Szegedi Napló, 1895. december (18. évfolyam, 287-309. szám)

1895-12-01 / 287. szám

■zsgca, vasárnap gyet tud venni a tanköteles gyermeke testére, vagy bírságképes, vagy kény­­szermun­k­aképes. Még kisütik talán majd a félhi­vatalos újságok, hogy amit a minisz­ter rendel, az tulajdonképp államböl­­csesség. Hanem azt az iczi piczi szo­­cziális kérdést miként intézik el aztán, hogy egyáltalán szabad-e a hatalmas állam magas kormányának úgy értel­mezni a népoktatási törvény rendel­kezését. Hogy mikor minden gyermek köteles iskolába járni, kivételt képez­nek mégis azok, akiknek egyáltalán nincs ruhájuk, íme, egy vallomás az ezredév kü­szöbén. A gazdag és Bánffy urék és a Bánffy urék pártja szerint bol­dog Magyarországon vannak mezte­len tankötelesek. És sokan vannak, azt már mi mondjuk a miniszternek és még többen volnának, ha a társada­lom nem gondoskodnék ruháról a kis rongyosok vagy éppen ruhátlanok egy részére. Valamennyiről persze nem győz gondoskodni. Itt van erre példá­nak Szeged, melynek társadalma pá­ratlan áldozatkészséget fejt ki a fól­­tevésnek ezen a terén, melynek nagy alapítványai, bőkezű egyletei, pénzin­tézetei és emberbarátai éven át több száz iskolás gyermek fölruh­ázásáról gondoskodnak, de azért el nem tudják látni mind még itt sem, még egy jó­tékonyságra nevelt és hajlandó erős társadalomban sem. És hát még a mi­niszter által a tankötelezettség alól fölmentett kis ruhátlanoknak mily tö­mege van ott, ahol a társadalom tehe­tetlen, vagy érzéketlen és vájjon mégis jutott-e valaha eszébe a kultuszminisz­ternek csak egy forintot is adni az állam pénzéből arra, hogy a népokta­tási törvény keresztülvitelének aka­dályai közül kitörültessék a mezte­lenség ? Teljesen kapcsolatos e kérdés azzal az embertelen rendelettel, melyet teg­nap visszautasított a Szeged városi iskolaszék és amelyet megbotránko­zással kell visszautasítania a többi iskolaszéknek is, hogy mindeneknek tankötelezettsége mellett a közoktatás­­ügyi miniszter se térhessen ki e meg­­érdemlett leczke elől. Szegedi Napló, löítő: deczember 1. ?87. ez Érdemjelek. Ő felsége Mátyás Fe­­rencz bánffy hunyadi és Simon Gergely csúcsai községi bíráknak, sikeres szolgála­taik elismeréséül, az ezüst ér­demkeresztet adományozta. Országgyűlés. A képviselőház ülése. (Távirati tudósítás.) Budapest, november 30. A tegnapi vihar után ma teljes szél­csend honolt a házban. Nemcsak a karzatok kongtak az ürességtől, de a tanácskozó te­rem is s az a pár képviselő is, mely meg­jelent az ülésen, inkább a Perczel-Andre­­ánszky affér legifjabb részletei iránt érdek­lődött, mint a tárgyalás menete iránt. Üres padoknak mondta el Földváry Miklós rövidke mondókáját az Ország­gyűlés költségvetésének tételénél. Güllner Gyulával polemizált, természetesen oda konkludálva, hogy a megyei választások a legnagyobb rendben folytak la és sehol semmi törvénytelenség nem történt. Beszé­dét se nem helyeselte, se nem mondott el­lene senki, hagyták, hogy nyugodtan mond­hassa el jól betanult leczkéjét. Nagyobb hullámokat vetett Hock János szép beszéde. Midőn szólani kezdett, a kép­viselők tömegesen vonultak be a folyosókról. A sajtó viszonyokkal foglalkozott s kímé­letlen, éles szavakkal ostorozta azon inmo­rális, korrumpált helyzetet, amelybe a meg­fizetett sajtó sülyedt. Reá­mutat az inmora­litás veszedelmes következményeire, hiszen a sajtó a közvéleményt irányítja. A közvé­leménynek nem egy­es pártok szolgálatában álló orgánum torzképeire van szüksége, ha­nem szüksége van a tiszta igazságra, amely­ből maga is megformálhatja a tételét. A megfizetett sajtó ma annyira elferdíti, eltor­zítja az eseményeket a pártérdek szerint, hogy a közönség tisztán nem láthat­ó a hamis tudósítások szerint kénytelen megfor­málni ítéletét. Epan ezen okból a legmele­gebben pártolja Bartók Lajos indítványát, hogy az országgyűlésen elhangzott beszédek a hivatalos lapban szó szerint közzététesse­­nek. Elfogadja Holló Lajos hat­ javas­latát is, mert azt alkalmasnak látja arra, hogy eleje vétessék a megfizetettségnek, a korrupcziónak. A baloldal élénk tetszéssel s éljenzés­sel fogadta Hock János beszédét, mely csípős és éles volt ugyan, de színarany volt, igazság volt minden szava. Pongrácz Károly gróf a megbotránko­zás hangján szintén a sajtó sülyedését osto­rozta. Hogy mily fordítások, torzítások for­dulhatnak elő egyes lapokban, azt a Nem­zetből vett idézetekkel illusztrálja. Majd a választási visszaélésekkel foglalkozik s most is fentartja azon állítását, hogy a választá­soknál sohasem fordultak elő nagyobb visz­­szaélések, törvénytelenségek és jogfosztások mint épen a Bánffy-regime alatt. Üdvözli Bartók Lajos hat. javasla­tát , azt elfogadja. Horváth Gyula azt hiszi, hogy Bartók hat. javaslata nem vezethetne a kívánt cél­hoz ; a közönség legnagyobb része nem érti, vagy őt nem érdekli az, a ami parlamentben történik. Idegen államokban sincs erre példa legfelebb addig mentek el, hogy a parlamenti irományokat olcsó pénzen hozzá­férhetővé teszik a közönségnek. Elismeri, hogy vannak a magyar sajtóban is vissza­élések, de ki meri mondani, hogy a magyar sajtó hangjára, megközelíthetőségére nézve magasan áll a külföldi sajtó elé. Paló­nyi határozati javaslatához szólva konstatálja, hogy a választási visszaélések tényleg fenforognak, a hat­ javaslatot azon­ * A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. A hétről. Nyilvánosan vallom be lesújtó tudatlan­ságomat ; tegnapig nem voltam teljesen tisz­tában azzal, mit akar a néppárt. Homályos sejdítéseim voltak ugyan, de teljes egészében csak tegnap üdvözölhettem a párt sok tö­rekvéssel megírt kiáltványát, mely több érde­kes dolgok felől világosított ki és föl. A ma­kói nagy tekintetű adóhivatalt vagyok kénytelen megnevezni, mint közvetett tettest abban, hogy ezen ki és fölvilágositások elhatottak kis­ded tudásom körébe, mert az adóhivatal a szorgalmas kiáltványt borítéknak használja levelezéseihez s ilykép hozta a királyi magyar posta tegnap Szegedre e borítéki szózatot, mely — ha szabad e véleményt koc­káztat­­nom — inkább boríték, mint szózat. Mindegy, íme, egy évvel az ezredik előtt kitűnik, hogy az adóhivatalok nemcsak az állam, hanem a polgárság számára is tudnak érvényesülni. Ezért, bár eléggé nem tudom kárhoztatni, hogy a borítékra nem­ irta reá, mikép az Master ohne Werth, e helyen me­leg és nyomtatott köszönetet szavazok neki. * Ennek a kiáltványnak igazán már mire sincs szüksége. A világon ugyan már semmi sem teljes, de amennyire a teljességet elérni lehet, e részben papírból, részben nyomda­festékből álló tárgyi tényálladék elérte azt. Ez valósággal. A kis néppárt a mellényzseb­ben. Ebben benne foglaltatnak mindenek, mert akképpen van összeszerkesztve, hogy az a nagyon sok rejtett dolog is benne van, ami voltaképpen nincs benne. Elolvastam ezt, mint ahogy az ő nagyobb füzetüket végig­néztem. Kossuth Lajos — bocsánat, hogy ily dolgokkal keverve említem tisztes nevét — mondta egy régi levelében, hogy a sajtó minden időszaki termékét, a legobskurusabb, kézi gépen nyomott papirost is érdemes elolvasni, mert bármennyi badarság, szűk tudás van is benne, rendszerint egy vagy más sorában találkozik valamely helyes ötlet. Az apostol, kit megirigyelt tőlünk az alkotás és visszavevés e szavaiban is az ő bonczoló elméjét mutatja ki, mely mindenütt és min­denben keres. Lám egy jó gondolatért, mely valamely hibás elhelyezésű agyvelőben támad háromezer rossz, kivetni való, ostoba eszme között, érdemesnek tartja elolvasni mind e háromezret, hogy arra az egyre rátaláljon. Szép elv és érdemes követni, ha valakinek türelme és ideje van hozzá. Ilyképp jutottam a kivételes szerencséhez, hogy azt a füzetet, s ezt a nyomtatást átnéz­zem. Nem azért, mintha azt a bizonyos egyet kerestem volna a háromezer között, hanem mert el kellett olvasni, ex offo. Nem ártott meg. Valaha igen gyenge ifjú voltam, de ez­után az állam elkívánt katonának s három, évi csavargás egy repülő zászlóalj keretében annyi mindenféle durvasággal ismertetett meg, hogy ezt is elviseltem. Ez az állam haszna, amit elfecsérelt há­rom esztendőmért cserébe adott. Nem sok vigasztalás van benne ugyan, de hát miben van ma már vigasztalás ? A háromezer között van itt is egy. Az bizonyos, hogy a néppárt, illetve azon embe­rek, akik e néven nevezik magukat, megindí­tották a teljes akcziót, azon a sunyi módon, amely teljesen rá vall az intézőkre. Füzetek, nyomtatványok mennek széjjel s mind e dol­gokban közállapotaink iránt bámulatos tudat­lanság nyilatkozik. Az ember szinte látni véli, amint készülnek. A falusi plébánia szobájában miként ir a káplán úr, aki ezen írással fel­sőbbek által bízatott meg, mert ő igen népies nyelven tud beszélni. S mily dőreségek kerül­nek ki az ő népies nyelvezetéből. Mily dőre­ség hinni, hogy e szavak hatással vannak a népre. A káplán úr olyforma itt, mint a határ­járó bizottságok, melyek rá sem lépnek arra a területre, amelynek a határait megállapítani akarják. A káplán úr addig ir, addig tárgyal, míg teljesen bizonyosak leszünk afelől, hogy mi az, amit rejtegetni akar.

Next