Szegedi Híradó, 1871. július-december (13. évfolyam, 79-156. szám)
1871-11-26 / 142. szám
Megjelelt: hetenkint 3-szor, vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóitiratal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetést Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre . . . 8 frt. | Félévre ... 4 frt Évnegyedre ... 2 frt föltételek: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Égisz évre . . . 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések dijai: Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten -Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám . Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Majia m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Lafitte, Bullier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában. 142-ik szánt. Vasárnap, november 26-án. 1871. Tizenharmadik évfolyam. POLITIKÁT ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Magánhirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynye együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szóig 1 frt és 50 kr. minden további szóért egy kr. fizetendő. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. Még egyszer Kossuth levele. (K. L.) Kossuth felszólalásai nem szaporák ugyan, hanem annál terjedelmesebbek; véleményét és nézeteit a cseh és a magyar nemzetiségi kérdés, valamint Beust politikája fölött három hosszú levélben fejtegette. Mi e három levelet benső összetartozásuk folytán egy szerves egész egyes részeinek tekintjük és azért mondjuk, hogy Kossuth „levele.“ Az első részszel már foglalkoztunk, hátra van még a második és harmadik. Igaz, hogy ez az egész affaire a mi mohón élő és gyorsan emésztő időnkben, hol az egyik nap az előtte lefolyt nap eseményeit leszorítja a térről, már majdnem feledésbe is ment. De azon körülmény, hogy a szlávok tőkét csinálnak a magyar agitátor enunciációiból, hogy a szélsőbal az ő jelenben hirdetett eszméit a magáéinak vallja, hogy annak idején, különösen a választások alkalmával, azokkal ámítsa a népet, melyet érvek helyett valamely név fényével is lehet kapacitálni: e körülmény érthetővé teszi, hogy, habár kissé post festum, még egyszer visszatérünk Kossuth levelére. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Kossuth, különösen a 49-iki katasztrófa óta, nem az egyszer mindenkorra meghatározott elvek , hanem a változó érzelmek által sugall változó meggyőződések embere. A forradalomban Kossuth egy horvátországi küldöttséghez e gúnyos kérdést intézte: „Hol fekszik Horvátország?“ és ma ugyanő a 68-iki unió revízióját és a horvát nemzet „kielégítését“ és úgy sürgeti, mint a legszélsőbb nemzeti. 1849-ben Kossuth Magyarországot egy orosz főherceg kormányzása alá akarta vetni és későbben, midőn beutazta a világot, Angolországban és Amerikában tüzes nyelvvel kelt ki a pánszlávizmus veszedelme ellen, mely ismét későbben szerinte tulajdonképen nem is létezett, hogy azt legújabb levelében megint föltámaszsza. A forradalomban pálcát tört Metternich politikája fölött, ki a nemzetiségeknek egymás elleni izgatása által akarta az állami egyensúlyt és az abszolutizmust fönntartani; a forradalom után szintén erélyesen és nyomatékosan kárhoztatta a nemzetiségi irányt, mely egy külön nyelv birtokával mindjárt egy külön politikai állást is aspirál. Később az általa elítélt elvek nyomán a Dunakonföderáció eszméjét pendítette meg, és most ép oly erélyesen és nyomatékosan lép föl a „nemzeti individualitás“-ok mellett és bámulatos önmegtagadással fejtegeti azoknak előjogait. E néhány próba eléggé kideríti, hogy Kossuth nézetei, miután a helyzet hullámzásai szerint jobbrabalra ingadoznak és így államférfiai alapot nem mutatnak föl, nem lehetnek többé irányadók. Azonban Kossuth, miután a „nemzeti individualitás“ elfogadásával egy roppant nagy lépést tett múltjának elveiből jelenje ellenkező nézetéig, még evvel nem éri be és valóban eklatáns módon bebizonyítja, hogy a csehek oly szerények és bámul azon, hogy készek a 67-iki kiegyezést is helybenhagyni! De miben áll tulajdonképen a csehek szerénysége? Egyszerűen abban, hogy alap cikkelyeik egy egészen új alkotmányt tartalmaznak , melynek Osztrákország tartományai és királyságai hódoljanak. Ha már a nemzetiségi egyenlőséget hangoztatjuk , ezen egyenlőséget nem faraghatjuk egy nemzetiség kénye-kedve szerint , hiszen ha a szláv federalisták csak „egyéni“ és „történelmi“ jogot akartak érvényesíteni, úgy a német centralisták törekvései is jogosultak és egy jog jog ellen áll, ami a kérdésnek nem megoldása, hanem élesítése. Pedig itt csak a közvetítés, a közös engedékenység segíthet; az autonómia terén, mely bizonyos mértékig a belső függetlenséget biztosítja, a feleselő felek találkozhatnának, ha a szlávok csakugyan szerények lennének és nem álmodoznának mindig egy nagy szláv birodalomról , a szláv hegemóniáról és Európára szóló kultúrhistóriai küldetésükről. Ami a 67-iki kiegyezést illeti, erre nézve már többször nyilvánítottuk véleményünket. Csehország helybenhagyása vagy tiltakozása mit sem határoz és ezt Kossuthnak tudnia kellene, ki annyi súlyt fektet a velünk született és a történelmi jogokra. A történelmi jogok szerződéseken alapulnak és igy a 67-iki kiegyezés is nemzeti életünk jogkörébe tartozik, melyet minden támadás vagy beavatkozás ellen védenünk kell. Itt nem is jöhet tekintetbe, hogy mi lenne üdvösebb a nemzetre, a reál-, vagy a perszonál-unió-e? és ha Kossuth egy komoly politikai fejtegetéshez nem épen méltóan egyszerre így kiált föl: „A pokolra a delegációkkal!“, úgy mi csak azt mondhatjuk, hogy az nem tartozik a dologra. A kérdés veleje azon fordul meg, vájjon kötelezőnek tartjuk-e a 67-iki szerződést, és ha igen, kötelességünk ezt fönntartani és megvédeni? A magyar nemzet a második kérdésre is igennel felelt és a kormány a szerződés értelmében járt el , midőn a dualizmus ellen szövetkezett federalistákat, kik a jóváhagyást kegyesen megígérték ugyan, de természetesen csak 77-ig, hol aztán majd ők praeskribálnak , visszautasította. — Kossuth, ki első levelében azt mondja , hogy a magyar nemzetnek jobbra vagy balra állást kell foglalnia, második levelében Andrássyt, a magyar nemzet képviselőjét, elítéli azért, hogy csakugyan állást foglalt el és beavatkozott a minket is érintő cseh kérdésbe; e következetlenség azonban nem gátolja őt meg abban a másik következetlenségben, hogy néhány sorral lejebb azt tanácsolja, miszerint az országgyűlés testületileg nyilatkozzék a csehek mellett! Tehát a beavatkozást, amit a kormánynak btbül ró föl, a törvényhozó testületnek ajánlja ! Ha Kossuth a perszonáluniót tekinti a magyarországi függetlenség netovábbjának és és ezért mindig a 67-iki kiegyezés fölbontását sürgeti, úgy ezt az ő szempontjából még értjük. Hanem azt már semmiféle szempontból nem értjük, hogy miért tör a horvát unió ellen , s hogy miért izgat épen ő ellenünk, miért beszél épen ön jogosult kívánalmakéról, ki, midőn a magyarországi nemzetiségek Debrecenben az egyenjogúsításért peticionáltak nála, a „tolakodó koldusnépség“-et visszautasította. Most pedig a nemzetiségek csakugyan egyenjogosultak a magyarokkal s a horvátok különösen az unió folytán a legszélesebb alapon nyugvó önkormányzattal bírnak. A szerződések pedig nem azért köttetnek, hogy azokat meg ne tartsák és a horvát nemzeti párt dúlása még akkor is a törvénytelenség bélyegét hordaná magán, ha a 68-iki szerződés nem lenne oly szabadelvű és méltányos, amilyen, mert a horvátok azt önként és minden presszió nélkül fogadták el. Azonban Kossuth már oly messze ment a cseh kérdésben, hogy szükségképen a horvát kérdést is utána kellett tolnia , és midőn a pánszlávizmus rémével ijeszt bennünket, azt az egyet elfelejti, hogy a cseh és magyar nemzetiségi kérdés egy niveau-ra állítása által a szláv együttesség eszméje előmozdittatik és hogy igy épen azon veszedelembe jutunk, amit ő szerinte ki kell kerülnünk. A Beusz politikáját sújtó levél is, melylyel közelebbről foglalkoznunk fölösleges, ugyanő végeredményhez vezet. Ha már most az okot kutatjuk, mely Kossuthot újabb nyilatkozataira és ép oly téves, mint káros elméletek kockáztatására bírta, úgy azt a vörös fonalat kell tekintetbe vennünk, mely első föllépése óta egész mostanáig minden szavából és tettéből kirí. E vörös fonál Ausztria elleni gyűlölete, melynek szétmállását és fölbomlását ő még elérni akarja és erre vonatkozólag cikksorozatát csattanó rövidséggel ekkép fejezi be: „Szándékozom is.“ Mi részünkről nem hiszszük, hogy Kossuth boszúérzelmeinek e végzet teljes diadalát élvezni fogja és hazánk érdekében nemcsak hogy ezt nem óhajtjuk, hanem tőlünk kitelhetőleg e veszedelmet el is fogjuk hárítani. Hogy pedig a boszu mily rész tanácsadó, azt a turini önkéntes száműzött újra bebizonyította, mert ime Kossuth egy modern Sámsonként kész a házat összedönteni és magát eltemetni, hacsak a filiszteusokat is agyonütheti. Vagy más szóval: ő akár hazáját is kockáztatja, csak Ausztriát érje utól a nemezis! Ezt ő megérni szándékozik is! íme, Franciaország még minden sebéből vérzik és egy Gambetta máris lemondott a revanche politikájáról; Magyarország pedig minden tekintetben kitűnőbb állást foglal el, mint valaha 350 esztendő óta, és Kossuth még mindig a boszú inspirációit követi. Éhez aztán nem kell magyarázat. A minden tárgyiasságot vesztett egyéni politika maga tör pálcát maga fölött. Barkácsolások. *) 1. A szülőkhez szólunk, mint akiknek hatalmában áll: gyermekeik józan nevelése által a családi életet boldoggá tenni. A napokban került kezembe egy könyv, mely közelebb Pesten jelent meg, s amelyben meglepetéssel látom (mert különben a könyv társadalmi életünk belső bajaival foglalkozik), hogy egyik lapon ez áll: „Gyermeknevelés.“ A cikk így kezdődik : „Ez a cím rendesen elég szokott lenni arra, hogy azt a fejezetet senki se olvassa el.“ ■ De , gondolom magamban , már csak azért is elolvasom, hogy lássuk, mennyiben egyeznek meg e téren nézeteink , s jól neveljük-e gyermekeinket, akikhez a szülői szeretet oly szép remények valósulását szokta kötni ? A cikk különösen érdekelt mivel nekem is volt egy igen kedves fiam, kinél mindazon nevelési szabályok lehetőleg megtartottak, melyeket az okos szülők és értelmes tanítók alkalmaznak, mát meg vannak győződve, hogy azok érvényesítése nélkül lehetetlen az ember fiából embert képezni. Alig olvasok át egypár lapot, ritkított betűkkel tűnik ki a sorok közül e szó: „elkényeztetés.“ Ez az én emberem ! Olvassuk tovább: „egy nagy, mélyreható nyavalyát látunk áthúzódni a gyermeknevelés terén : az elkényeztetést.“ Sóhajtottam önkénytelenül ! mert azonkívül, hogy küzdelmes napokra emlékeztetőnek e sorok, midőn folyton afölött kelle aggódnom hogy a különben gondos anyai szeretet fiamat elkényezteti, — most is naponként szomorúan tapasztalom a kimondott szó igazságát. Tudom , hányszor csillognak könyek az anya és fiacskája szép szemeiben , midőn egyik-másik kötelesség teljesítése , iskolai pontosság s többefféle nehezen esik, vagy valamely rész szokás, ferde irányról kell a környezete által szeretett és bálványozott fiút leszoktatni. Ilyenkor megesik , hogy könyek tolulnak nemcsak a túlgyöngéd anya, hanem szemünkbe is; mert hiszen ki lehetne érzéketlen az ártatlan gyermek könyei iránt ? Azonban bár szívemben néha megindulva, tényleg részemről kérlelhetlen valék mindig, és a fiúnak meg kellett tennie, bármily nehezére esek , kötelességét , mert tudtam, hogyha az ő gyermekeszére hagyatnék vágyai és az anyai szeretet által fölbátorított kedvteléseiben, akkor derék ember belőle sohasem fog válni. Inkább szenvedjen kissé és szokjék a tűrni tudáshoz akkor, midőn még a szülei *) Fölhívjuk először is a szülők, azután az ifjúság és általában mindenrendű olvasóink figyelmét e cikksorozatra, mely amily szerény cím alá rejtőzött, és oly alaposan boncolgatja jelenkori társadalmunk bajait, azoknak kutforrásait A könyv, melyre az első cikk elején hivatkozás történik, egy a napokban megjelent „Apuleius“ című röpirat; » ez adott alkalmat e cikkek megírására. Szerk. szeretet ápoló karjai között van. Hadd tanulja meg lassanként, amint értelme fejlődik, hogy ez az élet nem paradicsom , aholhajtásaink könnyen teljesülnek, hanem küzdtél , melyen minden percnyi boldogságért ugyancsak fáradnunk kell! S különben is vajmi csekélyek a gyermek azon hirtelen elmúló szenvedései, miket érezni látszik akkor, midőn túlcsapongó kívánságai, garázdálkodása és szófogadatlanságának határt szab a jövőbe látó okosság! Könyvünk így folytatja: „a legnagyobb szülői bűn a gyermekek elkényeztetése, melynek büntetése a legiszonyúbb és legbiztosabb, s legyenek meggyőződve a szülők , hogy biztosabban nem tehetik boldogtalanokká gyermekeiket az életben, mintha munkára nem szoktatják és elkényeztetik.“ Nagyon igaz! szörnyen igaz! Az elkényeztetés képezi kiforrását annak, hogy oly sok szerencsétlenné lett és elbukott fiatal emberrel és nővel találkozunk, kik csak panaszkodnak és sírnak, mint az elkényeztetés szánandó áldozatai. Méltán sirathatják szüleik bűneit és nyomorult életüket! Bezzeg nem sírtak akkor, midőn gyermekkorukban könyeikkel talán életet adhattak volna jövendő boldogságuk világának! Otthon a szülei háznál hozzászoktatták nagy bátorul kicsi koruktól fogva a gyermeket ahoz, hogy minden kívánságukat, amennyire csak a háztól kitelik, teljesítők. S midőn elmegy a háztól idegenek közé, vagy a természet rendje szerint megnő, azt hiszi az ilyen elkényeztetett szerencsétlen teremtmény, hogy mindenütt csak akarnia kell és kívánsága teljesülni fog. Az elkényeztetés kifejti a gyermekben a környezete fölötti packázást és árkodást, mindennek könnyen elnyerhetési vágyát, a határtalan önzést, s azon otromba gondolat fészkeli magát be keblébe, hogy minden az ő kedvéért létezik. S igy a csupa könnyelműséggel és féktelen vágyakkal az életnek súlyos harcába lépő ifjú egyszerre az ellenkezőt kénytelen tapasztalni, s látja, hogy bizony rajta kívül mások is vannak vágyakkal és követelésekkel, s a küzdő világban nem úgy tekintik őt, mint a szüleiháznál kegyeltet, hanem csak mint egyszerű küzdőt a többiek között, aki annyit ér, amennyi erőt és nemességet a küzdelemben, a munkában és tevékenységben ki tud fejteni. Látja naponként , hogy a vágyak céljaihoz nem könnyen játszva, hanem nehéz munka, erőfeszítések és áldozatkészség után lehet jutni, s hogy az életben nem adnak semmit ingyen , sőt még a jó szót is úgy kell kiérdemelni. Mindezeket látva , tapasztalva , az elkényeztetett és elkábult ifjú, elveszti fejét, önmagával meghasonlik , s minthogy nem volt soha az igazi ellentállással való küzdelemhez szoktatva, a gyávaság, tehetetlenség és elkeseredés oly lépésre tagadják, hogy elbukik és sohasem lesz képes talán egész életében gyöngeségét jóvátenni, sőt utoljára is szenvedélyes féktelenségének esik nyomorult áldozatául, Így járnak kevés kivétellel fiaink és leányaink, midőn az élet rideg valóságába kilépnek . Az elkényeztetett leánygyermek épen oly bizonyosan megfizet saját, s gyakran szülei s legközelebbi környezetének boldogságával, a helytelen nőnevelésért. „Az önuralom teljes hiánya, a vágyak, ábrándok és követelések olyan fokú megnövekedése , hogy azokat az élet nem bírja beváltani, mind oly eredményei az elkényeztetésnek, melyek a nőknél elég alkalmasak arra , hogy az így nevelt leányt férjével elégedetlenné tegyék, vagy még kölcsönös szerelem esetében is mindkettőnek, vagy talán többnek is, egy csomó gyötrelmet okozzanak, mely ellen még csak orvosság sincs. S a nehezebb körülmények között a leányt oly kétségbeesett, meggondolatlan lépésre