Szegedi Napló, 1896. november (19. évfolyam, 263-287. szám)

1896-11-01 / 263. szám

1....IL. Vasirnap, noveibr­­. 1896. Egyes szám­ára : Kr. III. éstoljaffi. 263. jain. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI AR: FELELŐS SZERKESZTŐ: HIRDETÉSEKET 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt 50 kr. 7 frt — kr.­­ Egy hóra . 1 frt 20 kr. KULINYI ZSIG­­­OND. és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt árjegyzék szerint számit. Egész évre Félévre Az újabb béke-kisérletről. — A Kossuth-pártkör figyelmébe ajánlva. —­ Szeged, október 31. Sajnálatra méltó dolog, hogy be­teljesedett a választásoknál, amit a függetlenségi párt Kossuth Ferencz ve­zetése alatt álló részének tagjai előre­láttak és amit ennek a pártcsoportnak sajtója a mutatkozó jelekből következ­tetve, megjósolt jóelőre. Beteljesedett az, hogy az Ugron-csoport csak a fosz­lányaiban tér vissza a parlamentbe s megtörtént, amit mégse hitt volna előre senki, hogy maga a vezér is érzékeny vereségeket szenvedett először a jelö­léseknél, végre pedig a szathmári bu­kásával. Elvetendők és megbotránkoztatók azok az eszközök, melyekkel legyőzték amint megbotránkoztatók voltak ezek, a gyalázatos eszközök majdnem az összes választókerületekben. Hanem épp abban rejlik a vezérek ereje, hogy velük szemben még az erőszak és a vesztegetés sem tud czélt érni, amint bebizonyult ez az ellenzék nem egy kiváló férfiánál még a most lefolyt és a kormány részéről hallatlanul bru­tális módon intézett választások alatt is úgy, hogy minden hatalommal és kísérlettel szembe ment az ellenzék tömören és lelkesedve, mert tudta, hogy első s legfőbb kötelessége bizto­sítani a vezérek bejutását a képviselő­házba. Tökéletesen állott ez az érv Ugron Gáborra vonatkozólag, sőt fokozottan alkalmazták ezt reá mindenek, mert valóban elsőrendű erő volt a parla­mentben, jó szónok, erőteljes, bátor, sőt vakmerő, ahol kellett és kímélet­len azokkal szemben, kiket nincs miért kímélni, mert ők sem kímélik a köz­érdeket és fölibe helyezik annak a magukét, a hatalmi vágyat és az ural­kodási mániát. Sokat tapsolt az ország Ugronnak bátor, erélyes föllépéseiért és a villám erejével sújtó beszédeiért, de ez a taps, ez a tetszés és támogatás csak addig volt egyhangú, míg a függetlenségi párt tiszta és tiszteletreméltó elvi alapján állott. Amíg kötelezőnek tekintette ma­gára e pártnak egyik vezérlő princí­piumát, a szabadelvűséget, de főleg amíg nem idézte elő ő maga és nem engedte fölidézni társai által a meg­bontását annak a pártnak, melyben vagy helyesebben , amelylyel erős volt, de amelyen kívül és amely nélkül gyönge és törékeny lett a társaival együtt, kik hozzá szegődtek, vagy a következmények után úgy is mond­hatjuk, akiknek csoportjához ő szegő­dött kikiáltott vezérnek. Most íme, vezér nélkül marad a cso­port és csoport nélkül maradt a vezér. Az ellenzéknek legkisebb töredéke az, me­lyet még ma Ugron-pártnak neveznek, de amely ezt a nevet is jogosulatla­nul viseli egyelőre, míg remélhetőleg újra vissza nem adatik a parlament­nek az a kiváló számot tevő erő, mely rosszul volt fölhasználva, mert letért a következetességnek útjáról. A függetlenségi párt egészére sú­lyos és érzékeny veszteséget képez az egyik csoportjának a kerületek egész sorában tapasztalt veresége és most látszik csak meg igazán, mily lelkiis­meretlen játék volt a párt megbon­tása hiúságból és egyes embereknek személyes torzsalkodása, czivódása s versengése miatt. De hiába, ezt már nem lehet ezúttal jóvátenni. Ezért csak vezekelni lehet és bűnhődni azoknak, akik elkövették a diadala felé haladó párt szétrobbantásának kegyetlen bűnét. Elég szomorú, hogy maga a párt is siüli a megtorlást, mely az egye­seket érte és hogy mindenesetre egy újabb általános választás alkalmának kell megjönni, hogy pártunk ismét visszanyerje a maga teljes erejét tag­jainak számában is, mert ezt most már el nem lehet érni az egyesülés által, aminek szükségét a választások előtt és kezdettől fogva mi is annyi­szor hangsúlyoztuk. Meglehetősen elkésett az egyesülés, amelyet Ugronék állítólag fölajánlot­tak Kossuth Ferencznek a szathmári bukás napján. Elkésett mindenesetre annyiban, hogy az elveszett kerülete­ket az egyszer semmiféle hatalom vissza nem adja és semmiféle békesség és testvériség, amelynek érzését sokkal „SZEGEDI NArTO" TARGIÁJA. Éjszaka. Irta: Tömörkény István. Éjfél után egy órakor a napos káplár, aki eddig virrasztott, fölkelti az inspek­­czióst, hogy most már az virraszszon tovább s vizsgálja az ablakból a hideg őszi holdat amely hol erre, hol arra szaladgál a suhanó fellegek mögött. A keltés nem megy valami könnyen, mert az inspekc­iós sem bolond, hogy fölkeljen addig, míg nem föltétlenül muszáj. Előbb rángatni kell egy darabig, de miután arra semmi kelési hajlandóságot nem mutat hátba veri. — No, — mondja erre. — Kelj föl, — parancsolja a káplár — Én ? — Hát. — Hát látok- e kend már karón vagyut ? — ásítja s elnyomja maga elől a szíjon az egyik tölténytáskát, hogy majd akkor jobban esik a fekvés. Még ütögeli egy darabig a káplár, amint az inspekcziós félálmosan felelget. Hogy ő most szolgálatban van a szolgálat szent. Ő is szent. Aki tovább meri boxolni a feje búbját, azt úgy elrúgja magától, hogy olyan messzire esik, hogy öt pengőért sem hozza vissza a vasút. A káplár ennélfogva megfogja a két lá­bát s lehúzza a földre. Nagyot zökken. A többi ágyakon nyugodtan alszik tovább a népség. De az inspekc­iós fölébred. — Mi az ? — Kelj föl. Nem hallod, hogy egy óra van ? — Hallani nem hallom, de érzem. Föl is kel, tapogatva az oldalát, mert estében belevágódott a bajonét feje. Megtöröli a szemeit, helyre huzgálja magán az örömláj­­bit. A szíjat is rendbe szedi a derekán, a csákót a fejébe húzza s a maródi ágyat ele­gáns kézmozdulattal bocsájtja a káplár ren­delkezésére. A káplár fölmászik az ágyra annak a módja szerint. Az ágy ugyanis csak a vé­gén mászható. Ha másképp fekszik bele a barczos, meglátszik a kitömött szalmazsák oldalán a gyűrődés. Még aztán beledugja ma­gát a pokróczok közé, rendelkezéseit osztja. — Újság nincs semmi. A káplár Vetro a harmadik szakaszból ki van még maradva de azt ígérte, hogy három órára bemászik a kerítésen. Hoz nyakolajat, annak felit megissza kend, felével reggel elébem stellingol és kap­­tákban féllábon fütyülve fölkínál vele. — Eben. — Azután az őrmester előbb jött föl a kantinból, de nem bírta bedugni a kulcsot a kulcslukba, mert beitalozott. Lefeküdt a susz­­terájban. Ott költse kend föl. — Értem. — Hát ajánlom is, hogy értse kend, mert kend még suba. Subának az ifjú katona neveztetik. Azon­ban az inspekc­iós harmadik évét szolgálja, a káplár csak a másodikat s nem is hagyja ezt annyiban. — Én? — kérdezi a legény. — Hiszen én mikor hazamegyek innen aztán otthon le­szek, aztán gyerekem lesz, aztán egyszer beszalad a kiskapuból a kis­fiam, hogy azt mondja: Gyök­kend apám, katonák gyülnek, — hát mikor ki­megyek, maga még akkor is ott marsol, de a bornya akkora már a hátán mint az ökör. Nagyot sóhajt a káplár. Ilyen sóhajjal tele vannak a kaszárnyák. Ma minden sóhajtás annyi sulylyal bírna, mint egy szekercreütés, már régen nem volnának kaszárnyák a vi­lágon. A sóhajok mind ledöntenék. Az inspekc­iós most már kimegy a fo­lyosóra, a káplárnak meg szomorúan járnak az eszében azok a dolgok, miket mondott.

Next