Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)

1876-12-08 / 149. szám

Tizennyolcadik évfolyam. 1876. Péntek, december 8-án. 149-ik szám. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételei:: Szegeden hiztiosbordással és vidékre postán. Egész évre 10 frt.­­ Félévre . 5 frt. Évnegyedre 2 frt 50 kr. Helyben a kiadókiviteltől elültetve: Egész évre 9 frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr. POLITIKAI És VEGYEST­ART­ALMIT LAP. Szerkesztőségi iroda: és a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára S 3s:r_ Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak taraára egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négy hasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a ki­­adóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereske­­dése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, dec. 7. Tehát a vám- és bankügyben Ausz­triával kijöttünk dűlőre. Ennél a szomorú alkunál is bebi­zonyult azonban, hogy minden résznak megvan a jó oldala, s itt megérhetjük azt a ritka tüneményt, hogy éppen az engedékenység hozza meg azt, amit az erély meghozni képesnek nem mutatko­zott.­­ Bármennyire fájlaltuk azt, hogy kormányunk, a politikai viszonyok nyo­mása alatt, a közgazdasági alku folya­mában oly messzemenő engedményeket tett az osztrák kormánynak, most mégis nem bánjuk, hogy így történt, mert csak így bizonyult be kézzelfoghatólag, hogy osztrák szövetségeseinket az anyagi téren csak az „unbedingte Unterwer­fung“-gal lehet kielégíteni. Ez a keserű, de becses tapasztalás hivatva van, egé­szen új fordulatot adni közgazdasági politikánknak, amely nehéz küzdelmeket szab ugyan reánk, de amik, ha embe­rül megálljuk azokat, anyagi viszonyaink gyökeres reformálásával egy boldogabb jövő alapját vethetik meg. És melyik fia a hazának ne volna tettre, áldozatra kész, ha arról van szó, hogy ezeréves alapon nyugvó államiságunkat fönn­tartsuk, annak lényeges attribútumait megszerezzük ? Másfél évi alkudozás és az ennek folyamában tett áldozatteljes engedmé­nyek után szerencsésen eljutottunk azon pontig, ahol nyíltan kimondhatjuk, hogy az osztrákoktól semmi jót, az engedmé­nyekért viszont­ engedményeket­ várnunk nem lehet. Az osztrák kormányról tán ne is beszéljünk. Míg a magyar kormány a közgazdasági kiegyezkedés kérdésében a két állam politikai kötelékeinek meg­felelő lojalitással és a monarchia állami érdekeit számbavevő irányzattal járt el, addig a bécsi kormány alattomos és piszkos konzorcium-politikát ű­zött. Fé­nyesen bebizonyult ez az utolsó buda­pesti értekezések alkalmával, midőn a magyar miniszterek azon követelésére, hogy az osztrák kormány maradjon meg a bankügyben közösen megállapított s ál­tala is aláírt és elfogadott pontozatok mellett, s ha ezek szerint az osztr. nem­zeti bank nem akar vállalkozni a bank fölállítására, keressenek más társulatot: az osztrák miniszterek a többi közt egész effronteriával azt is kijelentették, hogy ők az osztrá n. bankon kívül semmiféle más társulattal nem akarnak alkudozni. Világos, hogy ez nem állami, hanem osztr. nemz. bankpolitika ; csak azt nem tudjuk, hogy díjmentes alapon in­­dult-e meg vagy nem. Most már nem csodálkozunk, hogy az osztr. nemz. bank hígvelejű pénzzsákjai a monarchiával szemben souverain hatalommá fújták föl magukat, midőn a magas színek elé terjesztett bankszabályzatot nemcsak visz­­szautasíták, hanem vállalkoztak, hogy majd ők készítenek egy újat, egy oko­sat az ilyen dolgokban járatlan kor­mányoknak. Gyönyörű história ez valóban, a tanulságait nem is feledjük el soha. De az osztrák és magyar parla­menti pártokkal sem állunk különben, a két kormány­, mondjuk alkotmányh­ű­­párt viselete egymással szemben — az osztrák kormány perfid eljárását leszá­mítva — szakasztott mása amannak. Míg ugyanis a magyar kormánypárt, bár nehéz szívvel, elfogadta a terhes egyezséget s annál megmaradt még a keblében támadt pártszakadás árán is : az osztrák alkotmányhű pártok első összeröffenésük alkalmával azonnal pere­­átot kiáltottak a bankügyi egyezményre s utóbb már annak kimondásáig jutottak, hogy a közgazdasági kérdésekben ők csupán Ausztria érdekére le­hetnek tekintettel. Tehát, amint mondottuk, „unbe­dingte Unterwerfung“, föltétlen meghaj­lás az osztrák telhetetlenség előtt. Nem szükség magyaráznunk e merev állás­pontból kirívó politikai eszélytelenséget, csak a tényt konstatáljuk, hogy ily hely­zetben a további alkunak nincs értelme, s ha e botor kijelentéshez ragaszkodnak, mi nem tehetünk mást, mint a merev­ség ellen hasonló merevséget állítanunk és kijelentenünk, hogy mi meg hát tisz­tán Magyarország érdekei álláspontjára helyezkedünk. Száz szónak is egy a vége : más­félévi erőltetett munka dugába dűlt s a kiegyezés megbukottnak tekinthető. Ez az általános fölfogás. S ha az igazat akarjuk kimondani, azt kell mondanunk, hogy a keserves hosszú nótának e csat­­tanás végét nálunk a közvélemény meg­elégedéssel fogadja s megelégedésének jeleit bizonyára tüntető módon nyilvá­­nítaná, ha nem érezné, hogy a politikai válság, mely a kiegyezés ilyetén meg­hiúsulta folytán innen és túl a Lajtán beállott, éppen most a legroszabbkor jött, s ha bölcs és erélyes elhatározás­sal idejekorán el nem simíttatik, a leg­nagyobb veszélyek szülőanyja lehet. Ez elhatározás most a korona ke­zében van, amelynek mindkét kormány tárcáját rendelkezésére bocsájja. Alkot­mányos fejedelemnek ennél nehezebb feladata még aligha volt. A válságot e pillanatban megoldani alig lehet, semmi esetre sem lehet pedig súlyos bonyodal­mak nélkül. Ennek a monarchiáj ma, mi­dőn az orosz-török háború kitörése már csak napok kérdése, kitenni nem sza­bad. Előttünk nem mutatkozik más út, mint amit már ismérve mondottunk: az egész kiegyezési ügy elnapolása. Bízunk a korona bölcsességében, hogy az megtalálja a helyes utat. Hazai ügyek. Országgyűlés. A vallás- és közoktatás­­ügyi minisztérium budgetj­e megállapította a költ­ségvetési tárgyalások gyors menetét; már három nap óta foglalkozik a ház e tárca költségveté­sével s mégis csak a részletes tárgyalásig ha­ladhatott. Nem annyira a közoktatásügyi kér­dések foglalkoztatják a szónokokat, bár Tre­­fort közoktatási politikája is igen éles kritiká­nak tárgyát képezi, hanem a vita legfőképpen a vallásszabadság, a polgári házas­ság és a közalapok s alapítványok ügye körül forog. E tekintetben hosszú beszé­deket tartanak a baloldali ellenzék s a függet­len szabadelvű­ párt tagjai. Különösen heves és kíméletlen támadások intéztettek a közalapítvá­nyok kezelése tárgyában. Helfy és Simonyi Ernő oly erős és gyanúsító dolgokat soroltak föl, hogy a miniszter hidegvérűségét vesztve, az előbbi által fölhozottakat tendenciózus ferdítések­nek nyilvánította. A december 4-iki ülésben szorosan a köz­­oktatásügyhöz Molnár Aladár szólott. Alapos, higgadt és nagy tájékozottságot tanúsító beszéde hű­világításba helyezte a közoktatásügyi állapo­tok fény és árnyoldalait. Érveléseinek eredmé­nye oda megy ki, hogy az oktatásügy az utóbbi időkben sokkal kevesebb haladást tett, mint a 68-as évek után, s hogy oly áldozatokkal, me­lyek ezen célra fordíttattak, sokkal több ered­ményt lehetne és kellene fölmutatni. Szorosan az oktatásügy körül forgott még P. Szathmáry Károly beszéde, ki különösen nőképző intézetek fölállítását sürgeti. Szóltak továbbá Nagy György, Hegedűs László és B­o­r­­­e­a. Ezután következett Helfy heves és hosszantartó beszéde , mely legfőképpen a köz­­alapítványok kezelése körül forgott, s a keze­lést egy csereüzlet történetéből is következtetve, rosznak állítja; a kezelésnél nyilvános ellenőr­zés behozatalát sürgeti s határozati javaslatot ad be az iránt, hogy az alapítványok a költ­ségvetésbe fölvétessenek. T­r­e f­o­r t miniszter a gyanúsítások ellenében kijelenti, hogy közelebb jelentést fog tenni a háznak az alapítványok állapotáról. Ami a határozati javaslatot illeti, azt hiszi, hogy az alapítványok ügye oly bonyolult, hogy azt határozati javaslat által megoldani nem le­het. Ő már előbb kijelenti, hogy igenis felelős az általa kezelt alapokért. Ha az alapítványok a burgetbe fölvétetnek, azokért az államra s a törvényhozásra hárul a felelősség. Ez nem lehet, mert régebbi, de ma is érvényben lévő törvé­nyek rendelete szerint az alapít­ványi javak a felség patronátusa alatt állanak s a miniszter az uralkodó megbízásából kezeli azokat. Elismeri, hogy a törvényhozásnak van ellenőrzési joga, de oly módozatot kell keresni , mely által ezen ellenőrzési jog is gyakorolható legyen s a fölség joga se sértessék. A kormány foglalko­zik ily javaslat készítésével s mihelyt elkészül, be fogja azt terjeszteni. Kéri a határozati javas­lat elvetését. E napon az ülés gyászjelentéssel kezdődött. A háznak egy munkás, fiatal tagja, S­i­m­o­n­y­i János ceglédvárosi képviselő halálát jelenti be az elnök. A december 6-iki ülés első szónoka V­á­­r­a­d­y Gábor volt, ki valamennyi fönnforgó kérdésre kiterjeszkedett beszédében. A vallás­­szabadság és polgári házasság kérdésének mos­tani fölvetése — szerinte — a télen elszórt maghoz hasonló, mely nem fogamzik meg. A közalapítványokat illetőleg bár Helfy határo­zati javaslatának több indokát osztja , de nem helyesli, hogy e téren más utat kövessen a ház, mint amit eddig követett; az előbbi országgyű­lések bizottságokat küldtek ki az alapítványok jogi természetének megvizsgálására, az ezek ál­tal egybegyűjtött becses anyagot nem szabad felhasználatlanul hagyni. Határozati javaslatot nyújt be, mely szerint a jelen országgyűlés is küldjön ki e célból egy 15-ös bizottságot, mely az eddigi gyűjtött adatok felhasználása mellett az alapítványok felől indokolt jelentést ad­jon be. Érdekes volt még Somssich Pál be­széde, ki Irányi határozati javaslatával szemben megjegyzi, hogy úgy látszik, hogy Iványi össze­tévesztette a lelkiismereti szabadságot és hitet a vallással. Hinni, érezni valamit bensőleg min­denkinek oly elvitázhatlan joga, hogy nincs ha­talom, mely ezt kétségbe vonhatná, de csak korlátolhatná is. Azonban vallani, azaz ezen ér­zéseknek külső tettekkel kifejezést adni oly cselekvény, melynél megbírálandó, vájjon nem ütközik-e az állam céljaiba vagy az általános erkölcsökbe ? Ha a törvényhozás kimondaná, hogy kinek-kinek tetszése szerinti hitet lehet követni, ezzel a vallási tévelygéseknek nyitna utat. A kérdés megoldása nem könnyű, mert ha könnyű volna, nem volnának a vallási súrlódá­sok napirenden Francia- és Németországban. Tisza miniszterelnök a hosszú vitának azon közvetítő határozati javaslattal óhajt véget vetni, hogy Irányi indítványa akkor tárgyaltas­­sék, mikor a kormány által a vallásügyekről benyújtandó törvényjavaslatok tárgyalás alatt lesznek. Szóltak még ezután L­u­k­á­c­s Béla, Stein­­acker Ödön, Pap Gábor s Tanárky Ge­deon közoktatásügyi államtitkár, ki a tanügyi politika védelmére emelt szót, s azon meggyő­ződésének ad kifejezést, hogy amit a vallássza­badság terén tenni kell, nem szabályozható mindaz egy határozati javaslattal ; e viszonyo­kat úgy kell kibonyolítani, hogy rázkódások ne álljanak elő. Azután S­i­m­o­n­y­i Ernő tartott még erős kifejezésekkel teli beszédet a közalapítványok kezelésérő­l s fejtegeté ez alapítványok budgetbe való fölvételének szükségességét, hogy a nyilvá­nos ellenőrzés mellett kezeltetvén, ne legyen ok és alkalom a kezelés ellen vádakat emelni. Végül a miniszter mondott néhány heves reflexiót e beszédre. A b­a­n­k­ü­g­y , mint az osztrák minisz­terek és Tisza Kálmán nyilatkozatai után előre látható volt, csakugyan a legkomolyabb válságot idézték elő a monarchia mindkét ál­lamában. A központi lapok egyértelműleg konsta­tálják, hogy a közös miniszteri értekezletek semmi eredményre nem vezettek és az alkudo­zások végleg megszakadtak. A „P. Lt.“ szerint, úgy látszik, hogy az osztrák miniszterek — tán a bankjegy egységé­nek kivételével — a megállapodás minden pont­ját a „banktechnikai indokból“ megváltoztatha­tók közé számítják. Magától értetődik, hogy ezen fölfogás és a magyar kormány nézete kö­zött áthidalhatlan örvény létezik. A „P. N.“ előadása szerint a magyar kor­mány ragaszkodott a közös megállapodásokhoz és követelte, hogy az osztrák minisztérium áll­jon a szerződésekhez és kísértse meg az általa el­fogadott kiegyezési alku megvalósítását az ú. n. bankkal és az osztrák törvényhozással szemközt; az osztrák kormány nem tagadta a májusi egyez­ség személyesen kötelező voltát, de azon állás­pontra helyezkedett, hogy az kivihetetlen, s egy­általán megtagadta, hogy kísérletet tegyen an­nak keresztülvitelére. Megegyezés nem érezvén el, az osztrák miniszterek jelentést tettek a Felségének és elutaztak. Provizóriumról e lap szerint szó sem volt, úgyszintén ha­mis azon hír, mintha az osztrák miniszterek a májusi jegyzőkönyv közzétételét követelték volna. Ennek jelentősége azonnal elveszett, mihelyt az osztrák urak azokat mellőzvén, a kivihetetlenség álláspontjára helyezkedtek. A magyar miniszterek hétfőn este a minisz­terelnök vendégei voltak s éjfélig maradtak együtt. Az ellentét a két minisztérium között oly éles, hogy közvetítésnek alig van többé he­lye. A helyzet tehát fölöttébb válságos s­e­bet­­sége elhatározásának van elterjesztve. Tisza miniszterelnök — jelenti továbbá e lap — kedden délben fogadtatott a király által, s hír szerint alkalmat vesz magának, a minisz­térium politikájának és a helyzetnek előadása után, a kabinet lemondását jelenteni ő felségének. A minisztérium tagjai a párt kitűnőségeivel is érintkeztek. Az eltávozott osztrák miniszterek helyett Hoffmann közös pénzügyminiszter jött le Bpestre, akit 8 felsége közvetítő szereppel akar megbízni. Hírlik, hogy Hoffmann két külön bank alapján szándékozik egyezséget létre­hozni.­­ A bécsi „Tagespresse“ dec. 4-iki kelettel Budapestről egy nagy feltü­­nést keltett kövérbetűs táviratot közöl, mely igy hangzik: „Itt a kiegyezés teljes meghiúsulására való kilátás nagy megelégedést kel­tett a közönségben. Jellemző hírek­­ ke­ringnek. Egy itteni elsőrangú bank ajánlatot tett a pénzügyminiszternek egy magyar nemzeti bank fölállítására, teljes ércfedezettel.­­ A bibornok-pri­­m­á­s tudtára adatta ugyanannak, hogy a ma­gyar klérus mindent el fog k­ö­­vetni a magyar nemzeti bank föl­állítása érdekében, ha az elkerülhetetle­nül szükségesnek mutatkoznék.­­ Az iparo­sok nagy demonstrációra készülnek, hogy a kormányt fölkérjék: ragadja meg az alkalmat a vámsorompók fölállítására.“ A nevezett lap kijelenti, hogy e sürgönyt a magyar fővárosból teljesen megbízható kézből vette. Szeged város rendsz. közgyűlése, 1876. december 3-ikán. (Folyt.) A napirendben első­sorban fölvétetett és kihirdettetett a belügyminisztérium körrendelete a vérbocsájtással űzött visszaélések megszünte­tése tárgyában. E rendelet szerint ezután vérbocsájtási mű­tételeket — mint érvágás, piócázás, köpölyözés — csakis orvosoknak, vagy orvosi rendeletre borbélyoknak szabad alkalmazni. A mértékhitelesítési rendszabály módosítása tárgyában kelt miniszteri leirat alkalmazkodás végett tudomásul vétetett. Olvastatott a belügyminiszter leirata a köz­törvényhatóság azon fölterjesztésére, mely szerint a kormányos­ utca kinyitása céljából a Magyar Ede-féle ház kisajátításához helybenhagyást kér. A minisztérium a kisajátítási eljárást ez ügyben nem látván alkalmazhatónak, a város fölterjeszté­sét nem hagyja helyben. A tanácsnak ez ügyben kelt beterjesztvé­­nyét Molnár Márton tanácsnok szóbeli elő­adással is indokolja. A minisztérium azon okból tagadta meg helybenhagyását, mert a jelen esetre nem alkalmazható az 1868-iki kisajátítási tör­vény rendelkezése. Egyébként e leirat leérkezte után Magyar Ede, a kisajátítandó ház tulajdo­nosa, folyamodványt nyújtott be a tanácshoz, melyben késznek nyilatkozik, házát 600 frtért átadni, ha az összeg 8 nap alatt kezeihez lefi­zettetik. A kormányos­ utca kinyitását mind tűz-

Next