Szegedi Napló, 1913. május (36. évfolyam, 104-130. szám)

1913-05-01 / 104. szám

Szeged, 1913. csütörtök, május 1. Egyes szám ára 10 fillér. XXXVI. évfolyam. 104. szám. SZEGEDI NAPLÓ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP •fels évre félévre ELŐFIZETÉSI ÁR: 28 kor. I Negyedévre 7 kor. — flü­li kor. I Egy hóra : 2 kor. 40 fill. Felelős Merkesztő FEHÉR ÁRPÁD Kiadótulajdonoa ENGEL LAJOS NYOMDA- ÉS LAFvAlLALAT­­OBB Ss»rkMit6a«f­ét kis46híT»tel TEUEFMN DUGOMCS-TÉR12. (Szegedi Napló háza.) 94. Izgalmas napok. SZEGED, április 30. Csütörtökön-e vagy pénteken ? Most már csak napok kérdése vá­laszt el attól, hogy megtudjuk : van-e nekünk háborúnk vagy nin­csen. Keddről szerdára beszélünk, szerdáról csütörtökre s a legújabb bécsi hírek szerint megint kitolódott egygyel a bizonytalanság napja. Eszerint a monarchia akciója pén­teken reggel kezdődik, miután azzal, hogy a londoni konferencia nem döntött a javaslatai fölött, egyúttal szabadkezet engedett neki s ezentúl önállóan fog eljárni. Ez az „önálló eljárás“ pedig pén­teken reggel venné kezdetét. Mert nagy táviratváltások folynak egé­szen addig. Erre vonatkozólag azt is jelentik, hogy a szövetséges Olasz­ország sem adta fel az albán kér­désben eddig vallott álláspontját. Efelől biztosítva van a monarchia Hogy pedig Németország teljesen hű szövetséges, aki ezekben a nehéz napokban kitart a fegyvertárs mel­lett, azt feltétlenül bizonyosra veszik. Urryan ezen hír szerint az ural­kodó, bár legjobban szeretett volna mindenféle vérontást s háborús bo­nyodalmat elkerülni, most már el van tök­élve arra, hogy fegyveres erővel is érvényt szerez a nagy­hatalmak akaratának. Egy hír sze­rint a berlini birodalmi gyűlésben kitűnő hatást tett az a dolog, hogy Ausztria - Magyarország végre az erélyes eljárás útjára lép. Erre mutat az is, hogy a szociáldemok­raták visszavonták azt az interpel­lációjukat, amelyet a szkutak­ kér­désben tenni akartak. Hírek ezek csak persze és semmi egyebek, amikre már holnap rá­cáfolhatnak a tények. S ha holnap nem is, de pénteken eldől végre a nagy európai válságnak az ügye. Jobbra, vagy balra. Bár azon az állásponton vagyunk, hogy még mindig remélnünk kell a legjobbat, most már ezt a reménykedést sok aggodalom kíséri. Ez a húzás-ha­lasztás örökké nem tarthat, hiszen már eddig sem csoda, hogy a sok engedékenység láttára annyira meg­nőttek a balkáni szarvak s annyira kinyílt a szemük fehére. Másrészt pedig szinte megdöbbentő perspek­tíva : középeurópai háborút idézni föl egy kis balkáni tóparti város­káért, amelyre első­sorban nincs is szükségünk másodsorban, ha szük­ségünk volna rá, akkor sem le­hetne a mienk. Tömérdek áldozat ismét azért a nagyhatalmi presz­tízsért, amely már oly sokba ke­rült , amely olyan keveset ér . Egy, a Balkán felé való mozgósí­tásnak a végső eredménye nem le­het kétes. Az csak győzelemmel jár­hat, ha ugyan az ilyen aránytalan küzdelem is győzelemnek lenne ne­vezhető. Montenegrót vissza lehet küldeni az elfoglalt területekről kis országába, ahova utána menni nin­csen ok. Azonban mi lenne, hogy a balkáni szövetség, amelynek tit­kos szerződéséről senki sem tud, mind hadra kell s az ő védelmük­ben a hátunk mögött megjelenik az orosz medve ? S akkor elkezdődik a nagy leszámolás, amelyet nemrég a német kancellár emlegetett? Emlegette, de olykép, hogy an­nak még a lehetősége is távol van. S Íme most kezd egyszerre nem is olyan távol lenni Önkénytelenül feltámad a kérdés : de miért? Ezért a S­ikutar­ért? A­mit nekünk kell megszerezni egy olyan állam részére, amely ma még nem is létezik ? Amely ma még meg sincsen s máris forradalmak s királyönjelöltek vannak benne? Ez lehetetlen játék, Rulettezés lenne a nemzet vérével és vagyonával. Remélhető, még most ez utolsó órá­ban is remélhető, hogy Európa a puskaporos hordó fölött égő ezer faggyúgyertyára még idején ráteszi a koppantót. A fehér holló. írta Farkas Emőd. Budavárán sárga-fekete zászlókat lobogta­tott a szél. Köröskörül honvéd csapatok fe­küdtek. A fegyverek gúlába, a szerelvények garmadába rakva. Az ostromütegek a vár bás­tyáinak szegezve. Olyanok voltak e hallgató telepek, mint a regebeli sárkányok, a­me­lyek a halál tüzét hányták magukból, mihelyt lélegzetet vettek. Az összelőtt falakról bomba­vetők és rakétaszórók néztek farkasszemet a nagy, fekete torkú ostromágyukkal. Csend volt a völgyben és a fáktól koszorús budai hegyek közt. A csillagos égbolt aranypettyes fátyola rin­gott a hegyek csúcsain és a fák koronáin. A halk zsongással rezgő lombokat ezüst csip­kével szegte be a holdsugár, amely a honvéd szuronyok hegyén apró prizmákra omlott. Bent ébren volt a farkas, kint nyugodtan aludt az oroszlán. A várfalakon égő kanócok lobogtak, hogy bármely pillanatban oda tehessék a gyuj­­tólyukra s a halál golyóit szórhassák a fel­riadt oroszlánra. De a honvédek nem riadtak fel. Aludtak és álmukban a szabadság szár­nyain repültek. Csak az előőrsök voltak ébren. Fonó Já­nos 47-ik zászlóaljbeli közhonvéd a Kis-Sváb­­hegyen állott. Kezében a szuronyos fegyver. Hátával egy fához támaszkodott, a­melynek a levelei zsongva zizegtek a szélben. A fű­szálakon friss harmat csillogott. A földnek édes, májusi lehellete balzsamos fűszerként áradt el a természeten. Fonó mozdulatlanul nézte a távoli fákat, házakat és ágyukat, a­mik úgy reszkettek a holdfényben, mint a déli­báb tükrében a fák, a falvak és a tornyok. És haza gondolt fiatal feleségére, kis gyerme­kére. Ő is azért hagyta el családi tűzhelyét, hogy az egész nemzetét védhesse. Vájjon gondol-e rá az asszony, mikor csatadal mellett altat­­gatja a gyermeküket? Vájjon vágyik-e a csókjára olyan lobogó szenvedélylyel, mint ő? Az agyán forró hullámok csaptak át, a szere­lem, a vágy, a csókok zenéjének tüzes hul­lámai. A szirén tündérek lejtettek és hajuk­ból virágokat hintettek reá. Mennyi mámor is van a vágyban, amely a boldogság tündér­erdejére világít. Fonó János úgy szerette volna átölelni azt az édes, fiatal asszonyt. Hanem ki tudja, hol­nap nem a halál öleli-e kihűlt szívét. Hal­lotta gyermekének gügyögő szavát, amint apró kezével hadonáz és csipog bölcsőjében, mint a madár a fán. Oda képzelte magát nagy­károlyi kis lakásába, a Majthényi­ utcába, a nagy eperfa alá, ahol annyiszor ringatóztak egymás ölén az orgonabokrok illatában fürdő tavaszi estéken. Mennyi boldog óra emléke ringott a lelkében, mint a csillagok a tó sima tükrében. És egyszerre csak rábukott a feje puskája hideg csövére. Aludt, s az álom elvitte őt Károlyba, az eperfa lombja alá, oda tette ölé­be azt az édes, gömbölyű karú, parázsszemű asszonykát, csókolóztak, mint a galambok. De egy tiszt jött vizsgálni az előőrsöket. Lábujjhegyen közeledett Fonó János felé. Ez boldogan ölelte a puska csövét és a felesége szemében gyönyörködött. Hirtelen megrázta valaki. Fonó János lezárt pillája fölrebbent. Egy tiszt urat látott. Riad­tan kapott a fegyveréhez. — Aludtál?! őrmester, azonnal váltassa fel ezt az embert. un üzletét május hóban a Szeged-Csongrádi Takarék új bérpalotá­jába, Takarék- és Horváth Mihály-utcák sarkára helyezi át május­ban, az első emeletre. Főbejárat Takaréktár-utca, mellékbejárat Horváth Mihály-utca. N. é. megrendelőit és a n. é. közönséget kéri további szives pártfogásra. Tisztelettel .......K úri szabó.

Next