Szegedi Uj Nemzedék, 1921. május (3. évfolyam, 98-120. szám)

1921-05-05 / 101. szám

Szeged, 1921 május 5., csütörtök. Keresztény politikai napilap. Előfizetési ára : Egész évre . . 480.— , Fél évre . . . 24'^.— , Negyed évre . 120.— , Egy hónapra . 40 — , Egyes szám ára 2 kor. Ezen ünnepi szám ára 3 korona. Ill­ik évfolyam, 101. szám. Szerkesztőség és kiadó­­( hivatal: Szeged, Kálfárie-utca 16. szán. Telefon 153. Felelős szerkesztő ZSIRKAY JÁNOS Kiadja: A Szegedi Új Nemzedék l­apvállalat Részv.­Társ. A szegedi kegyes iskola Ünnep van a városban, nagy ünnep. Öröm lángja lobog a szívekben, kigyúlnak az emlékezés pislogó mécsesei és szent Demeter csonka templomában tömjénfüst közepette a hála éneke száll az égi trón felé. A szegedi alma maternek, a kegyes iskolának van ma ünnepe , kétszáz éves fennállását üli. Eljött ünnepünkre a magyar vallás- és közoktatásügy legfőbb vezére, itt vannak a tudományos világ képviselői s megérkeztek közénk messze vidékekről is a magyar kultúra és a nemzeti nevelés kiváló harcosai. Szeretettel üdvözlöm jöttüket és meg­­gyujtva előttük a szövém­eket és felleb­­bentve a múlt fátyolát reávilágítok arra, hogy mit köszönhet e város a kegyes is­kolának. Köszöni elsősorban is a magasabb kultúra megalapozását. A XVlII. századig ugyanis Szeged az elemi iskolákon túl nem emelkedett, kul­túrája tehát igen alacsony fokon állott. En­nek oka egyrészt az alföldi magyarság fa­lusias életviszonyaiban rejlett, mert a ma­gasabb képzés szükségét nem érezte és nem is kívánta, de hozzájárult ehhez más­részt a szenvedések végtelen sora is, amely a tatárok, a fekete sereg, parasztlázadás és és törökök révén szakadt a nyakára. La­kosságunk tehát elvadult és a műveltség­től igen messze esett.__________________ Az volt tehát az első feladat, hogy ezt a népet megszelídítsék és a kultúra megismerésére rávezessék! Ezt azonban csak olyan egyének te­hették sikerrel, akik a néphez hozzá tud­tak­ férkőzni és erre egyik tanító-szerzet sem lett volna alkalmasabb a kegyesrend­nél. Már maga a katholikus egyház ezen legifjabb szerzete alkotmányának szelleme is nagyban elősegítette meghonosodásukat az oly városban, mint az Alföld szive , Szeged, ahol a polgárság az uralkodó elem, mert a Kalazantius szellemében ne­velt piarista tanár jellemének ugyanazok a fővonásai, mint városunk tősgyökeres ma­gyarságának : egyszerűség, jámbor vallá­sosság, zajtalan munkálkodás, a látszatra törekvés teljes kizárása, rend-, kötelesség-, vendégszeretet és áldozatkészség. Mivel tehát e város lakossága a pia­rista atyákban magával rokon lelkekre ta­lált, azonnal megszerette őket és hajlott is tanításukra. Így történt azután, hogy az 1720. év július hó 11-én Szegedre ér­kezett legelső piaristát, Kovácsovics Pál pesti magyar hitszónokot és társait váro­sunk bizalommal fogadta­ és a következő év őszén (1721) fokozatos fejlesztés mel­lett megnyílt 2 osztályos iskolájukat mind­járt az első esztendőben 110 tanuló ke­reste fel. Nem­ lehet feladatom e helyen az is­kola történetét ismertetni, még csak váz­latosan sem, de azt megállapíthatom, hogy Szeged kulturális renaissanceja a kegyes iskola megnyitásával kezdődik és annak Kubránszky László, a legelső piarista igaz­gató mellett Pécsy Domokos és Fiala Jakab kegyesrendi tanárok voltak a legkiválóbb munkatársai. Köszönjük továbbá a kegyes iskolának a határozott irányú tanítási és nevelési rendszer behozatalát. A szegedi kegyes iskola már a funda­­menta figyelmet tudott ébreszteni és mél­tán, mert már akkor is, amikor még az egész ország tanügye csak egészen kez­detleges stádiumban volt, itt már céltuda­tos eljárás, a római Collegium Nazarenum kész és különleges piarista módszere ho­nosodott meg, amely vallás- és értelem­­fejlesztő, hazafias szellemű, egyszerű és a korral lépést tartani tudó volt. De ezzel kapcsolatban azt is ki kell emelnem, hogy a piarista rendfőnökök Szegedre már a leg­első időben és azóta is mindig kiválogat­ták a rendi tanárok javát, azoknak eleinte maguk adtak külön utasításokat és ennek természetes következményeként előbb a tantárgyak között fentartott összhang, majd a magasabb szellemi nívó okozta a sze­gedi kegyes iskola keresettségét és ebben rejlik egyben gyors emelkedésének oka és titka is. Köszönjük azután a kegyes iskolának a szegedi szegény gyermekek felkarolását. Ebben a piarista atyák számára egy­ben J^a^tii^példája volt az Útmutató.’ Székelyek Az arcukon a szégyen pírja ég, A szivük: gyászos emlékeknek sírja, Kezük kegyetlen, vészes éveik Krónikájának véres könyvét írja. Ma még csak sajtó szégyen pírja ég Az arcukon, de Istenem, mi lesz Ha egyszer az a pir majd lángra gyűl És minden érzés szivükből kivesz. Csak­­egy marad: az ősharag, S kezük sem ró már több véres betűt A krónikának fekete lapjára: ’ Vak lesz aznap és süket a szittya. Midőn rab lelke láncát szétszakítja. Ha kardot ránt és halállal felel Az orgyilkosok esdeklő fajára . . . Mert szivük, a gyászos emléktemető Ahányszor egy-egy emléket kivet A napvilágra — érte megfizet. Ne csodáld érte bízó népedet. Én Istenem, ha akkor nem csodáltad. Mikor panasz közt ejté Ki Neved, S erdő imái zokogásra váltak. De meghallgatást sehol, — Nálad se találtak. S ne vesd meg érte, ha izzó szenvedélye Népeket söprő tettre készteti Vér eszköze lesz: vak már és süket És beszélhetsz akkor, istenem, neki. Ne verd meg érte! Csukd be a szemed. Ha csukva volt a vészek éjjelén. Ne lásd dögöt a székely hogy’ temet A nagy Halál ur léptei nyomán. Hogy rom marad csak az élet helyén S hogy ő a gyilkos én a vészek ostorán. Ne csodáld érte! ... Ne vesd meg őt! . . . Ha vége lesz a tisztitó munkának. Megáll a székely, fel az égre néz. Összekulcsolja véres­, két kezét, — Köröskörű­l a sok halott — Áldva szent Neved, hálát ad Neked, Hogy megengedted érni népeidnek E nagy, e szent, e véres, szép napot. Palasovszky Béla. Epizódok egy öreg diák életéből Közel fél év­század eseményei kaleidoszkóp­­szerűen vonultak fel előttem. Újra látom az öntudatra törekvő naiv gyermek­kor szárnypróbálgatásait, újból átélem a serdülő ifjú­ság pajzán csinjeit. Megelevenednek előttem­ a diák élet ragyogó, fényes, minden szépért, jóért és ne­mesért lelkesedő ,— olykor-olykor bárányfelhős — napjai és az ifjúkor alkotás­vágyától tüzelt — sok­szor nagy örömében, nem ritkán fájdalmas csalódá­sokon kerekül vezetett — korszakának eseményei és mindazok a feledhetetlen szép napok, melyek mindegyike a szegedi kegyesrendiekkel fűzték össze lelkemet. Ki tudná mindezeket felsorolni? . . . A zöldfás iskola őszi szelid napfényében fürdő hatalmas eperfái alatt, az ókori görögök módszere szerint sétálva oktatja kisded tanítványait a tanyai tanító. Egyiknek buksi fejét simogatva magyarázza a homokba rajzolt „i“ betű misztériumát, a másiknak megmutatja melyik a jobb keze és bal lába, a harma­diknak a názáreti kis Jézusról mesél érzékeny törté­netet, midőn egy harsány hang kiáltása veri az ün­nepi csendet. — Jön a nagyságos úr! Templomi csend támad. A kinyitott kapun, át hatalmas szikár termetű, jóságos, mosolygós arcú re­verendás öreg úr jő be. A nagyságos úr. Mint midőn a templomba lépő egyház­fejede­lem köszöntésére felzúgnak az orgonán az „Ecce sa­­cerdos magnus“ örök szép dallamai, úgy csendül fel minden alakról az extázisba jött gyermek szívek ujjongó üdvözlete: Isten hozta. Egy perc múlva minden gyermek körülötte to­long. Első akar lenni mindegyik a kézcsóknál. A jó­ságos arcú nagyságos úr mosolyogva simogatja a kis nebulókat és felemeli karjait, mintha áldást osz­togatna rájuk. Egyszerre csak elborul az arca. Egy gyermekre tekint, ki az eperfa mögött keservesen zokog. Oda­lép hozzá, szelid szavakkal kérdi, miért sír. „Nagyon szégyenlöm magamat kend előtt. Teg­nap rosszat tettem és az éjjel kendről álmodtam. Azt hittem azért jött, hogy megverjen, de nem bán­tott, hanem el kezdett kend sírni és ezt nagyon szé­­gyellöm.“ Ne félj fiam. Az Isten megbocsájt neked, mert megbántad, amit tettél. De ekkor már megjelentek az ő szép mélabús szemeiben is a ragyogó könnyek és midőn a környékbeli hozzá tóduló lakosságot meg­áldotta, az arca átszellemült, túlvilági fényben ra­gyogott. Most már tudom, hogy az a szelid fény hom­loka fölött a szentek glóriája volt, melyet a názáreti font Tóth János homlokára, a szegedi tanyai lakos­ság szentéletü apostolára, az első piarista atyára, kit én megismertem. * ♦ Pár év múlva, zsebemben a 4-ik elemi osztály elvégzéséről kiállított bizonyítvánnyal, felvételre jelent­keztem a gymnasiumba. Hatalmas alakú, mély hangú, villogó szemű piarista fogadott. Elolvassa a bizonyítványt. Rám te­kint. Elmosolyodik. Hám. Mindenből kitűnő. — Hátha olyan sokat tudsz, öcsém, meg­­tudnád-e mondani, hogy hány csillag van az égen ? Kérdéséből kiéreztem­­a tréfát, a dévajkodó han­got. Elnevettem magam. — Meg én. Epen 66,666,666. A Széchenyi-m­ozi XA XXIV. (befejező M^r­ í flchnrHO amerikai gyermek­­részt) és IfiarY IfePurn^ szmésznő legújabb vígjátékát Előadások 3,5, és 9 óra. Telefon 16-33 Lapunk mai száma 10 oldal.

Next