Szegedi Napló, 1911. október (34. évfolyam, 239-259. szám)

1911-10-07 / 239. szám

Őszi rózsák. Eseged, október 6. Hatvan­harmadik évfordulója van a fekete epilógusnak, mely a sza­badságharc époszát befejezte s a gyászos köntösű emlékezés megint felkereste koszorúival az aradi gol­gotát. Nem keserű szív­vel és viha­­ro­s lélekkel már, hanem csöndes, kegyelettel. A boszu tűzfénye­s, kegyelet őszi rózsái lebeg­­, ma a vértanuk obeliszkjén. Méltóságos, megilletődött gyász­ünnepekről számolnak be a jelen­tések az ország minden részéből és jól esik, az idén különösen jól, hírt venni az ország ünnepi érzéseiről. Mert különös és cinikus időket élünk. Az új idők új tanítása nem éri be azzal, hogy az élők testét, lelkét, becsületét marja meg, hanem kinyújtotta vakmerő kezét a nem­zeti hagyományokra is. Vannak sajtótermékek, melyek a modernség örve alatt sportot űznek abból, hogy részint tudós nagyképűséggel, ré­szint korcsmái trágársággal mérget lö­vet­jenek a nemzeti kegyelet leg­szentebb tárgyaira is. Van e szebb hagyományunk az aradi vértanuké­nál, akik a legnemesebb emberi ideálokért adták életüket? S van elvetemedett lélek, aki csak a közel napokban sütötte rá az aradi tizen­háromra, a minden időkben glóriás vértanukra is az osztályérdek bé­lyegét. Egygyel több okunk van örülni annak, hogy az ország ke­gyelete ma még mélyebb és harmo­nikusabb volt, mint más eszten­dőkben. Minden nemzet megbecsüli hagyo­mányait, mert akárhogy tüntetnek ellenük hol nemzetközi, hol anyagi jelszavakkal, a legegyszerűbb mun­kás szívében is van egy húr, mely olykor megrezdül és róluk beszél neki. A haza és nemzet fogalmát, a nemzet dicsőségének és szomorúsá­gának emlékét ideig-óráig el lehet hántolni valamely népréteg lelkében új tanítással, mert „az emberek az új dalt szeretik“, de kiirtani soha nem fogják. A magyarnak különben egyéb oka is van a múlt hagyományainak megőrzésére, mint más, egyébként nála szerencsésebb nemzeteknek. Hiszen a mi nemzeti életünk leg­erősebb indája a történelmi tudat, a történelmi jogfolytonosság, mely indán bűvös virágpatak gyanánt fut végig a bűvös és nagy nemzeti ese­mények és erények hagyománya. Ezeknek a hagyományoknak a kul­tusza volt az, mely a magyart min­dig összefűzte, a mainál sötétebb és zivatarosabb, ha nem vigasztalanabb időkben is. E hagyomány volt lám­pása a sötétségben és vára a vész­ben. Ez a hagyomány virágzott ki minden új, dicsőséges korszakban és ez termékenyítette meg a jövőt. Az aradi tizenhárom vértanú ne­mes alakja, története és komor vég­zete is ilyen jövőt megtermékenyítő hagyomány. Láttatlanul és észrevét­lenül, mint szél a virágport a virág­­kehelybe, nemzeti érzést hintenek a milliók szívébe. És e hivatást mind­addig ellenállhatatlanul, megállítha­tatlanul teljesíteni fogják, amíg em­lékük él a magyarságban. A múlt és jövő nyújtott ma kezet egymásnak a vértanuk obeliszkje mellett: ez volt a jelentősége az idei október - nak. Ama komor nap egyre tündöklőbb alakú áldozatai, mint katonák, hervadhatatlan dicső­séget és új nemzeti föltámadást sze­reztek a nemzetnek és szent hagyomá­nyukkal szárnyat, erőt, ihletet minden nemzeti mozgalomnak és harcnak. Az OBSTRUKCIÓ ELLEN, Krassószörény vár­megye törvényhatósági bizottsága tegnap Lu­goson Medve Zoltán főispán alnözlésével tar­tott közgyűlésén Versec városnak az obstruk­ciót elítélő átiratát tárgyalta. A közgyű­lés hosszabb vita után határozatot fogadott el, a­mely szerint az alkotmány kockáztatásáért a felelősséget az ellenzékre hárítja és határozot­tan elitéli a kisebbségi erőszakos ellenállást. Lefelé a magasból, írta: SZABÓ PERENC. Tornalj­ai Gábor nyolc szobában agglegény­­kedett és fáradtan unatkozott. Nyolc szobá­ban lakott­­és­­ mégsem volt otthona. Az esőtől, zivataroktól megoltalmazta ugyan, de a lelki sebek ellen —■ amelyekkel az élet bőven áraszottta el a nyolc szoba urát — nyájas szelídségével védelmet nem nyújtott. Különben csak éjjeli tanyája volt itt; a nappalokat rendesen távol töltötte el; ha csak lehetett, — pedig többnyire mindig lehetett — elszökött hazulról, hogy a négy fal hi­deg, ólmos levegője agyon ne nyomja. Mert­­ mintha kősziklává tömörült volna össze, úgy nehezedett rá. Aztán meg sötét, fenyegető alakok is üldözték itt, akik visszajártak a cél­talanul elvesztegetett múltból. Holmi önfelál­dozó jóbarátok, akik azonban olyanok voltak, mint az aszú puszták leselkedő beduinjai; hol­mi szép, kacagó asszonyok, akiknek kacagá­­sában ott csengett az ördögi számítás haso­gató gyilka. Szerencsétlensége volt, hogy mind ilyen barátokkal, mind ilyen asszonyokkal hozta össze a végzet. A gazdag emberek átka rajta is megfogant. És hogy fázott ettől a kísértetes múlttól, mintha meglazult sziklafal lett volna, amely minden pillanatban fenye­gette, hogy sötét, kegyetlen terhével a fe­jére roskad. Ilyenkor fölkereste a külvárost, a szegény emberek világát, mert a nagy, fényes palo­táktól irtózott a lelke. Az apró házak kö­zött, melyek közül nem egy olyan volt, mint­ha szarka madár aggatta volna valamely hegy­oldalhoz, fényesre kopott padokon vidám, meg­elégedett emberek ültek, beszélgettek egy­szerű dolg­okról, amelyek sebes hullámzásba nem hozzák a vért. Nyájas mosolygás, egy­­egy jókedvű kacaj volt a fűszere ezen beszél­­getéseknek, nem számítva ide azt a langyos, erős, egészséges párát, melyet a fölforgatott föld lehelt ki magából. Aztán meg az asz­­szony-szemek is milyen csodálatos melegen sugáro­ztak a jólelkű beszélgetőkre. Hízelgés­nek, tettető alázatnak, hazugságnak sehol sem­mi nyoma. . . — Milyen kár, hogy nem születtem ebben az Árkádiában! Mennyi sebtől menekült volna meg a lelkem! —S sóhajtotta magában a nyolc szoba ura és kérdezte magától: vájjon milyen lehet a munkában fáradt, szelíd asszonyok csókja? S ezen aztán úgy eltűnődött, hogy vége-hossza nem volt a gondolatának. Bolyongásában kis, fehér ház akadt elébe, ablakában szegény emberek virága: muskátli, rezeda; a szobában nyáj­as félhomályt terjesz­tett a pattogó tűz, mellette ifjú menyecske pirította az arcát s dalolgatva főzött vala­mit az urának . . . Szivébe vad, emésztő fáj­dalom nyilait s úgy érezte, hogy ezt az idült tőle rabolta el a­ végzet ... Ki kárpótol éret­te, én Uram? —■ tette fel halkan a kérdést, a­hogy vontatottan tovavánszorgott. Itt-ott vidám muzsikaszó, jókedvű beszélge­tés csendült elébe. Fáradt munkások ültek a kecskelábú asztalok mellett s­üritgették a poharat. Tornaljai Gábort erős sóvárgás fogta el, hogy leüljön közéjük s ürítse velük a hor­váti poharat, hogy az egyszerű, meleg szi­vekkel felvidámitsa a lelkét. Lám, otthon ha­talmas hordókban finom borok hevernek s nem tud elfogyasztani egy gyüszünyit sem, amiótta a jóbarátok beletorkoskodtak... Vaj­jon, ha szurtos vargává teremtette volna a sors: fölkeresték volna vagy egyszer? Rongyos, maszatos gyerekek futkostak az utcán. Játszottak s játékukban annyi volt a melegség, a hűség, a ragaszkodás. Irigyen, szomorúan nézegette őket: Várjon melyik le­hetett volna az enyém? . . . Ifjú párral talál­kozott: vőlegénynyel és menyasszonynyal. Nem bújták egymást, szépen egymás mellett ha­ladtak, de szemükben csak úgy lobogott a­­' határtalan szerelem, a boldogig. Hasztalan törte a fejét, nem emlékezett, hogy a fényes világban ilyen boldog embereket látott vol­na. Akiket ő ismert, akik őt szerették . . . Ah, ezekről jobb nem is beszélni ezek között a küzdő, verítékező emberek között! . . . Amerre ment, mindenütt feltűnt valamely egyszerű, kedves kép, melyet rögtön párhu­­zamba állított a saját sivár életével. S utá­na a gondolatoknak egész raja költözött a szivébe, szomorú, fájdalmas, megalázó­ gon­dolatok, amelyek egyre jobban meggyűlöltet­­ték vele a fényes világot. Amit itten látott., ...­­ .. ^. . «^ Sziged, 1911. szom­ib­at, oktSsier 7. Egyes szám ára 10 fillér. IkXIV. (fu­lyim. 239. szán. SZEGEDI NAPLÓ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ÁRA Ez év évre . . 38 kor. | Negyedévre T kor. — flU. fmvr« ... 14 kor. | Egy hóm . 8 kor. 40 fllL SÁFÁR LÁSZLÓ felelés s­erken­tő. ENGEL LAJOS kiidótulajdonos. Bietkin­tösés és kladéhivitel. TELEFON DOMONICS-TÉR 12. (Szigedi NipUháza). 94. \ írr íiT Lapunk mai száma 12 oldal ■ rft'p !’• • iiTina ir- • 7*

Next