Szegedi Napló, 1890. március (13. évfolyam, 59-87. szám)

1890-03-01 / 59. szám

Sionbat, márczius 1. 1890. Egyes szám ára 5 kr. UH éjfolyai. 59 szám POLITIKAI, KÖZGAZD­ASÁGI És IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL; HIRDETÉSEKET Ne^yoiliVrn .' frt .'10 kr. j '«'-•'’.I'.-iiSnJr. 0 r T.; ii’. í;. Eg y iKiííi . 1 l'rt 20 kr. | BériiK !í.. cii;ii levniik i's.ik l.srii ,rt králiil fo2..a­ltatn.ik el. | n y i i 11 ‘ r i közleményeket .i ki.idóhívital _ Iiii ii i­ kelt árje" , ,E. -z. Égési évre 14 írt — kr. l-’elévre . 7 Irt — kr. Nyitott ajtó döngetése. Szeged, febr. 28. Eg­y pár naj) nmlva minden úgy­nevezett parlamenti vihar elveszti az érdekét, de elveszti egyúttal azt a jel­legét is, mely annak megítélésében minden embert elfogulttá tesz. Itt vihar van a képviselőházban, az első benyomás mindig az, hogy a pártok közt fönnálló éles ellentétek okozzák. És a második, a tisztább, el­fogulatlanabb megfontolás­ mindig arra vezet, hogy amint valaki súlyosan vétkezik a parlament tekintélye ellen, az egyszerűen annak a valakinek a rovására írandó és nem a pártéra, melyhez tartozik. Világos és félre nem magyaráz­ható az, hogy mi a kötelessége és mi a joga egy pártnak az országgyűlésen. Az, hogy a maga programmjának alapján küzdjön a közügy­ek terén erővel és lelkesedéssel, odaadással és hűséggel. Hogy küzdjön a kormány tévedései és bűnei e­len, és hogy igye­kezzék érvényt szerezni a saját job­b meggyőz­ődésének, jobb s a hazára nézve üdvösebb törekvéseinek. T­erm­észetes, hogy e küzdelemben nem szabad sem habozni, sem bátor­ságot veszíteni, avagy megalkudni helyzetekkel, érdekekkel, egyénekkel Mert mihelyt az ellenzék alkuszik, ő sem jobb a mindent elalkuvó kormány­nál s csak a jelszavai maradnának tetszetősebbek. E tekintetben nincs mért vádolni a képviselő­iááz ellenzékét. A f’flg­g­etlen­­ség­i pártot legkevésbé, mert az követ­kezetesen megáll elveinek talapzatán és nem adott, nem ad föl azokból semmit, bármennyire kecsegtetné is az úgynevezett kormányképesség, mely .­j, nálunk, fájdalom, a Bécsire való za­­ji vándokolással kezdődik és végződik a ri nemzet jogainak fokozatos elalkuvásán. Nemes és tiszteletreméltó utóbb a a mérsékelt ellenzék kis táborának harcza is. Anmál nemesebb, mert eb­ből a táborból egy évtized alatt igen sokan dezertáltak és a leolvadt csapat majdnem csupa vezérből áll, akik kö­zött nehéz a fegyelmet fönntartani. Határozottan ez az oka annak a tü­relmetlenségnek is, melyet e párt egyes tagjai muta­­tnak a parlamenti vitákban. A türelmetlenség, mely ép­pen oly rész tanácsadója a majoritás­nak, mint a kisebbségnek és rendsze­rint szentélyes térre játsza át a köz­ügyeket, melyeknek szolgálatában még a lejárt politikusok is igényt tarthat­nak arra, hogy csak a tényeiket tá­madják és ne a személyüket. A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZáJA t­o 10­ az 1.*) (Elb­es­­él's.) Irta : Jurkovics Aladár: Viharos őszi délután amikor az özöné­vel alá hulló esőcsöppek elöl a Ferenczvá­­ros egy aprócska zugkorcsmájába menekül­tem, egy szuette, rozoga­­ lábú asztalnál, dohányfüsttől és párától csaknem áttetsző levegőben, félmeszely „budai“ bor és egy pislogó faggyú gyertya rezgő fénye mellett beszélte el nekem ezt a történetet egy vö­rös szakálla és hajú torzomborz ember, akinek rongyos ruhája, valóságos herkules­­vállai és olyan öklei voltak, amelyekkel egy bikát képes lett volna egy csapásra leütni. Hogy miért mesélte el nekem ezt a ret­tentő történetet, a­melyet borsódzó háttal, az iszonyattól halványan,vaczogó fogakkal hallgattam végig, csak később tudtam meg. A szerencsétlen emberen az az elbeszélt eset óta csendes őrület vett erőt. Elméje megháborodott s az egyensúlya vesztett lé­lek nyughatatlanul űzte, hajtotta, kergette őt folyton. Majd itt, majd ott bukkant föl, mindig csak rövid időre, néhány perczre s a­kivel ez idő alatt jó sorsa összehozta , annak el­mesélte bűnét, élete egyetlen és legnagyobb bűnét. Mivel hogy élénken emlékszem rá, s a történet, mely rémülettel töltötte el lelke­­met, csaknem szóról-szóra elmémbe véső­dött, elmondom úgy, a hogy tőle hallottam : * — Volt ön már szerelmes ? Ezzel a kérdéssel kezdő, miközben zöldes, átható, éles tekintetű szemeit mere­ven rám szegezte, hatalmas karjait végig fektette az asztalon, s torzom­borz fejét rá­hajtotta azokra a bikaölő karokra.­­ — Eh, értenek is önök a szerelemhez ! Önök, akik lakk-czipőben járnak, pepita nadrágot viselnek, s beérik azzal, hogy imádottjaik keztyüs kezét ajkaikkal érintsék! Önök, akik elragadtatásuk legfelsőbb hevében is illedelmesen homlokon csókolják kedveseiket, ahelyett, hogy karjaik közé fognak, s ész nélkül, vadul, szenvedélyesen szorítanák addig, a­mig szíve dobog, a­mig él, a­mig meleg. Tudják is önök, mi a szenvedély ! Önök, akik őrültnek, vadállatnak, szörnynek mondják azt, aki, mikor szeret nem ismer sem istent, sem embert, aki orron­­ rúg minden illemet, arczul köp minden for­malitást, aki érzi, hogy ereiben nem vér, de izzó láva foly, s akinek szivét, lelkét, testé­nek minden porczikáját egy mérhetlenül Még Tisza Kálmán is megérdemli ezt, aki oly sokat vétett nemzete el­len és aki ma valóságosan egy düle­­dező romja önmagának, ideig-óráig úgy nyújtva névleges kormányzatát, hogy szava többé nem dönthet a ko­rona tanácsában. Hallatlan, képtelen egy helyzet ez, annyi bizonyos. f­öljogosít ez a hely­zet mindenkit arra, hogy a legsújtóbb kritikát gyakorolja a miniszterelnök fölött, aki oly görcsösen kapaszkodik székébe, a kabinet fölött, mely fejé­nek ismeri el azt, aki szerepét leját­szotta és a párt fölött, mely még min­dig számának tekintélyével födözi a kidőlt vezért. De egyre nem adhat jogot semmiféle helyzet. Arra, hogy a parlament színe előtt bárki is a sze­mélyes invektíváknak most nem enere­­dett illetlenségéhez nyúljon, mert ennyire a parlamentnek nem szabad kiszolgáltatni legszerényebb tagját sem. Végre is, ezt ki lehet mondani nyíltan. Amint kimondatott az e na­pokban az ellenzéki pártok tagjainak bizalmas összejövetelein és mindenütt, ahol súlyt fektetnek arra, hogy Ma­gyarország legmagasabb testületében megtartassanak a bölcsi irányelvek, legmagasabb erej­­e még az ellenzék törekvéseinek forró és beláthatlan magas lánggal lobogó izzó szenvedély tölti be, amely nem az életre, de a megsemmisítésre tör, amely perzsel, öl és tönkre tesz, mert határt nem ismerően féktelen, szilaj és vad ! Eh, uram ! Érti is ön ezt ? ! Tudja ön, mit tesz az, mikor az em­ber vérben forgó szemekkel, táj­­ékzó ajak­­kal, ki­dagadt erekkel, ittasan az agyba tó­duló vértől, megragadja kedvesét s izenként akarja széttépni, hogy fölihassa a pá­rolgó vérét, vadember módjára felfalja a még vonagló, meleg testrészeket, hogy tel­jesen, örökre és elválhatatlanul összeforralja az én­jével. Okozott önnek már kést, örömet, bol­­dog­ságot kedvese rémülettől fuldokló jaj­kiáltása ? Vonszolta ön már hajánál fogva végig kedvesét a szoba padlóján, csupa szerelemből, csupán csak azért, mert fékez­­hetlen, szörnyű szenvedélyét iránta nem tudta másként kimutatni ? Harapott már ön mámora tetőpontján kedvese arczába? Érezte, hogy minő édes annak a húsa ? s minő kéjes, észbontó a vére ? Ön csodálkozik ? Szegény ember ? Persze! Selyemruhás delnők, akik a legparányibb szellőtől is vastag prémes bun­dával óvják magukat, akik illatosak, akár *) Mutatvány a szer'/e közelebb megjelenő !,Kü­­lönös Történetek•* c­ímű kötetéből

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék