Szegedi Napló, 1890. március (13. évfolyam, 59-87. szám)

1890-03-01 / 59. szám

Szeged, szombat, szempontjából sem szerencsésen válasz­tanák azt a modort, hogy Tisza Kál­mán a vele szemközt alkalmazott kí­méletlenség által tétessék lehetetlenné. Hiszen ez nyitott ajtó döngetése tulaj­donképen. A miniszterelnök eljutott a lehetetlenségnek azon sokáig, melyről nem lehet lejebb taszítani, de nem is kell, mert csak idő kérdése, még­pe­dig rövid idő kérdése, hogy visszavo­nuljon kénytelenségből. Hanem a parlamenti harcznak az a neme, mely személyeskedő, épen az ellenkező hatást teszi a kormánypárt­ban is, mely maga is szabadulni óhajt talán a lejárt vezértől, de kötelességé­nek tartja megállani mellette, mikor személyében támadják, így igazán nem lehet megszabadí­­tani Tiszától sem a pártját, sem az országot. A függetlenségi és 48-as párt tegnap I­r­á­n­y­i Dániel elnöklete alatt ülést tartott, melyen először is az elnök a nagyvá­radi függetlenségi párt egy levelét olvasta föl a királyi táblák dec­entralizácziójának ügyében. A levélben a nagyváradiak kérik a pártot, hogy e kérdést ne tekintsék párt­kérdésnek. A párt kijelenti, hogy a Nagy­várad és Debreczen harczát nem párt, de igazságszolgáltatási szempontból tekinti. Ezután tárgyalás alá vette az Andrássy Gyula gróf em­lékszobra tárgyában a képviselőháznak benyújtott törvényjavaslatot. Iványi meg­­említi, hogy Deák Ferencz szobra sem or­szágos költségen, hanem közadakozás útján emeltetett. Ho­­­fi szerint a párt nem já­rulhat a javaslathoz, mert a többség azokért a szolgálatokért akar Andrássynak szobrot emelni, melyeket ő a kiegyezés megkötése körül szerzett. Orbán Balázs és Madarász József szinte el­lene szólnak a javaslatnak . U­g­r­o­n Gá­bor konstatálja, hogy a pártban senki nincsen, aki a szobor fölállítása mellett volna. En­e a párt Irányit kérte föl, hogy nézeteit ez ügyben kifejtse a házban. Ferdinád fejedelem elismertetése. Szó­fia, febr. 27. Minthogy Pulcza őrnagy ügyében konstatálták, hogy idegen ol­dalról beavatkozás történt, Stambulov miniszter különböző szemé­lyiségekkel folytatott megbeszélései alkal­mával sejteni engedte a lehetőségét annak, hogy Bulgária lépést fog tenni a hatalmaknál Ferdinánd fejede­lem elismerése iránt, hogy vége vet­tessék a mai állapotoknak, mivel kétségte­lenül kitűnt, hogy m­íg a jelenlegi vi­szonyok fönnállanak, nyílt tere van ama tö­­­­rekvéseknek, melyek az országban zavart akarnak előidézni. Remélik, hogy a hatalmak, melyek a béke föntartását és a Balkán-fél­sziget konszolidálását óhajtják, be fogják látni, mily sürgősen szükséges, hogy a jelenl­e­gi állapotok elis­mertessenek. _­­ Nemzetközi munkásértekezlet. Berlin, febr. 27. Vilmos császár jelen volt az­­ államtanács osztályainak ülé­sén, mely délelőtt 10 órakor kezdődött. Berlin, febr. 27. Vilmos császárt este 6 óra 40 perc­kor távozott el az államta­nács üléséről. Berlin, febr. 27. A berlini „Politische Nachrichten“ arról biztosít, hogy Libert őrnagy nincs hivatva Kelet-Afrikában ka­tonai feladatot megoldani. A nevezett lap egyúttal szemben az Emin pasa által ter­vezett állítólagos nagy hódító hadjáratra vonatkozó hírekkel, azt jegyzi meg, hogy sem Wadelai, sem a Tanganikától keletre fekvő területek meghódításáról, hanem ki­zárólag azon bizonyára jogosult óhajtásról van szó, hogy Emin pasát, ki a középafri­kai ügyeket illetőleg bizonyára nagy tapasz­talatok fölött rendelkezik, a kelet-afrikai német érdekeknek megnyerjék. P­á­r­i­s, febr. 27. A tegnapi diplomá­­cziai heti fogadás alkalmával Münster né­met nagykövet kérdést intézett Spuller külügyminiszterhez az iránt, várjon ad­hat-e választ Francziaországnak a berlini konferenczián való rész­vételé­re vonatkozólag. Spuller kül­ügyminiszter azt válaszolta, hogy miután az értekezlet jellegét tisztára elméletivé változtatták át, a franczia k­o­r­m­á­n­y nem emel nehézségeket a meg­­h­í­v­á­s ellen, csakhogy előbb a mi­nisztertanács határozatára van szükség. A mai minisztertanácsban Spuller maga­tartását helyeselte a többség Car­not azonban állítólag meg volt lepve. Délután Spul­­­e­r külügyminiszter tu­datta Münster nagykövettel, hogy e­­­v­­b­e­n elfogadja a meghívást.­­ Re­publikánus körökben Spuller határozata, hogy tudniillik Francziaország részt vegyen az értekezleten visszatetszést szült. A részvételt a leghevesebben L­o­c­k­r­o­y volt kereskedelmi miniszter ellenezte. A mérsékeltebb képviselők is, mint például F 10 - r­e­n , rosszalták a kormány határo­zatát s ezzel gyarapították azt az elégedet­lenséget, melyet a minisztérium ellenségei a legmerevebb formában nyilvánítottak. Sokan azt remélik, hogy ez a kérdés meg fogja buktatni a ka­binetet, mert elfelejtette, hogy Német­ország Francziaország ama meghívását, hogy vegyen részt a világkiállításon, kereken visszautasította. Most alkalom lett volna a re­­ciprocitásra, mindazonáltal Franczia­ország enged, amire az illetők szerint annyival kevésbé van szükség, mivel Spuller maga kijelentette, hogy az értekezletnek csak elvi jelentősége van. E hangulat következtében L­a­u­r boulangista képviselő a mai ülésen benyújtotta interpelláczióját, melynek tár­gyalását keddre tűzték ki. Spullerről azt mondják, hogy szemmellátható határozottsá­gából már enged.­­ Barátai arra utalnak, hogy F­rancziaország még vissza­léphet, miután a meghívást csak elvben fogadta el. A kormány reméli, hogy keddig megnyeri a mérsékelt képviselőket. Viszont „Cocarde“ S­p­u­ll­e­r külügyminisztert már most Bismarck szövetségesé­nek mondj­a. Pária, febr. 27. A ma délelőtt tartott minisztertanács után Spuller külügymi­niszter Münster gróf német nagykövetet fogadta és a nagykkövet szóbeli meghívására a munkásügyben Németország által kezdeményezett értekezleten való részvétel­t illetőleg kijelentette, hogy Francziaország a meghívást elv­ben elfogadja. A külügyminiszter a egy illatszerkereskedés kirakata, s akik ecsettel varázsolják a pirt arczaikra : nem igen szeretkeznek így önökkel, akik szintén félnek a széltől, s lábujj hegyen járva, kerü­lik a sarat. Önök könyvből tanulják a szerelmet, s tánczmestertől vesznek leczkét belőle. Hohó ! Hát szerelem az ? Mondom önnek : paródia. Semmi igaz érzelem, de annál több for­maság, biablon, illem. Bezzeg másként érezünk és szeretünk mi, akik a természettől tanultunk meg sze­retni, s akiknek az ösztön diktálja azt, hogy mit és miként kell tenni! Való igaz: nyersekké, durvákká, va­dakká leszünk gyakran, mivel hogy embe­rek vagyunk vérből, húsból, csontból való emberek. Ah, de tudunk szeretni! Csak mi tudjuk, mi érezzük igazán, mi a szerelem. Oh uram! Öreg vagyok már, félbolond és rut. És nézze mégis : reszketni kezd minden tagom, ha e szót kimondom : szerelem. Vala­­mi sajátságos meleget érzek elömleni tes­temen, vérem forr­ó halántékaimon az üt­­erek lázasabban lüktetnek Oh, oh! Pedig lemondtam a szerelemről, végleg egészen, örökre. Verje meg az ég, aki ezt az emésztő szenvedélyt belé plántálta! Gyönyöröm sok volt, igaz. Átéltem napokat és éjeket, aminő­ket önök nem fognak átélni soha, mert nincs meg önökben az az esere, ami meg volt bennem s mert meg van rontva érzékük és el vannak puhulva idegeik. Oh, az én érzékeim élesek voltak s idegeim épek, de kielégithetlenek és tel­hetetlenek. Mert szerelmes voltam! Az ördögbe, ur­am, kevés az, amit e szó kifejez: szerelem. Több volt ez annál. Örö­kös vágy, meg nem szűnő sóvárgás, még abban a pillanatban is, amikor teljesen bír­tam őt, égő fájdalom, földöntúli gyönyör, pokoli kínok, menyei boldogság — és a jó ég tudja még mi! Rettentő h­acs, amely fölött majd uralkodott, majd általa elnyo­matott az én egyetlen szerelmem. O. NI. Elmondom önnek, hogy miként ismer­tem meg. Régen volt. Most 45 éves vagyok, akkor 21 vol­tam. Faluról kerültem föl. Tanulóba jöttem, és esküszöm, az is volt a szándékom. Még akkor szunnyadt bennem minden. Nem tud­tam, hogy az ördög lakozik bennem. Hanem aztán csakhamar megtudtam. Egy estén, — akkor is ilyen csatakos, sáros őszi este volt, — megláttam — öt. Hogy ki volt ? Mit tudom én. Madonna bizonyára nem. Elvetemült, parázna, kicsa­pongó volt már akkor is. Valakinek a ked­vese volt. Ezenfelül még hozzátehetem azt is, hogy valami különösen szépn­k sem ta­láltam. Hanem azért abban a pillanatban, a­hogy megláttam, megesküdtem rá, hogy az enyém lesz. A huszonegy éven át elnyo­mott szunnyadó szenvedély egy rövidke pillanat alatt lobbot vetett bennem. Volt a szemeiben, a tekintetében valami démoni, pokoli lány, amelynek első kipattanó szik­rája fölgyújtotta azt a mohó, éhes mág­lyát, mely tudtomon kívül rejtőzködött keb­temben. A józan ész, a tudomány, hit, erkölcs, erény, az emberi kötelességek, a jövő, minden, minden, amiről eddig álmo­doztam, amit keserű fáradtsággal összegyűj­töttem, az összes ismereteimmel együtt egy­­ pillanat alatt eltűnt, hogy helyet adjon egy­­ eddig ismeretlen, maró, kínzó érzésnek, a­minek a neve : vagy. Megszűntem ember lenni, akit az ész ural, vadállattá lettem, akit az ösztönei haj­tanak és sodornak ellenállhatlanul. Egy vendéglőben voltunk. A szemeim szikrákat hánytak, fölrúg­tam az előttem levő asztalt, összezúztam egy széket, szétharaptam a poharamat és ok nélkül úgy röpítettem ki a pinczért a szo­bából, hogy három hétig betegen feküdt utána. Mindez egyszerre, hirtelen, minden úr faénet nélkül történt. Szegedi Napló Márczius 1. 1890. 59 sz.

Next