Szegedi Híradó, 1871. július-december (13. évfolyam, 79-156. szám)

1871-11-26 / 142. szám

Megjelelt: hetenkint 3-szor, vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóiti­ratal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetést Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre . . . 8 frt. | Félévre ... 4 frt­ Évnegyedre ... 2 frt föltételek: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Égisz évre . . . 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések dijai: Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten -Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám . Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Majia m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Lafitte, Bullier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában. 142-ik szánt. Vasárnap, november 26-án. 1871. Ti­zen­harmadi­k é­v­folyam. POLITIKÁT ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Magánhirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynye együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szóig 1 frt és 50 kr. minden további szóért egy kr. fizetendő. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. Még egyszer Kossuth levele. (K. L.) Kossuth felszólalásai nem sza­porák ugyan, hanem annál terjedelmesebbek; véleményét és nézeteit a cseh és a magyar nemzetiségi kérdés, valamint Beust politikája fölött három hosszú levélben fejtegette. Mi e három levelet benső összetartozásuk folytán egy szerves egész egyes részeinek tekintjük és azért mondjuk, hogy Kossuth „levele.“ Az első részszel már foglalkoztunk, hátra van még a második és harmadik. Igaz, hogy ez az egész affaire a mi mohón élő és gyor­san emésztő időnkben, hol az egyik nap az előtte lefolyt nap eseményeit leszorítja a térről, már majdnem feledésbe is ment. De azon körülmény, hogy a szlávok tőkét csi­nálnak a magyar agitátor enunciációiból,­­ hogy a szélsőbal az ő jelenben hirdetett eszméit a magáéinak vallja, hogy annak idején, különösen a választások alkalmával, azokkal ámítsa a népet, melyet érvek helyett valamely név fényével is lehet kapacitálni: e körülmény érthetővé teszi, hogy, habár kissé post festum, még egyszer visszatérünk Kossuth levelére. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy Kossuth, különösen a 49-iki katasztrófa óta, nem az egyszer mindenkorra meghatározott elvek , hanem a változó érzelmek által su­­gall változó meggyőződések embere. A for­radalomban Kossuth egy horvátországi kül­döttséghez e gúnyos kérdést intézte: „Hol fekszik Horvátország?“ és ma ugyanő a 68-iki unió revízióját és a horvát nemzet „kielégítését“ és úgy sürgeti, mint a leg­szélsőbb nemzeti.­­ 1849-ben Kossuth Ma­gyarországot egy orosz főherceg kormányzása alá akarta vetni és későbben, midőn be­utazta a világot, Angolországban és Amerikában tüzes nyelvvel kelt ki a pánszlávizmus vesze­delme ellen, mely ismét későbben szerinte tulaj­­donképen nem is létezett, hogy azt legújabb leve­lében megint föltámaszsza.­­ A forradalomban pálcát tört Metternich politikája fölött, ki a nemzetiségeknek egymás elleni izgatása által akarta az állami egyensúlyt és az abszolu­tizmust fönntartani; a forradalom után szin­tén erélyesen és nyomatékosan kárhoztatta a nemzetiségi irányt, mely egy külön nyelv birtokával mindjárt egy külön politikai állást is aspirál. Később az általa elítélt elvek nyo­mán a Dunakonföderáció eszméjét pendítette meg, és most ép oly erélyesen és nyomaté­kosan lép föl a „nemzeti individualitás“-ok mellett és bámulatos önmegtagadással fejte­geti azoknak előjogait. E néhány próba eléggé kideríti, hogy Kossuth nézetei, mi­után a helyzet hullámzásai szerint jobbra­­balra ingadoznak és így államférfiai alapot nem mutatnak föl, nem lehetnek többé irányadók. Azonban Kossuth, miután a „nemzeti individualitás“ elfogadásával egy roppant nagy lépést tett múltjának elveiből jelenje ellenkező nézetéig, még evvel nem éri be és valóban eklatáns módon bebizonyítja, hogy a csehek oly szerények­ és bámul azon, hogy készek a 67-iki kiegyezést is helyben­hagyni! De miben áll tulajdonképen a csehek szerénysége? Egyszerűen abban, hogy alap cikkelyeik egy egészen új alkotmányt tartalmaznak , melynek Osztrákország tarto­mányai és királyságai hódoljanak. Ha már a nemzetiségi egyenlőséget hangoztatjuk , ezen egyenlőséget nem faraghatjuk egy nemzeti­ség kénye-kedve szerint , hiszen ha a szláv f­ederalisták csak „egyéni“ és „történelmi“ jogot akar­tak érvényesíteni, úgy a német centralisták törekvései is jogosultak és egy jog jog ellen áll, ami a kérdésnek nem megoldása, hanem élesítése. Pedig itt csak a közvetítés, a közös engedékenység segít­het; az autonómia terén, mely bizonyos mértékig a belső függetlenséget biztosítja, a feleselő felek találkozhatnának, ha a szlávok csakugyan szerények lennének és nem ál­modoznának mindig egy nagy szláv biroda­lomról , a szláv hegemóniáról és Európára szóló kultúrhistóriai küldetésükről. Ami a 67-iki kiegyezést illeti, erre nézve már többször nyilvánítot­tuk vélemé­nyünket. Csehország helybenhagyása vagy tiltakozása mit sem határoz és ezt Kossuth­nak tudnia kellene, ki annyi súlyt fektet a velünk született és a történelmi jogokra. A történelmi jogok szerződéseken alapulnak és igy a 67-iki kiegyezés is nemzeti életünk jogkörébe tartozik, melyet minden támadás vagy beavatkozás ellen védenünk kell. Itt nem is jöhet tekintetbe, hogy mi lenne üd­­vösebb a nemzetre, a reál-, vagy a perszo­­nál-unió-e? és ha Kossuth egy komoly poli­tikai fejtegetéshez nem épen méltóan egy­szerre így kiált föl: „A pokolra a delegá­ciókkal!“, úgy mi csak azt mondhatjuk, hogy az nem tartozik a dologra. A kérdés veleje azon fordul meg, vájjon kötelezőnek tartjuk-e a 67-iki szerződést, és ha igen, kötelességünk e­­zt fönntartani és megvé­deni? A magyar nemzet a második kérdésre is igennel felelt és a kormány a szerződés értelmében járt el , midőn a dualizmus ellen szövetkezett f­ederalistákat, kik a jóváha­gyást kegyesen megígérték ugyan, de ter­mészetesen csak 77-ig, hol aztán majd ők praeskribálnak , visszautasította. — Kossuth, ki első levelében azt mondja , hogy a ma­gyar nemzetnek jobbra vagy balra állást kell foglalnia, második levelében Andrássyt, a magyar nemzet képviselőjét, elítéli azért, hogy csakugyan állást foglalt el és beavat­kozott a minket is érintő cseh­ kérdésbe; e következetlenség azonban nem gátolja őt meg abban a másik következetlenségben, hogy néhány sorral lejebb azt tanácsolja, misze­rint az országgyűlés testületileg nyilatkozzék a csehek mellett! Tehát a beavatkozást, amit a kormánynak btb­ül ró föl, a törvény­hozó testületnek ajánlja ! Ha Kossuth a perszonál­uniót tekinti a magyarországi függetlenség netovábbjának és és ezért mindig a 67-iki kiegyezés föl­bontását sürgeti, úgy ezt az ő szempontjá­ból még értjük. Hanem azt már semmiféle szempontból nem értjük, hogy miért tör a horvát unió ellen , s hogy miért izgat épen ő ellenünk, miért beszél épen ö­n jogosult kívánalmakéról, ki, midőn a magyarországi nemzetiségek Debrecenben az egyenjogúsí­tásért peticionáltak nála, a „tolakodó kol­­dusnépség“-et visszautasította. Most pedig a nemzetiségek csakugyan egyenjogosultak a magyarokkal s a horvátok különösen az unió folytán a legszélesebb alapon nyugvó önkormányzattal bírnak. A szerződések pedig nem azért köttetnek, hogy azokat meg ne tartsák és a horvát nemzeti párt dúlása még akkor is a törvénytelenség bélyegét hordaná magán, ha a 68-iki szerződés nem lenne oly szabadelvű és méltányos, amilyen, mert a horvátok azt önként és minden presszió nélkül fogadták el. Azonban Kossuth már oly messze ment a cseh­ kérdésben, hogy szükségképen a horvát kérdést is utána kel­lett tolnia , és midőn a pánszlávizmus rémé­vel ijeszt bennünket, azt az egyet elfelejti, hogy a cseh és magyar nemzetiségi kérdés egy niveau-ra állítása által a szláv együt­­tesség eszméje előmozdittatik és hogy igy épen azon veszedelembe jutunk, amit ő szerinte ki kell kerülnünk. A Beusz politiká­ját sújtó levél is, melylyel közelebbről fog­lalkoznunk fölösleges, ugyanő végeredmény­hez vezet. Ha már most az okot kutatjuk, mely Kossuthot újabb nyilatkozataira és ép oly téves, mint káros elméletek kockáztatására bírta, úgy azt a vörös fonalat kell tekin­tetbe vennünk, mely első föllépése óta egész mostanáig minden szavából és tettéből kirí. E vörös fonál Ausztria elleni gyűlö­lete, melynek szétmállását és fölbomlását ő még elérni akarja és erre vonatkozólag cikksorozatát csattanó­ rövidséggel ekkép fejezi be: „Szándékozom is.“ Mi részünkről nem hiszszük, hogy Kossuth boszúérzelmei­­nek e végzet teljes diadalát élvezni fogja és hazánk érdekében nemcsak hogy ezt nem óhajtjuk, hanem tőlünk kitelhetőleg e ve­szedelmet el is fogjuk hárítani. Hogy pedig a boszu mily rész tanácsadó, azt a turini önkéntes száműzött újra bebizonyította, mert ime Kossuth egy modern Sámsonként kész a házat összedönteni és magát eltemetni, hacsak a filiszteusokat is agyonütheti. Vagy más szó­val: ő akár hazáját is kockáztatja, csak Ausztriát érje utól a nemezis! Ezt ő meg­érni szándékozik is! íme, Franciaország még minden sebéből vérzik és egy Gambetta máris lemondott a revanche politikájáról; Magyarország pedig minden tekintetben ki­­tűnőbb állást foglal el, mint valaha 350 esztendő óta, és Kossuth még mindig a bo­­szú inspirációit követi. Éhez aztán nem kell magyarázat. A minden tárgyiasságot vesztett egyéni politika maga tör pálcát maga fölött. Barkácsolások. *) 1. A szülőkhez szólunk, mint akik­nek hatalmában áll: gyermekeik józan ne­velése által a családi életet boldoggá tenni. A napokban került kezembe egy könyv, mely közelebb Pesten jelent meg, s amely­ben meglepetéssel látom (mert különben a könyv társadalmi életünk belső bajaival fog­lalkozik), hogy egyik lapon ez áll: „Gyer­meknevelés.“ A cikk így kezdődik : „Ez a cím rendesen elég szokott lenni arra, hogy azt a fejezetet senki se ol­vassa el.“ ■ De , gondolom magamban , már csak azért is elolvasom, hogy lássuk, mennyiben egyeznek meg e téren nézeteink , s jól ne­veljük-e gyermekeinket, akikhez a szülői szeretet oly szép remények valósulását szokta kötni ? A cikk különösen érdekelt mivel nekem is volt egy igen kedves fiam, kinél mindazon nevelési szabályok lehetőleg megtartottak, melyeket az okos szülők és értelmes tanítók alkalmaznak, m­át meg vannak győződve, hogy azok érvényesítése nélkül lehetetlen az ember fiából embert képezni. Alig olvasok át egypár lapot, ritkított betűkkel tűnik ki a sorok közül e szó: „el­k­é­n­y­e­z­te­tés.“ Ez az én emberem ! Olvassuk tovább: „egy nagy, mélyre­ható nyavalyát látunk áthúzódni a gyermek­­nevelés terén : az elkényez­tetést.“ Sóhajtottam önkénytelenül ! mert azon­kívül, hogy küzdelmes napokra emlékeztető­nek e sorok, midőn folyton afölött kel­le ag­gódnom hogy a különben gondos anyai szere­tet fiamat elkényezteti, — most is naponként szomorúan tapasztalom a kimondott szó igaz­ságát. Tudom , hányszor csillognak könyek az anya és fiacskája szép szemeiben , midőn egyik-másik kötelesség teljesítése , iskolai pontosság s többefféle nehezen esik, vagy valamely rész szokás­, ferde irányról kell a környezete által szeretett és bálványozott fiút leszoktatni. Ilyenkor megesik , hogy könyek tolul­nak nemcsak a túlgyöngéd anya, hanem sze­münkbe is; mert hiszen ki lehetne érzéket­len az ártatlan gyermek könyei iránt ? Azonban bár szívemben néha megindul­va, tényleg részemről kérlelhetlen valék min­dig, és a fiúnak meg kellett tennie, bármily nehezére esek , kötelességét , mert tudtam, hogyha az ő gyermekeszére hagyatnék vá­gyai és az anyai szeretet által fölbátorított kedvteléseiben, akkor derék ember belőle sohasem fog válni. Inkább szenvedjen kissé és szokjék a tűrni tudáshoz akkor, midőn még a szülei *) Fölhívjuk először is a szülők, azután az ifjú­ság és általában mindenrendű­ olvasóink figyelmét e cikksorozatra, mely amily szerény cím alá rejtőzött, és oly alaposan boncolgatja jelenkori társadalmunk bajait, azoknak kutforrásait­ A könyv, melyre az első cikk elején hivatkozás történik, egy a napokban megjelent „Apuleius“ című röpirat; » ez adott alkal­mat e cikkek megírására. Szerk. szeretet ápoló karjai között van. Hadd ta­nulja meg lassanként, amint értelme fejlő­dik, hogy ez az élet nem paradicsom , aho­lhajtásaink könnyen teljesülnek, hanem küzd­­tél , melyen minden percnyi boldogságért ugyancsak fáradnunk kell! S különben is vajmi csekélyek a gyer­mek azon hirtelen elmúló szenvedései, miket érezni látszik akkor, midőn túlcsapongó kí­vánságai, garázdálkodása­ és szófogadatlan­­ságának határt szab a jövőbe látó okosság! Könyvünk így folytatja: „a legnagyobb szülői bűn a gyermekek elkényez­teté­s­e, melynek büntetése a legiszonyúbb és legbiztosabb, s legyenek meggyőződve a szülők , hogy biztosabban nem tehetik bol­dogtalanokká gyermekeiket az életben, mintha munkára nem szoktatják és elkényeztetik.“ Nagyon igaz! szörnyen igaz! Az elkényeztetés képezi kiforrá­sát annak, hogy oly sok szerencsétlenné lett és elbukott fiatal emberrel és nővel találko­zunk, kik csak panaszkodnak és sírnak, mint az elkényeztetés szánandó áldozatai. Méltán sirathatják szüleik bűneit és nyo­­­morult életüket! Bezzeg nem sírtak akkor, midőn gyer­mekkorukban könyeikkel talán életet adhat­tak volna jövendő boldogságuk világának! Otthon a szülei háznál hozzászoktatták nagy bátorul kicsi koruktól fogva a gyer­meket ahoz, hogy minden kívánságukat, a­m­ennyire csak a háztól kitelik, teljesítők. S midőn elmegy a háztól idegenek közé, vagy a természet rendje szerint megnő, azt hiszi az ilyen elkényeztetett szerencsétlen teremtmény, hogy mindenütt csak akarnia kell és kívánsága teljesülni fog. Az elkényeztetés kifejti a gyer­mekben a környezete fölötti packázást és árkodást, mindennek könnyen elnyerhetési vágyát, a határtalan önzést, s azon otromba gondolat fészkeli magát be keblébe, hogy minden az ő kedvéért létezik. S igy a csupa könnyelműséggel és féktelen vágyakkal az életnek súlyos harcába lépő ifjú egyszerre az ellenkezőt kénytelen tapasztalni, s látja, hogy bizony rajta kívül mások is vannak vágyakkal és követelésekkel, s a küzdő vi­lágban nem úgy tekintik őt, mint a szülei­­háznál kegyeltet, hanem csak mint egyszerű küzdőt a többiek között, aki annyit ér, a­mennyi erőt és nemességet a küzdelemben, a munkában és tevékenységben ki tud fej­teni. Látja naponként , hogy a vágyak cél­jaihoz nem könnyen játszva, hanem nehéz munka, erőfeszítések és áldozatkészség után lehet jutni, s hogy az életben nem adnak semmit ingyen , sőt még a jó szót is úgy kell kiérdemelni. Mindezeket látva , tapasztalva , az el­kényeztetett és elkábult ifjú, elveszti fejét, önmagával meghasonlik , s minthogy nem volt soha az igazi ellentállással való küzdelemhez szoktatva, a gyávaság, tehetet­lenség és elkeseredés oly lépésre tagadják, hogy elbukik és sohasem lesz képes talán egész életében gyöngeségét jóvátenni, sőt utoljára is szenvedélyes féktelenségének esik nyomorult áldozatául, Így járnak kevés kivétellel fiaink és leányaink, midőn az élet rideg valóságába kilépnek . Az elkényeztetett leánygyermek épen oly bizonyosan megfizet saját, s gyak­ran szülei s legközelebbi környezetének bol­dogságával, a helytelen nőnevelésért. „Az önuralom teljes hiánya, a vágyak, ábrándok és követelések olyan fokú megnö­vekedése , hogy azokat az élet nem bírja beváltani, mind oly eredményei az e­l­k­é­­nyeztetésnek, melyek a nőknél elég al­kalmasak arra , hogy az így nevelt leányt fér­jével elégedetlenné tegyék, vagy még kölcsönös szerelem esetében is mindkettőnek, vagy talán többnek is, egy csomó gyötrelmet okoz­zanak, mely ellen még csak orvosság sincs. S a nehezebb körülmények között a leányt oly kétségbeesett, meggondolatlan lépésre

Next