Szegedi Napló, 1896. október (19. évfolyam, 236-262. szám)

1896-10-01 / 236. szám

Csütörtök, október­­­i Egyes szám­ára 5 lap. XIX. évfolyam. 236. szám. SZEGEDI p­olitika 1. Közgazdasági és irodalmi napilap. Egész évre 14 frt Félévre . 7 frt ELŐFIZETÉSI ÁR kr. kr. Ngyedévre 3 frt 50 kr. Ef hóra . 1 frt 20 kr. FELELŐS SZERKESZTŐ: KULINYI ZSIGMOND. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt _____________árjegyzék szerint számít._______ Az országgyűlés föloszlatása. seged, szeptember 30. Bánffy Dezső bró miniszterelnök előtt a főrendiház­akkal több, mint az országgyűlés. A mai nyilatkozata arra mutat. Hetek alatt terjedt el an­nak a híre, hogy a országgyűlést föl­­oszlatsák. Honnan jött köztudatba, ki beszélte el legelőőb a minisztérium hivatalnokai köz, nem tudatik, de tény, hogy állam­ megbeszélés tár­gyát képezte az­rszág társadalmában és a közönségbe A kérdés minden­esetre fontos s annak a köztudattá emelését minden alkotmányosan gon­dolkodó ember elvárhatta volna az országos kormány elnökétől. Azonban az ilyesmi náluk nem divatos. Mikor az­szággyűlésen az ellen­zék több tagi hivatalosan kérdést intézett Bánffhoz, hogy mi igaz a szárnyaló hiratő­ a nagy férfin azt a kijelentést be, hogy nem jelenthet k­i semmit, mián nem úgy áll a do­log- Iszy aztájaki akarta, hihette is ezt A kijelenst s kombinálhatta ma­gának belőle,»mit akart. Kissé a szó­vihar, amit a szárnyaló fairek keltet­tek, elült, m­e sokan nyugalmat s biztosítást táluk benne mégis arra nézve, hogy Bánffy nem követi Sza­­páry Gyulát rólunk azt a számtalan­szor és jogal megrótt példáját, amely­­lyel az áld­­an téli választások elé vitte az orsivot. Most aztán, amit a képviselőház előtt burkoltan eltagadott, kijelenti teljes önérzettel egy hasonló interpel­­láczióra, hogy az országgyűlést fölosz­­latni kell s ebben az értelemben tesz jelentést az uralkodónak. A kijelentés valódi lényege, a föl­­oszlatás „kívánatos volta“ mögött ott van most még az az érdekes dolog is, hogy amit ma megmondott Bánffy, azt nem merte megmondani három hét előtt. Természetes. Első­sorban nem merte azért, mert tudta, hogy fölzúdul miatta mind­az a választó­­polgár, aki a jogaira tart valamit s akit már a második kormány kerget bele abba, hogy jogait a legrosszabb időben, esőben, csatákban, hóban és fagyban gyakorolja. Most egyszerre, amikor alig van már az ő propozíc­iói szerint érdemleges ülés, kiáll a vélemé­nyével a főrendiház elé. Az ország polgárságának legfonto­sabb alkotmányos jogá­ról ilyen játé­kot játszik a kormányelnök. Amannak, aki a téli választások elé vitte a né­pet, szintén sok hajlama volt erre, de mégis megmondta idején s nem ta­gadta el a szándékát, amidőn kérdez­ték tőle. Hiszen úgynevezett , magasabb po­litikai­ alapja van ennek a tagadásnak is. Úgy látszik, abban a hitben éltek, hogy ezt a sokáig titkolt tervet nem tudja meg senki s ily módon titokban dolgozhat a kormány az új választa­­tásokon, a kerületek összeállításán. De megsimult ott a hullámzó leánykeblek fölött, melyeket féltve rejtegetett a pruszlik, amiből mégis kivillant a gyolcsing patyolat fehérsége. Marczona tekintetű szálas legény nézte sóvár szemekkel a leányt. Szinte elnyelte a sze­meivel azt a kis mezei teremtést s félénken suttogott a hangja, ahogy mondta: — Jó a szived, az árva madár-kölyök­­höz is jó, csak én hozzám marad idegen. Elpirult a leány, valamit szólhatott is, mert az ajka mozgott. A marczona tekintetű szálas legény pedig mind közelebb férkőzött hozzá s lángolt az arcra, mikor hadarta: — Belevesztem az aranyos hajadba, kötve tartja a szivemet minden egyes szála. Megölök valakit, ha nem lesz az enyém! A pihés fürjecske valahogy kisiklott e szavakra a leány kezei közül. Talán maga a leány is akarata, — hagyta futni. S az alkony ledobta a köpönyegét a vi­dékre ... Lassan, lassan elkezdte a muzsikálást a tücsök. Egyik itt, másik ott neszezett s pár percz múlva tücsökszótól zengett a határ. Az égen, melyet csak itt-ott tarkázott egy bárányfelhő, elkezdték gyújtogatni a gyertyá­kat az angyalok. Egymásután gyúltak­ ki, egyik-egyik csak néhány perczig lángolt, azután elkoppantották. Nagy ívben szaladt le ez, alig hogy valami sáv jelezte az útját, a hír szárnyra kel ám. Régi do­log, hogy a haraszt nem zörög, ha szél nem fúj s a százszoros demen­­tik daczára igaz marad, ami igaz. Itt is úgy történt s az a rejtett terv hogy az ellenzék ne tudjon semmit, de a kormánypárt szabadon mozog­hasson a választók között a maga korrumpált eszközeivel, dugába dőlt. Amilyen alattomos, olyan gyerekes volt ez az igyekezet, amely ily mó­don akarta tévhitben tartani az ellen­zéket. Nincs is belőle semmi hasznuk, azon az elkeseredésen kívül, amely­­lyel önkénykedő dolgokra fölzúdul az ország. Mert ismét novemberi válasz­tások előtt állunk a legjobb esetben, de lehet abból dec­emberi is. Ez pe­dig senkinek se kellemes s miután mindenki tudja a benne rejlő czélza­­tokat, mindenki elitéli érte Bánffyt. Azonfelül pedig nagy csalódás azt hinni, hogy elvek, meggyőződések be­csületes embereit kijelölt útjukon akár az eddigi titkolózásban rejlő közönsé­ges kortesfogás, akár a választások idejének a legros­szabb időre való te­vése megállítani birna. A szegedi el­lenzék tudott már csikorgó hidegben, hulló hóban, reggeltől hajnalig állani fedetlen helyen, hogy elveit diadalra segítse s a tiszta meggyőződések em­berei mindenütt ilyenek, akik ahol kell, helyt állanak a a helyükből az ilyen közönséges taktika kimozditani sohasem fogja. A „SZEGD! NAILÖ“ TÄRCZÄJÄ. Soha a nyár után ta: Tóth Dez{ő. Járom a triót s rózsákról álmodom. Má­­moritó édes h­atukat érzem. Mintha itt lengne körülötte s belopná magát szivembe, lelkembe, agyaiba, testemnek minden kis izecskéjébe. Kap­ják a fejecskéjüket; — az egyik haragos rös, fehér a másik. A test­­szinühöz átsimilszelíden a sárga, ezt pedig a gyászos, m mjdnem fekete szinü kisérti. Ringatóznak a nap aranyos verőfényében, szívesen veszk­i zümmögő méhgavallérok udvarlását s a elyhöket nem zárják be előttük. Van ibb az édesség elég ! A szellő, ez a kóbor vntos, panaszos nótákat dudo­rász a fülükb, csalos délutánokat, szerelmes estéket emlepte, — de azért mégis panaszos nótákat. Az Isten adja, melyik perczben változik át keserüségre a szerelmes szivek öröme ?! Járom a­ tarlót. Itt halámzott az arany­hajú kalászten­ger, békés menedéke adva a szaladgáló fürjeknek. Az aprók,­­ parányok hogy csi­pogtak az anyjuk után! Egy eltévedt vala­hogyan közülük. Dédelgítő leánykezek vették pártfogásba. Az a kis pihés jószág hogy A többiek, melyekre nem várt ilyen szomorú sors, szelíden rezegtek fönt az ég ivén s mosolygó tekintettel kandikáltak le a földre. — íme az élet, a virulás mindenütt! A rónaságon tömött kalászba verődött a szem boldog reménynyel biztatva az aratásra. Már fenik a kaszát, a sarlót, az arató gazda számlálja immár a kezeseit. A sefü-sefával beszegett kertek olyatén képet mutatnak, mint egy panoráma. Sürü lombkorona alól dugják ki piros pofácskáikat az almák, sürü lombkorona közül néznek ki sárgult ábráza­tokkal a körték. Fölöttük zöld levélkék ezerje, alattuk szerény, kerti virágok száza. Szomszédjukban fészket ver a sárgarigó­s trillázó nóta hang­ján kiabál bele a levegőégbe : Hunczut a biró! A virágok a földszintről fölküldik egy-egy sóhajban illatukat az emeletre, az úri lakók­hoz. Legpazarabb ebben a viola, amelyet irigykedve is néz az árvácska, mely szépség­gel, de illat nélkül — árvaságra született. Segít a violának a rezeda, a fodormenta, a rozmaring s ami mindenek fölött ur, a­­ rózsa. Valami ilyesfélét beszéltek onnan felül­ről az angyalok gyertyácskái, a szelid és tiszta sugárzású csillagszemek. És nem tudták lehunyni a pilláikat, gyötörködtek a földben, a föld ezernyi pompájában, mely eléjük tá-Lafniak mai száma 10 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék