Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)
1876-12-08 / 149. szám
Tizennyolcadik évfolyam. 1876. Péntek, december 8-án. 149-ik szám. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételei:: Szegeden hiztiosbordással és vidékre postán. Egész évre 10 frt. Félévre . 5 frt. Évnegyedre 2 frt 50 kr. Helyben a kiadókiviteltől elültetve: Egész évre 9 frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMIT LAP. Szerkesztőségi iroda: és a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára S 3s:r_ Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak taraára egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négy hasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, dec. 7. Tehát a vám- és bankügyben Ausztriával kijöttünk dűlőre. Ennél a szomorú alkunál is bebizonyult azonban, hogy minden résznak megvan a jó oldala, s itt megérhetjük azt a ritka tüneményt, hogy éppen az engedékenység hozza meg azt, amit az erély meghozni képesnek nem mutatkozott. Bármennyire fájlaltuk azt, hogy kormányunk, a politikai viszonyok nyomása alatt, a közgazdasági alku folyamában oly messzemenő engedményeket tett az osztrák kormánynak, most mégis nem bánjuk, hogy így történt, mert csak így bizonyult be kézzelfoghatólag, hogy osztrák szövetségeseinket az anyagi téren csak az „unbedingte Unterwerfung“-gal lehet kielégíteni. Ez a keserű, de becses tapasztalás hivatva van, egészen új fordulatot adni közgazdasági politikánknak, amely nehéz küzdelmeket szab ugyan reánk, de amik, ha emberül megálljuk azokat, anyagi viszonyaink gyökeres reformálásával egy boldogabb jövő alapját vethetik meg. És melyik fia a hazának ne volna tettre, áldozatra kész, ha arról van szó, hogy ezeréves alapon nyugvó államiságunkat fönntartsuk, annak lényeges attribútumait megszerezzük ? Másfél évi alkudozás és az ennek folyamában tett áldozatteljes engedmények után szerencsésen eljutottunk azon pontig, ahol nyíltan kimondhatjuk, hogy az osztrákoktól semmi jót, az engedményekért viszont engedményeket várnunk nem lehet. Az osztrák kormányról tán ne is beszéljünk. Míg a magyar kormány a közgazdasági kiegyezkedés kérdésében a két állam politikai kötelékeinek megfelelő lojalitással és a monarchia állami érdekeit számbavevő irányzattal járt el, addig a bécsi kormány alattomos és piszkos konzorcium-politikát űzött. Fényesen bebizonyult ez az utolsó budapesti értekezések alkalmával, midőn a magyar miniszterek azon követelésére, hogy az osztrák kormány maradjon meg a bankügyben közösen megállapított s általa is aláírt és elfogadott pontozatok mellett, s ha ezek szerint az osztr. nemzeti bank nem akar vállalkozni a bank fölállítására, keressenek más társulatot: az osztrák miniszterek a többi közt egész effronteriával azt is kijelentették, hogy ők az osztrá n. bankon kívül semmiféle más társulattal nem akarnak alkudozni. Világos, hogy ez nem állami, hanem osztr. nemz. bankpolitika ; csak azt nem tudjuk, hogy díjmentes alapon indult-e meg vagy nem. Most már nem csodálkozunk, hogy az osztr. nemz. bank hígvelejű pénzzsákjai a monarchiával szemben souverain hatalommá fújták föl magukat, midőn a magas színek elé terjesztett bankszabályzatot nemcsak viszszautasíták, hanem vállalkoztak, hogy majd ők készítenek egy újat, egy okosat az ilyen dolgokban járatlan kormányoknak. Gyönyörű história ez valóban, a tanulságait nem is feledjük el soha. De az osztrák és magyar parlamenti pártokkal sem állunk különben, a két kormány, mondjuk alkotmányhűpárt viselete egymással szemben — az osztrák kormány perfid eljárását leszámítva — szakasztott mása amannak. Míg ugyanis a magyar kormánypárt, bár nehéz szívvel, elfogadta a terhes egyezséget s annál megmaradt még a keblében támadt pártszakadás árán is : az osztrák alkotmányhű pártok első összeröffenésük alkalmával azonnal pereátot kiáltottak a bankügyi egyezményre s utóbb már annak kimondásáig jutottak, hogy a közgazdasági kérdésekben ők csupán Ausztria érdekére lehetnek tekintettel. Tehát, amint mondottuk, „unbedingte Unterwerfung“, föltétlen meghajlás az osztrák telhetetlenség előtt. Nem szükség magyaráznunk e merev álláspontból kirívó politikai eszélytelenséget, csak a tényt konstatáljuk, hogy ily helyzetben a további alkunak nincs értelme, s ha e botor kijelentéshez ragaszkodnak, mi nem tehetünk mást, mint a merevség ellen hasonló merevséget állítanunk és kijelentenünk, hogy mi meg hát tisztán Magyarország érdekei álláspontjára helyezkedünk. Száz szónak is egy a vége : másfélévi erőltetett munka dugába dűlt s a kiegyezés megbukottnak tekinthető. Ez az általános fölfogás. S ha az igazat akarjuk kimondani, azt kell mondanunk, hogy a keserves hosszú nótának e csattanás végét nálunk a közvélemény megelégedéssel fogadja s megelégedésének jeleit bizonyára tüntető módon nyilvánítaná, ha nem érezné, hogy a politikai válság, mely a kiegyezés ilyetén meghiúsulta folytán innen és túl a Lajtán beállott, éppen most a legroszabbkor jött, s ha bölcs és erélyes elhatározással idejekorán el nem simíttatik, a legnagyobb veszélyek szülőanyja lehet. Ez elhatározás most a korona kezében van, amelynek mindkét kormány tárcáját rendelkezésére bocsájja. Alkotmányos fejedelemnek ennél nehezebb feladata még aligha volt. A válságot e pillanatban megoldani alig lehet, semmi esetre sem lehet pedig súlyos bonyodalmak nélkül. Ennek a monarchiáj ma, midőn az orosz-török háború kitörése már csak napok kérdése, kitenni nem szabad. Előttünk nem mutatkozik más út, mint amit már ismérve mondottunk: az egész kiegyezési ügy elnapolása. Bízunk a korona bölcsességében, hogy az megtalálja a helyes utat. Hazai ügyek. Országgyűlés. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium budgetje megállapította a költségvetési tárgyalások gyors menetét; már három nap óta foglalkozik a ház e tárca költségvetésével s mégis csak a részletes tárgyalásig haladhatott. Nem annyira a közoktatásügyi kérdések foglalkoztatják a szónokokat, bár Trefort közoktatási politikája is igen éles kritikának tárgyát képezi, hanem a vita legfőképpen a vallásszabadság, a polgári házasság és a közalapok s alapítványok ügye körül forog. E tekintetben hosszú beszédeket tartanak a baloldali ellenzék s a független szabadelvű párt tagjai. Különösen heves és kíméletlen támadások intéztettek a közalapítványok kezelése tárgyában. Helfy és Simonyi Ernő oly erős és gyanúsító dolgokat soroltak föl, hogy a miniszter hidegvérűségét vesztve, az előbbi által fölhozottakat tendenciózus ferdítéseknek nyilvánította. A december 4-iki ülésben szorosan a közoktatásügyhöz Molnár Aladár szólott. Alapos, higgadt és nagy tájékozottságot tanúsító beszéde hűvilágításba helyezte a közoktatásügyi állapotok fény és árnyoldalait. Érveléseinek eredménye oda megy ki, hogy az oktatásügy az utóbbi időkben sokkal kevesebb haladást tett, mint a 68-as évek után, s hogy oly áldozatokkal, melyek ezen célra fordíttattak, sokkal több eredményt lehetne és kellene fölmutatni. Szorosan az oktatásügy körül forgott még P. Szathmáry Károly beszéde, ki különösen nőképző intézetek fölállítását sürgeti. Szóltak továbbá Nagy György, Hegedűs László és Borea. Ezután következett Helfy heves és hosszantartó beszéde , mely legfőképpen a közalapítványok kezelése körül forgott, s a kezelést egy csereüzlet történetéből is következtetve, rosznak állítja; a kezelésnél nyilvános ellenőrzés behozatalát sürgeti s határozati javaslatot ad be az iránt, hogy az alapítványok a költségvetésbe fölvétessenek. Tre for t miniszter a gyanúsítások ellenében kijelenti, hogy közelebb jelentést fog tenni a háznak az alapítványok állapotáról. Ami a határozati javaslatot illeti, azt hiszi, hogy az alapítványok ügye oly bonyolult, hogy azt határozati javaslat által megoldani nem lehet. Ő már előbb kijelenti, hogy igenis felelős az általa kezelt alapokért. Ha az alapítványok a burgetbe fölvétetnek, azokért az államra s a törvényhozásra hárul a felelősség. Ez nem lehet, mert régebbi, de ma is érvényben lévő törvények rendelete szerint az alapítványi javak a felség patronátusa alatt állanak s a miniszter az uralkodó megbízásából kezeli azokat. Elismeri, hogy a törvényhozásnak van ellenőrzési joga, de oly módozatot kell keresni , mely által ezen ellenőrzési jog is gyakorolható legyen s a fölség joga se sértessék. A kormány foglalkozik ily javaslat készítésével s mihelyt elkészül, be fogja azt terjeszteni. Kéri a határozati javaslat elvetését. E napon az ülés gyászjelentéssel kezdődött. A háznak egy munkás, fiatal tagja, Simonyi János ceglédvárosi képviselő halálát jelenti be az elnök. A december 6-iki ülés első szónoka Várady Gábor volt, ki valamennyi fönnforgó kérdésre kiterjeszkedett beszédében. A vallásszabadság és polgári házasság kérdésének mostani fölvetése — szerinte — a télen elszórt maghoz hasonló, mely nem fogamzik meg. A közalapítványokat illetőleg bár Helfy határozati javaslatának több indokát osztja , de nem helyesli, hogy e téren más utat kövessen a ház, mint amit eddig követett; az előbbi országgyűlések bizottságokat küldtek ki az alapítványok jogi természetének megvizsgálására, az ezek által egybegyűjtött becses anyagot nem szabad felhasználatlanul hagyni. Határozati javaslatot nyújt be, mely szerint a jelen országgyűlés is küldjön ki e célból egy 15-ös bizottságot, mely az eddigi gyűjtött adatok felhasználása mellett az alapítványok felől indokolt jelentést adjon be. Érdekes volt még Somssich Pál beszéde, ki Irányi határozati javaslatával szemben megjegyzi, hogy úgy látszik, hogy Iványi összetévesztette a lelkiismereti szabadságot és hitet a vallással. Hinni, érezni valamit bensőleg mindenkinek oly elvitázhatlan joga, hogy nincs hatalom, mely ezt kétségbe vonhatná, de csak korlátolhatná is. Azonban vallani, azaz ezen érzéseknek külső tettekkel kifejezést adni oly cselekvény, melynél megbírálandó, vájjon nem ütközik-e az állam céljaiba vagy az általános erkölcsökbe ? Ha a törvényhozás kimondaná, hogy kinek-kinek tetszése szerinti hitet lehet követni, ezzel a vallási tévelygéseknek nyitna utat. A kérdés megoldása nem könnyű, mert ha könnyű volna, nem volnának a vallási súrlódások napirenden Francia- és Németországban. Tisza miniszterelnök a hosszú vitának azon közvetítő határozati javaslattal óhajt véget vetni, hogy Irányi indítványa akkor tárgyaltassék, mikor a kormány által a vallásügyekről benyújtandó törvényjavaslatok tárgyalás alatt lesznek. Szóltak még ezután Lukács Béla, Steinacker Ödön, Pap Gábor s Tanárky Gedeon közoktatásügyi államtitkár, ki a tanügyi politika védelmére emelt szót, s azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy amit a vallásszabadság terén tenni kell, nem szabályozható mindaz egy határozati javaslattal ; e viszonyokat úgy kell kibonyolítani, hogy rázkódások ne álljanak elő. Azután Simonyi Ernő tartott még erős kifejezésekkel teli beszédet a közalapítványok kezeléséről s fejtegeté ez alapítványok budgetbe való fölvételének szükségességét, hogy a nyilvános ellenőrzés mellett kezeltetvén, ne legyen ok és alkalom a kezelés ellen vádakat emelni. Végül a miniszter mondott néhány heves reflexiót e beszédre. A bankügy , mint az osztrák miniszterek és Tisza Kálmán nyilatkozatai után előre látható volt, csakugyan a legkomolyabb válságot idézték elő a monarchia mindkét államában. A központi lapok egyértelműleg konstatálják, hogy a közös miniszteri értekezletek semmi eredményre nem vezettek és az alkudozások végleg megszakadtak. A „P. Lt.“ szerint, úgy látszik, hogy az osztrák miniszterek — tán a bankjegy egységének kivételével — a megállapodás minden pontját a „banktechnikai indokból“ megváltoztathatók közé számítják. Magától értetődik, hogy ezen fölfogás és a magyar kormány nézete között áthidalhatlan örvény létezik. A „P. N.“ előadása szerint a magyar kormány ragaszkodott a közös megállapodásokhoz és követelte, hogy az osztrák minisztérium álljon a szerződésekhez és kísértse meg az általa elfogadott kiegyezési alku megvalósítását az ú. n. bankkal és az osztrák törvényhozással szemközt; az osztrák kormány nem tagadta a májusi egyezség személyesen kötelező voltát, de azon álláspontra helyezkedett, hogy az kivihetetlen, s egyáltalán megtagadta, hogy kísérletet tegyen annak keresztülvitelére. Megegyezés nem érezvén el, az osztrák miniszterek jelentést tettek a Felségének és elutaztak. Provizóriumról e lap szerint szó sem volt, úgyszintén hamis azon hír, mintha az osztrák miniszterek a májusi jegyzőkönyv közzétételét követelték volna. Ennek jelentősége azonnal elveszett, mihelyt az osztrák urak azokat mellőzvén, a kivihetetlenség álláspontjára helyezkedtek. A magyar miniszterek hétfőn este a miniszterelnök vendégei voltak s éjfélig maradtak együtt. Az ellentét a két minisztérium között oly éles, hogy közvetítésnek alig van többé helye. A helyzet tehát fölöttébb válságos sebetsége elhatározásának van elterjesztve. Tisza miniszterelnök — jelenti továbbá e lap — kedden délben fogadtatott a király által, s hír szerint alkalmat vesz magának, a minisztérium politikájának és a helyzetnek előadása után, a kabinet lemondását jelenteni ő felségének. A minisztérium tagjai a párt kitűnőségeivel is érintkeztek. Az eltávozott osztrák miniszterek helyett Hoffmann közös pénzügyminiszter jött le Bpestre, akit 8 felsége közvetítő szereppel akar megbízni. Hírlik, hogy Hoffmann két külön bank alapján szándékozik egyezséget létrehozni. A bécsi „Tagespresse“ dec. 4-iki kelettel Budapestről egy nagy feltünést keltett kövérbetűs táviratot közöl, mely igy hangzik: „Itt a kiegyezés teljes meghiúsulására való kilátás nagy megelégedést keltett a közönségben. Jellemző hírek keringnek. Egy itteni elsőrangú bank ajánlatot tett a pénzügyminiszternek egy magyar nemzeti bank fölállítására, teljes ércfedezettel. A bibornok-primás tudtára adatta ugyanannak, hogy a magyar klérus mindent el fog követni a magyar nemzeti bank fölállítása érdekében, ha az elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkoznék. Az iparosok nagy demonstrációra készülnek, hogy a kormányt fölkérjék: ragadja meg az alkalmat a vámsorompók fölállítására.“ A nevezett lap kijelenti, hogy e sürgönyt a magyar fővárosból teljesen megbízható kézből vette. Szeged város rendsz. közgyűlése, 1876. december 3-ikán. (Folyt.) A napirendben elsősorban fölvétetett és kihirdettetett a belügyminisztérium körrendelete a vérbocsájtással űzött visszaélések megszüntetése tárgyában. E rendelet szerint ezután vérbocsájtási műtételeket — mint érvágás, piócázás, köpölyözés — csakis orvosoknak, vagy orvosi rendeletre borbélyoknak szabad alkalmazni. A mértékhitelesítési rendszabály módosítása tárgyában kelt miniszteri leirat alkalmazkodás végett tudomásul vétetett. Olvastatott a belügyminiszter leirata a köztörvényhatóság azon fölterjesztésére, mely szerint a kormányos utca kinyitása céljából a Magyar Ede-féle ház kisajátításához helybenhagyást kér. A minisztérium a kisajátítási eljárást ez ügyben nem látván alkalmazhatónak, a város fölterjesztését nem hagyja helyben. A tanácsnak ez ügyben kelt beterjesztvényét Molnár Márton tanácsnok szóbeli előadással is indokolja. A minisztérium azon okból tagadta meg helybenhagyását, mert a jelen esetre nem alkalmazható az 1868-iki kisajátítási törvény rendelkezése. Egyébként e leirat leérkezte után Magyar Ede, a kisajátítandó ház tulajdonosa, folyamodványt nyújtott be a tanácshoz, melyben késznek nyilatkozik, házát 600 frtért átadni, ha az összeg 8 nap alatt kezeihez lefizettetik. A kormányos utca kinyitását mind tűz-