Szegedi Híradó, 1893. április-június (35. évfolyam, 78-155. szám)

1893-05-07 / 109. szám

Vasárnap, 1893. máj. 7. SZEGEDI híradó. A negyedik terem a Konstantin-terem, mert a festmények mind Konstantin császár életéből raem­tvek. Raffael e teremben is csak a felosztást és a képek vázlatát készíté, mert kora halála megakadályozta művének befejezé­sében. Raffael dicsősége a stanzákon kívül az ő nevéről nevezett csarnokok, loggiák. Bramante a vatikáni épületeknek a Szent­ Péter temploma mellé eső részét úgy építi, hogy azok homlok­zatukkal egy négyszög egyenes vonalaira ese­­nek, mely négyszögnek azonban egyik oldala, a Szent­ Péter-tér felé eső, szabadon maradt. Az épületnek így három oldalról határolt ud­vara felé nyílt folyosók vannak, melyek közül az északi szárnyét Raffael festi ki freskóival. A folyosó párhuzamosan futó boltívek által 13 mezőre van osztva, melyek mindegyikében négy freskó van, Raffaelnek híres bibliája. Az első három mező a teremtést, ősszüleink bűnbeesé­sét és bűnhődését, a bárka­építést, a vízözönt ábrázolja. A következő képek Izrael patriar­­cháinak és vezéreinek történetét, az utolsó mező pedig Jézus születését, megkeresztelteté­­sét és az utolsó vacsorát s a három napkeleti bölcset ábrázolja. Igaz, hogy e képeket nem mind Raffael festette, sokat dolgoztak rajta a mester rajzai és utasításai szerint tanítványai, de a csoportozatok kiválóságán, az alakok ará­nyán, az egyszerű és mégis méltóságos öltöze­teken, az egésznek élettelj­ességén és kecsén kétségbevonthatatlanul Raffael tehetsége lát­szik meg. S e freskók még nem merítik ki a log­giák szépségeit. Minden kis hely telve van apró képecskékkel, az úgynevezett groteskek­­kel, melyek ötletét Raffael az akkor kiásott Titus fürdők falfestményeiről leste el, melyeket az e téren páratlanul álló tanítványával, Gio­vanni da Udine-vel együtt készítettek. Mind olyan fantasztikus alakok, milyeneket az ember csak álmában lát, s melyeknek csak a művé­szet és ízlés törvényei szabtak korlátot. A művészetnek harmadik hatalmas alko­tása Michel Angelo örök dicsősége, a siztini kápolna, a pápa házi kápolnája. E 40 méter hosszú és 16 méter széles, körülbelül egy eme­let magasságú kápolna tetőzet-freskói és a há­­tulsó falon levő utolsó ítélet Michel Angelo legnagyobb teremtései. II. Gyula pápa 1508- ban kérte föl a művészt e freskók elkészíté­sére. A hagyomány szerint a művész irigyel­nek tanácsára, kik biztosra vették, hogy bele­bukik. S a zseniális építész és szobrász nem is akarta a megbízatást elvállalni, de a pápa nem tűrt ellenmondást és 15,000 aranyat ígért a művésznek. Michel Angelo bezárkózott a kápolnába s huszonkét havi erőltetett munka után k­iehelte a tetőzetre nagy szellemének egész tisztaságát és méltóságát. E festészete egy a világnak és az embernek sorsát és az embernek Istenhez való viszonyát tárgyaló nagyszerű költemény. Ha az ember látja pél­dául a teremtőt az ő örök fönségében a h­aos és vizek fölött lebegni, megérti, hogy ez alak örök mintája marad minden művésznek, hogy nagyobbat Raffael sem teremtett. Huszonkét évvel később festette Michel Angelo az egyik egész oldalfalat elfoglaló és a végső ítéletet ábrázoló freskót. Az alakok rajta emberinél nagyobbak s szemlélet közben a csoportozatok mind megelevenednek s a né­zőre leírhatatlan hatással vannak. Igazán kár, hogy e freskók szenvedtek legtöbbet, hogy élénk szinezésök megkopott, hogy sok helyen avatatlan átfestések bénították a megrendítő összhatást. De azért e remekek büszke hir­detői annak, hogy az emberben teremtő erő, isteni szikra lakik. A petróleumot a társadalom fölforgató elemei gonosz célokra használ­ták eddig. Most már gyógyítanak vele. Mit szólnak hozzá a patyikusok, hogy milyen olcsó gyógyszert eszelnek ki a doktorok ? A párisi doktort a magyar paraszt már régen lefőzte a tudományával. Ő már régóta gyógyított a petró­leummal. Az igaz, hogy őt be is zárják érte. Jönnek hazafelé a külföldi Dugo­nicsok. Ivánkovits János búcsúzni jött egy régi laktól, Lipcsey jön üdvözölni egy ú­j lakot. Onnan k­i­r­ö­p­ü­lt a plébános, ide b­e­r­ö­p­ü­l a dalos poéta. Ámbátor igaz, hogy onnan már ő is szeretne k­i­r­ö­p­ü­l­n­i. A berepülés veszélye fenyegeti különben a híres nagy­kikindai pénztári igazgatót, ki addig Sibul-Próbázott, míg a tábla itt Szegeden el nem készített részére is egy „beutalványt“ — mely ha j­o­g­e­r­ő­s lesz, nagyon erős lesz. Szeles csinálta az ítéletet. Mondják, hogy nem szeleskedte el. Dodi. Frater Petrus. — Gróf Vay Péter, mint szerzetes. — Egy csinos, elegáns, művelt fiatal ember, aki még alig töltötte be nagykorúságának ide­jét, szerzetessé lett. A lapok megírták, néhány sorban, hidegen, szinte olyan részvétlenül, mint ahogy a kerepesi temető könyvvezetője be szokta jegyezni napról-napra, hogy legújabban ki halt meg. Ez az ifjú bennünket nemcsak azért ér­dekel, mert Magyarország egyik legelőbbkelő cs­aládjához, a Vay grófokéhoz tartozik, de azért is, mert már mint író is igen kiváló részt kezdett venni a tárca és művészeti essay-iro­­dalomban : cikkei »V. P. gr.« aláírással jelen­tek meg többnyire, de úgy az arisztokrácia, mint az írói világ jól tudta, hogy a betűk tel­jes értelme : V­a­y Péter gróf. Hogy Róma, mert az ifjú gróf ott öl­tötte magára a barát csuhát, ezt a finomra csiszolt s az élet viharaiban máris erőssé ed­zett szép tehetséget tőlünk elragadta, a szi­vemből sajnálom. A haza és irodalma jelenté­keny veszteségével jár e lépése, melyet mi modern emberek teljesen megérteni nem bírunk s igy magunkban sem tudunk rá elég mentsé­get találni. Ha Vay Péter egyszerű szegény ember és nem gróf egyúttal, rendkívül hasz A dorosmai Vénusz. Irta : Lippe. X. A fiatal szobrász Hitzingben, egy bécsi külvárosban műtermet bérelt, az aka­démiáról elmaradt és az időtől kezdve nem láttuk egész mostanig, hogy elhozta Doros­­máról kész Vénuszát. Nagy idő múlt el a két esemény kö­zött. Senki sem tudta, mi történt ez idő alatt. Csak most hallottuk a üvész szájá­ból, nagy vonásokban. Ön talán a részle­teket illetőleg megtudhatna egyet-mást Budapesten vagy Dorosmán. Én csak any­­nyit mondhatok el, amennyit tőle hallottam. A hitzingi műteremben az első szobor lassan készült. Az ifjú művésznek nem volt sem elég érett tehetsége, sem elég nyu­galma. Mennyi erőfeszítésbe kerülhetett sze­génynek azt a bűbájos női testet órahosz­­szat szemlélni, ott, elevenen látni maga előtt az ókori szobrászok páratlan ideálját, melyen az asszony­ szépség minden részle­tét mintaszerű tökélyben bámulhatta — és mozdulnia sem volt szabad, tekintetében sem árulhatta el, mint tombol a vére ereiben. Fulladozva, alig tudva lélegzetet venni, lángbaborult arccal, zúgó agyvelővel kellett sokszor félbeszakítani a munkát. Reszketve tántorgott az ablakhoz, hogy homlokát az üveghez szorítva, lecsillapítsa forrongó szer­vezetét, vagy menekült ki a szabadba, hogy meglelje nyugalmát. És a nő meg nem indult ezen a kiű­zött ifjú lelken. Az első kísérlet nem is sikerült. A m­o­dell kegyetlen nyugalommal jegyezte meg, majd megpróbáljuk mégegyszer. És a kínzás újra kezdődött. A második kísérlet sokat ígérő mó­don indult. Az ifjú óriás munkát végzett, testileg és lelkileg és ragyogott a boldog­ságtól, midőn némi haladást tapasztalt. Egy napon azonban levél jött a szép modell helyett. Búcsút mondott a művész­nek. Atyja tönkrement, irta a leány, kol­dusbotra jutott volna az egész család, ha ő fel nem áldozza magát. Már régebben kérte meg kezét egy dúsgazdag magyar birtokos, aki egy bécsi barátnénál meglátta és halálosan megsze­rette. Nem akart hozzámenni. Először, mert fogadalmához a művészet iránt hű akart ,maradni. Másodszor, mert nem szerette. Most azonban egész családja sorsa függ e házasságtól. Hűséget fog esküdni családja meg­­mentőjének, de egyelőre csakis hűséget. A művészet iránt tett fogadalmát megtartja, bármily küzdelmek is várnának reá e miatt. Férje csak oly kevéssé nyúlhat majd hozzá, mint bármely más férfi. Mihelyt lehetséges, kieszközli, hogy szobrásznak ülhessen és akkor értesíteni fogja. Ifjú barátomat őrülésig sújtotta ez a­ levél. A leány volt mindene ebben az élet­ben, ha elveszíti, nem élhet tovább. Hogy követte-e Magyarországba akkor nős polgára lehetett volna az országnak, de jellemző, még­pedig szomorúan jellemző arra az osztályra, melyhez tartozott, hogy a sze­rencsétlen fiatal­ember nem tudott már más mentséget találni vagyontalanságának, mint a barátcsuhát. Ám tette légyen, amit jónak látott, nem is beszélnek róla többé. Most azonban egy esemény ismét fel­színre hozta az ő nevét, amely ma talán csak „Frater Petrus“. Teck Mary hercegnő, aki Anglia leendő trónörökösének volt meny­asszonya, miután vőlegénye meghalt,­­ most a trónörökös helyébe lépett ifjabb herceggel, Györgygyel váltott jegyet s igy Anglia király­nője mégis ő lesz. A hercegnő egyike a leg­­bájosabb leányoknak, talán az egész világon. Néhány évvel ezelőtt, az angol királynőnek egyik kerti ünnepélyén tűnt föl a királynő előtt a sugár termetű, szende tekintetű szép lady, aki olyan hatást tett a királynőre, hogy azt mondá neki: — Ön olyan szép, gyermekem, mint a május hónap. A hercegnő, mélyen meghatva a királynő bókja által, fölvette a május nevet s azóta az előkelő angol társaságban csak az a neve „May hercegnő“. Ez a hölgy minket, magyarokat azért érdekel különösebben, mert nagyanyja magyar asszony volt : nyáradi Rhédey grófnő s igy joggal mondhatjuk, hogy a világ leg­büszkébb trónján, az angolon, nemsokára olyan asszony fog ülni, akiben magyar vér is pezseg. Ezt a hercegnő magyar ismerőseivel szemben mindig bizonyos büszkeséggel szokta hangsúlyozni s ez ismerősök között volt Vay Péter gróf is, az ifjú szerzetes. A gróf Ang­liában végezte el kollégiumi tanulmányait s kitűnő modoráért, szeretetreméltóságáért csak­hamar a legelőbbkelő angol főúri házakba lett bejáratos jó barát, így ismerkedett meg May hercegnővel is, akivel csakhamar jó ba­rátokká lettek. Egyszer egyik vidéki lord kastélyában valami műkedvelői előadást rendeztek. Vay Pé­ter elővett egy iv aranyos papirt, azt szépen ollóval kicakkozta, összeformálta s föltette May hercegnő fejére s igy szólt: — Önből gyönyörű királynő l­enne! — Nem lehetetlen, — mondá May kis­asszony s olyan sajátságosan tekintett Vayra, mintha valami mélységes titkát árulta volna el önkénytelenül.

Next