Szegedi Híradó, 1893. április-június (35. évfolyam, 78-155. szám)
1893-05-07 / 109. szám
Vasárnap, 1893. máj. 7. SZEGEDI híradó. A negyedik terem a Konstantin-terem, mert a festmények mind Konstantin császár életéből raemtvek. Raffael e teremben is csak a felosztást és a képek vázlatát készíté, mert kora halála megakadályozta művének befejezésében. Raffael dicsősége a stanzákon kívül az ő nevéről nevezett csarnokok, loggiák. Bramante a vatikáni épületeknek a Szent Péter temploma mellé eső részét úgy építi, hogy azok homlokzatukkal egy négyszög egyenes vonalaira esenek, mely négyszögnek azonban egyik oldala, a Szent Péter-tér felé eső, szabadon maradt. Az épületnek így három oldalról határolt udvara felé nyílt folyosók vannak, melyek közül az északi szárnyét Raffael festi ki freskóival. A folyosó párhuzamosan futó boltívek által 13 mezőre van osztva, melyek mindegyikében négy freskó van, Raffaelnek híres bibliája. Az első három mező a teremtést, ősszüleink bűnbeesését és bűnhődését, a bárkaépítést, a vízözönt ábrázolja. A következő képek Izrael patriarcháinak és vezéreinek történetét, az utolsó mező pedig Jézus születését, megkereszteltetését és az utolsó vacsorát s a három napkeleti bölcset ábrázolja. Igaz, hogy e képeket nem mind Raffael festette, sokat dolgoztak rajta a mester rajzai és utasításai szerint tanítványai, de a csoportozatok kiválóságán, az alakok arányán, az egyszerű és mégis méltóságos öltözeteken, az egésznek életteljességén és kecsén kétségbevonthatatlanul Raffael tehetsége látszik meg. S e freskók még nem merítik ki a loggiák szépségeit. Minden kis hely telve van apró képecskékkel, az úgynevezett groteskekkel, melyek ötletét Raffael az akkor kiásott Titus fürdők falfestményeiről leste el, melyeket az e téren páratlanul álló tanítványával, Giovanni da Udine-vel együtt készítettek. Mind olyan fantasztikus alakok, milyeneket az ember csak álmában lát, s melyeknek csak a művészet és ízlés törvényei szabtak korlátot. A művészetnek harmadik hatalmas alkotása Michel Angelo örök dicsősége, a siztini kápolna, a pápa házi kápolnája. E 40 méter hosszú és 16 méter széles, körülbelül egy emelet magasságú kápolna tetőzet-freskói és a hátulsó falon levő utolsó ítélet Michel Angelo legnagyobb teremtései. II. Gyula pápa 1508- ban kérte föl a művészt e freskók elkészítésére. A hagyomány szerint a művész irigyelnek tanácsára, kik biztosra vették, hogy belebukik. S a zseniális építész és szobrász nem is akarta a megbízatást elvállalni, de a pápa nem tűrt ellenmondást és 15,000 aranyat ígért a művésznek. Michel Angelo bezárkózott a kápolnába s huszonkét havi erőltetett munka után kiehelte a tetőzetre nagy szellemének egész tisztaságát és méltóságát. E festészete egy a világnak és az embernek sorsát és az embernek Istenhez való viszonyát tárgyaló nagyszerű költemény. Ha az ember látja például a teremtőt az ő örök fönségében a haos és vizek fölött lebegni, megérti, hogy ez alak örök mintája marad minden művésznek, hogy nagyobbat Raffael sem teremtett. Huszonkét évvel később festette Michel Angelo az egyik egész oldalfalat elfoglaló és a végső ítéletet ábrázoló freskót. Az alakok rajta emberinél nagyobbak s szemlélet közben a csoportozatok mind megelevenednek s a nézőre leírhatatlan hatással vannak. Igazán kár, hogy e freskók szenvedtek legtöbbet, hogy élénk szinezésök megkopott, hogy sok helyen avatatlan átfestések bénították a megrendítő összhatást. De azért e remekek büszke hirdetői annak, hogy az emberben teremtő erő, isteni szikra lakik. A petróleumot a társadalom fölforgató elemei gonosz célokra használták eddig. Most már gyógyítanak vele. Mit szólnak hozzá a patyikusok, hogy milyen olcsó gyógyszert eszelnek ki a doktorok ? A párisi doktort a magyar paraszt már régen lefőzte a tudományával. Ő már régóta gyógyított a petróleummal. Az igaz, hogy őt be is zárják érte. Jönnek hazafelé a külföldi Dugonicsok. Ivánkovits János búcsúzni jött egy régi laktól, Lipcsey jön üdvözölni egy új lakot. Onnan kiröpült a plébános, ide beröpül a dalos poéta. Ámbátor igaz, hogy onnan már ő is szeretne kiröpülni. A berepülés veszélye fenyegeti különben a híres nagykikindai pénztári igazgatót, ki addig Sibul-Próbázott, míg a tábla itt Szegeden el nem készített részére is egy „beutalványt“ — mely ha jogerős lesz, nagyon erős lesz. Szeles csinálta az ítéletet. Mondják, hogy nem szeleskedte el. Dodi. Frater Petrus. — Gróf Vay Péter, mint szerzetes. — Egy csinos, elegáns, művelt fiatal ember, aki még alig töltötte be nagykorúságának idejét, szerzetessé lett. A lapok megírták, néhány sorban, hidegen, szinte olyan részvétlenül, mint ahogy a kerepesi temető könyvvezetője be szokta jegyezni napról-napra, hogy legújabban ki halt meg. Ez az ifjú bennünket nemcsak azért érdekel, mert Magyarország egyik legelőbbkelő családjához, a Vay grófokéhoz tartozik, de azért is, mert már mint író is igen kiváló részt kezdett venni a tárca és művészeti essay-irodalomban : cikkei »V. P. gr.« aláírással jelentek meg többnyire, de úgy az arisztokrácia, mint az írói világ jól tudta, hogy a betűk teljes értelme : Vay Péter gróf. Hogy Róma, mert az ifjú gróf ott öltötte magára a barát csuhát, ezt a finomra csiszolt s az élet viharaiban máris erőssé edzett szép tehetséget tőlünk elragadta, a szivemből sajnálom. A haza és irodalma jelentékeny veszteségével jár e lépése, melyet mi modern emberek teljesen megérteni nem bírunk s igy magunkban sem tudunk rá elég mentséget találni. Ha Vay Péter egyszerű szegény ember és nem gróf egyúttal, rendkívül hasz A dorosmai Vénusz. Irta : Lippe. X. A fiatal szobrász Hitzingben, egy bécsi külvárosban műtermet bérelt, az akadémiáról elmaradt és az időtől kezdve nem láttuk egész mostanig, hogy elhozta Dorosmáról kész Vénuszát. Nagy idő múlt el a két esemény között. Senki sem tudta, mi történt ez idő alatt. Csak most hallottuk a üvész szájából, nagy vonásokban. Ön talán a részleteket illetőleg megtudhatna egyet-mást Budapesten vagy Dorosmán. Én csak anynyit mondhatok el, amennyit tőle hallottam. A hitzingi műteremben az első szobor lassan készült. Az ifjú művésznek nem volt sem elég érett tehetsége, sem elég nyugalma. Mennyi erőfeszítésbe kerülhetett szegénynek azt a bűbájos női testet órahoszszat szemlélni, ott, elevenen látni maga előtt az ókori szobrászok páratlan ideálját, melyen az asszony szépség minden részletét mintaszerű tökélyben bámulhatta — és mozdulnia sem volt szabad, tekintetében sem árulhatta el, mint tombol a vére ereiben. Fulladozva, alig tudva lélegzetet venni, lángbaborult arccal, zúgó agyvelővel kellett sokszor félbeszakítani a munkát. Reszketve tántorgott az ablakhoz, hogy homlokát az üveghez szorítva, lecsillapítsa forrongó szervezetét, vagy menekült ki a szabadba, hogy meglelje nyugalmát. És a nő meg nem indult ezen a kiűzött ifjú lelken. Az első kísérlet nem is sikerült. A modell kegyetlen nyugalommal jegyezte meg, majd megpróbáljuk mégegyszer. És a kínzás újra kezdődött. A második kísérlet sokat ígérő módon indult. Az ifjú óriás munkát végzett, testileg és lelkileg és ragyogott a boldogságtól, midőn némi haladást tapasztalt. Egy napon azonban levél jött a szép modell helyett. Búcsút mondott a művésznek. Atyja tönkrement, irta a leány, koldusbotra jutott volna az egész család, ha ő fel nem áldozza magát. Már régebben kérte meg kezét egy dúsgazdag magyar birtokos, aki egy bécsi barátnénál meglátta és halálosan megszerette. Nem akart hozzámenni. Először, mert fogadalmához a művészet iránt hű akart ,maradni. Másodszor, mert nem szerette. Most azonban egész családja sorsa függ e házasságtól. Hűséget fog esküdni családja megmentőjének, de egyelőre csakis hűséget. A művészet iránt tett fogadalmát megtartja, bármily küzdelmek is várnának reá e miatt. Férje csak oly kevéssé nyúlhat majd hozzá, mint bármely más férfi. Mihelyt lehetséges, kieszközli, hogy szobrásznak ülhessen és akkor értesíteni fogja. Ifjú barátomat őrülésig sújtotta ez a levél. A leány volt mindene ebben az életben, ha elveszíti, nem élhet tovább. Hogy követte-e Magyarországba akkor nős polgára lehetett volna az országnak, de jellemző, mégpedig szomorúan jellemző arra az osztályra, melyhez tartozott, hogy a szerencsétlen fiatalember nem tudott már más mentséget találni vagyontalanságának, mint a barátcsuhát. Ám tette légyen, amit jónak látott, nem is beszélnek róla többé. Most azonban egy esemény ismét felszínre hozta az ő nevét, amely ma talán csak „Frater Petrus“. Teck Mary hercegnő, aki Anglia leendő trónörökösének volt menyasszonya, miután vőlegénye meghalt, most a trónörökös helyébe lépett ifjabb herceggel, Györgygyel váltott jegyet s igy Anglia királynője mégis ő lesz. A hercegnő egyike a legbájosabb leányoknak, talán az egész világon. Néhány évvel ezelőtt, az angol királynőnek egyik kerti ünnepélyén tűnt föl a királynő előtt a sugár termetű, szende tekintetű szép lady, aki olyan hatást tett a királynőre, hogy azt mondá neki: — Ön olyan szép, gyermekem, mint a május hónap. A hercegnő, mélyen meghatva a királynő bókja által, fölvette a május nevet s azóta az előkelő angol társaságban csak az a neve „May hercegnő“. Ez a hölgy minket, magyarokat azért érdekel különösebben, mert nagyanyja magyar asszony volt : nyáradi Rhédey grófnő s igy joggal mondhatjuk, hogy a világ legbüszkébb trónján, az angolon, nemsokára olyan asszony fog ülni, akiben magyar vér is pezseg. Ezt a hercegnő magyar ismerőseivel szemben mindig bizonyos büszkeséggel szokta hangsúlyozni s ez ismerősök között volt Vay Péter gróf is, az ifjú szerzetes. A gróf Angliában végezte el kollégiumi tanulmányait s kitűnő modoráért, szeretetreméltóságáért csakhamar a legelőbbkelő angol főúri házakba lett bejáratos jó barát, így ismerkedett meg May hercegnővel is, akivel csakhamar jó barátokká lettek. Egyszer egyik vidéki lord kastélyában valami műkedvelői előadást rendeztek. Vay Péter elővett egy iv aranyos papirt, azt szépen ollóval kicakkozta, összeformálta s föltette May hercegnő fejére s igy szólt: — Önből gyönyörű királynő lenne! — Nem lehetetlen, — mondá May kisasszony s olyan sajátságosan tekintett Vayra, mintha valami mélységes titkát árulta volna el önkénytelenül.