék a nyilvános-Azonban ez mit sem határoz, mert ime , barátom, ki önt az őrülésig szereti, már egészen másként vélekedik; ő azt beszéli, hogy csak nagyságat bírhatná, azonkívül semmi sem kellene neki a kerek ég alatt. Egyébként neki könnyű dolog eképen okos­kodni, mert ő alaposan ért a szakácsművé­­szethez. A tarhonyafőzésben valódi mester. Mint tudom, odakint a tanyán, mindig ő ké­szíti az ebédet. A kecsdus­i hölgyért már hamarabb fölhangolódnék szivem szerelem-húrja. Ő, a bájos­­, finom szőke hajzattal és igéző vál­lakkal rendelkezik s már főzni is tud. A krónika följegyezte, hogy egy kuglhupf készí­tésébe is belefogott s a mestermű oly dere­kasan sikerült, hogy az előállított süteményt egy Phylax nevezetű agár képes volt meg­emészteni anélkül, hogy pulvis rhebarbarát kellett volna utóbb beszednie. De imádják is ott és pedig hárman. Az első imádó szürke, a másik szinte szürke, a harmadik detto szürke kalapot visel. Nevezzük őket ő­knek. Könnyű kitalálni, kikből áll e triumvirátus. Alpha kisasszonyt, kinek legkitűnőbb dí­sze a szerénység, Ómega ifjut imádja, ki ko­molyan el van határozva, hogy megmérgezi magát, ha mához egy évre boldog férje nem lesz a szerény hölgynek. Z. kisasszony a legszerencsésebb, neki legszebb imádója van, az ő imádója saját maga s ezzel a föntebbi állítás okadatolva van, mert maga­ magánál szebb imádót már valóban nem kívánhat. Most lejtsünk A­z­ urhölgy elé. Ez a kedves kis teremtés egyike a legszebb nők­nek. Ében hajzata úgy illik szelíd arcának havához, melyen a legnemesebb vonások tün­­döklenek. Bíbor ajkai körül a női komolyság

Next