Szegedi Uj Nemzedék, 1927. január (9. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
Szeged, 1927 januir Ka szottibát bresztin politikai lakinp Előfizetési ára: Egyszamnapra 9.80 P. Postán küldve 9.96 P. Kfszalkalm. kedvezmény Egyes szám ára 10 fill. Vasár- és ünnepnap 16 fül. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szeged, Dugonich tér 7. szám TELEFON: Szerkesztőség: 1284. Siadóhivatal: 153. Újévi köszöntő (sps.) Immáron nyolcadszor fordult Kronos mester évjelző homokórája a magyar állam belső rendjének megzavarodása óta. Most a magyar fájdalom kilencedik esztendejének nyitunk ajtót. Kilenc év alatt Horatius költeményei is formába érlelődtek, csak a mi rokonvaleszcens királytalan királyságunk újévi ódája maradt alaktalan és elégiává savanyodottan hever a reménység fiókjában. A régi kerek, egészséges nemzetállam, — amint boldogemlékű Kuncz Ignác professzor szerette Szent István birodalmát aposztrofálni — újesztendő napján mindig Budára tekintett, onnan várta a miniszterelnök köszöntőjét. Minden újévi beszéd formás kis expozé volt, amely messze csengett a tágas európai akusztikában. Huszonöt évvel ezelőtt a londoni Times Kitchener lord és Botha bur generális délafrikai mérkőzéséről szóló jelentései mellett szorított helyett Széll Kálmán miniszterelnök újévi nyilatkozatának. Ma már összezsugorodott a budai horizont. A magyar premiernek nincs mondanivalója. A politikusok nem szívesen mennek fel Budára, mert olyan időket élünk, amikor minden dombról, templomtoronyból országhatárok merednek felénk. A kormány elnökének hallgatásában mégis van program: az, hogy nem akar beszélni trianoni méretek között. Ez is vsfanti. Amikor a hivatalos Magy'.arcai/':^ hallgat. A trianoni állandósulás' tagadása ez. Csendes manifesztálka titkon ápolt reményeink melett. E nagyságos hallgaatás Ünnepélyességén mit sem ront, ha a nemzetállam társadalmának nyugtalan szerve, a sajtó beszélni kezd és a letűnt év szilveszteri nekrológja mellett rázendít a feltámadás himnuszára. A naptári esztendő ravatalánál nincsen értelme az elmulasztottak feletti számonkérőszéknek. De az elért eredményeket meg kell becsülnünk. Tegyük el az 1927 vándorának tarsolyába nemzeti utrivalónak. Lélekmelegítőül vigyük magunkkal az első lépés emlékét a jogfolytonosság felé. Ha az országház északi kupolájára is fellendül a nemzeti lobogó a tetszhalott felsőház szívedobbanását jelezve, köszöntsük hódoló tisztelettel, mint a hagyományos törvényhozás egyik részének első mély lélekzetvételét. Az állami életnek egyik fontos tényezője, a nervus rerum gerendarum, a pénz. A boldog idők emléke csörren meg zsebünkben, a pengő alapján a négy folyóval s a hármashalommal; ez is az 1926. esztendő ajándéka. A talpraállás csalhatatlan szimptómája. Csak azután a lelkesedő állambölcselet hibás következtetéseket ne tegyen bölcsője mellé. Valahogy ne akarjunk oda konkludálni, hogy pénzünk értékével a csonkaország életképességének genfi doktrínáját igazoljuk. A mi pénzünk igazi fedezete a területi és állami integritás felé való törekvés szívós akarata és történelmi ereje. Amit az önmegtartóztatás valutánkra izzadott, az ne termékenyítse meg a trianoni életképesség csalóka látszatát. Pénzünk a vezeklés, a nélkülözés szörnyű adójából született. Új életet, integritást akarunk vásárolni rajta, így lépünk be a feszült várakozás kilencedik esztendejébe. Bölcsen tudjuk, hogy a Páris-vidéki békerendszer alkotta hatalmi egyensúlynak ma még csak megtűrt eleme vagyunk, de közel az idő, amikor expanzív erőtényezővé fog átminősíteni a magunk akarata. Expanzió a programunk. Az eldifferenciálódott társadalom integrálása. A nemzeti egység, az öncélúság erőteljes életbevalósítása. Mindmegannyi széles történelmi országút a Kárpátok, a moldvai havasok, a Duna alsó folyása, a régi életközösség realizálása felé. Az új esztendőtől sok mindent várunk , legfőképpen a magunk erejének kiformálását, kulturális felkészültséget, spártai ifjúságot, lelket és izmokat, így indulunk el a nagy fináléra, amelynek csak az időpontja ismeretlen, de kísérő dala ott sajgóll a történelemben. De sagittis Hungarorum libera nos Domine ! Védj meg minket Uram a magyarok nyilaitól ! A Szegedi Uj Nemzedék eredeti tárcája Az első hó írta : Thiry Lajos Két szegény tót nyuszkónak való szomorú történetét mondom el. Az 1910. évi bécsi nemzetközi vadászkiállítás naponkénti „részletes” megbeszélése, az utolsó szót ismét Bokrinak és Lyrának szentelvén, egy késő este a kapuban elváltam egyik társamtól, akivel mint felsőmagyarországi szülővárosába csak 2 3 nap előtt végleg hazatért fiatal ügyvéddt), egyetlen rövid találkozás után mér „jóban lettem. Egyike a megye leghíresebb vadászainak. Következő nap reggel egészen megváltozott hangulatban leülvén íróasztalomhoz — felzavar a telefon. — Láttad? — kérdi egyetlen szóval tegnap esti barátom. — Láttam! — No, No és ? ! — Negyedóra múlva nálam lehetsz! — Rendben van ! Letettük a kagylót. Bementem a princihez — „kérlek alásan tudod, hogy rendes szabadságomat azzal nem vettem igénybe, hogy ha valami soronkivüli ügyem lenne, — akkor elmehetek . . Kinézett a friss hóra, megértett: Jól van öreg ! Törd ki a nyakad ! Otthon lenni, átöltözni — hogy is mondják? — egy pillanat műve volt. (Vadászholmiam mindig „általam* tisztítva, rendben, sorban voltak ügyeletes szolgálattételre lejáratva.) Józsa barátom itt is volt már és elindultunk az első hóra, kivételesen a legközelebbi terülétre — két kutya,... két vadász ... — Hisz nekünk csak az első hó kellett. Csak egy pár pillanatra, amely soha sem lehet elég hosszú. A Mintfenható végtelen egei az első havat hozó zugó-bugó északi szél, a boróka, a törpe, az évtizedes fenyők, a szikláktól visszavert, rég nem hallott zizegésének, süvitésének — gyönyörködtető orgonaszavát vegyta lelkünk. Kocsink — Jókai két szomszéd vára közötti utón — hátid. Eléje tárul a fehér lepel, — de nem az elmúlásé ! Nem ! Annak, akinek ebben gyermek bors óta volt része, aki a természet nagy könyvét forgatni szereti, — annak ez a ' .'f lepel egy újra születendő g»' ijyorú évszak pályája. Minden zordonságában is át szeretném ölelni, magamhoz szorítani az egész mindenséget, hogy soha ne kelljen a négy fal közé, mtg többnyire csak bizonyos határig „társaságbeli“ „lovagias* „emberek* közzé térnem. — Teremtöm! — Úgy szeretnél^ itt élni halni ! — Hisz a fiérvadó fa^szál, a lehuló falevél, a korhadó faóriás zöldje is szebben dicsér minden emberi munkánál. Két lengyel lovunk tovább, »kocog. Nézünk, gyönyörködünk, bámulunk. Szófián, önfeledten ülünk egymás mellett. Valahogyan odavagyunk! A pillanatnyi öröm telje kiszorította a vért, a hétköznapi lüktetést szívünkből. A bigott két természetimádót csak a köztük ülő, levegőbe szimatoló két kutyus nyugtalan mozgolódása bírja megszólaltatni. Öregem! — Én nem tudom, — majdnem elaludtam — szólt barátom. Hát én nem bánom, de én estig haza nem megyek, — feleltem. Kocsink a falu elején megáll, este 5 órára rendeltük vissza. A falu mellett haladunk a felette levő erdő felé. Nézzük a házakat — csak emberek laknak bennök. Tovább nézve, látom a templomot — Isten lakozik benne. — Ott még tovább a távolban, a hófehéren tündöklő hegyek, amelyeken az ősrégi fák koronái minden gótikus stílusnál szebben egymásra borulva, adnak a hívőnek hajlékot, ott ahol az északi szél által fel összekorbácsolt hópihék, mint mindmegannyi apró angyalka pajzán játszi kedvvel táncolva, szállingózva a Nagy Alkotó dicsőségét szórja el mindenüvé, ott ahol a zordon vihar is a maga fenségességével belebugva a fák koronájába, a hasadó sziklák közzé a legmegragadóbb orgona hangokat búgja, — ott abban a templomban is lakozik. Ezt teremtette az Ő dicsőségére ... Ballagunk szótlanul tovább. Vizsgálgatjuk a szelet, az erdőt, kémleljük a fát, szántót, a vad életének nyitott könyvét, a nyomokat. Végre felállutik s áhltatosan széjjeltekintve külön külön irányba engedjük el a két kutyust. Alig néhány percre „ki ki a magáét” hajtja és megkezdődött a mi kutyáink minden symphoniánál szebb hajtó csaholása. A vad jött is már hosszú ugrással, inkább baktatva, majd megállt, fülelt, hogy zaklatott kis életét megmenthesse. Én egy kő boróka mögött állok. Nem lövök még rá, bár 30—40 lépésre lehet. A lekiismeret mintha furdalna. A nyuszi ismét megindul és felém tart, — hisz a kutyus már közeledett feléje. Alig 20 lépésre van tőlem — szinte keresztet vetek, meg kurpázok mielőtt a nagy természet e szent kertjét egy élet kioltása árán vérrel beszennyezem. A templomok templomának csendjébe, csúnya zaj lármázik bele és kutyám a nyuszke sebvérét nyaldossa. Mintha egy láthatatlan hatalom magamba szállást parancsolna. ... De hiszen mindnyájunk sorsa ez, elszórt csontjainkat mindenütt a Te kezeid takarják. Megkötöm a kutyust, mára elég ! Leültünk kezecskén a nyuszka mellé. Lyra nyugtalankodva Bokri csaholására fülel, én pedig a Midenható alkotását áhítattal, imádással ölelgetem, lopom,hogy az utolsó tűleveléig kimerítsem. Bokri lövésem hallatára még buzgóbban követte választottja nyomát. Öreg kamn volt a nyuszi, az én süldőmnél jobban ismerte dolgát, és Jezső barátom kénytelen volt helyet változtatni. Nemsokára Jezső fegyvere is eldördült. Feszülten figyelünk Lyrával és néhány perc múlva Bokri is elhallgat. Nem hajt— nincs tovább ... sem nyom, sem életKözeledtünk egymáshoz, „részletesen” mindegyikünk elme.Féli, hogy és mint történt? Az óra tizenkettőt mutat. A Nagy Teremtő tündérkertjének 1—1 fényes hajaszálát a jó öreg fenyőről letépjük, hisz oly boldogság, ha kezünkkel csak érinthetjük is a hideg zuzmarás havas gályát. A késmárki szél a hegy orma felett a Vágba beleszáguldva süvít mindent átfogó nagy szájával bömbölve fel- Araúr / Még mindig nagy nyomorban sínylődik a magyar egyetemi ifjúság A ■■•gecli diákvAdS Iroda a laginlansiwabben működik az orsaAgbi A Szegedi Uj Nemzedék tudósítójától — Szeged, december 31. Az újévet, illetve az óesztendő utolsó napjait úgy szokás tekinteni, mint a hosszabb, életre szám egyesületek, intézmények egy évi működéséről való beszámolásra alkalmas időpontot. Ilyenkor terjedelmes és bonyolult zárszámadások szoktak megjelenni a lapok hasábjain, sőt oldalain, amelyek képet adnak a hivatalok sáfárkodásáról. Van egy intézmény, éppen a mi városunkban, amelyet igen sokan nem azért nem ismernek, mintha működése nem lenne fontos, a nemzet életébe vágóan fontos, hanem igen sokan nem ismernek azért, mert ez az intézmény nem beszéltet magáról, ez az intézmény csak dolgozik, működik, intenzíven, a szó kétféle értelmében. Ez ez intézmény, amelynek működéséről most négy vonalakban számot akarunk adni: a m. kir. Ferenc I József Tudományegyetem Diákjóléti és Diákvédő Irodája. Az iroda vezetője, Szandtner Pál dr ny. r. egyetemi tanár. Az Egyetemi Diákjóléti és Diákvédő Iroda par excellence a kolozsvári egyetem új intézménye. Nem azért, mintha a főiskolai ifjúság nyomora nem lenne — sajnos — országos jellegű, hanem mert a kolozsvári egyetem saját székvárosából elűzött egyetem, ahol tehát a legtöbb menekült hallgató igyekezett tanulmányait folytani, az elűzetés után is. Az iroda útja kettős: az egyetemi ifjúság erkölcsi és anyagi támogatása. , j.Az irodának az egyetemi ifjúság erkölcsi gondozását célzó akciói körébe esik az intézménynek az a tevékenysége is, melyel az iroda vezetősége az egyetem ifjúságával való állandó érintkezést ez ifjúságnak nemcsak egyes tagjaival és Hat stémunkhoz fali naptárunkat csatoltuk. IX ik évfolyam, 1. szám. Főszerkesztő: DOBAT GYULA ét, Pőmnnkatárs: PUSKÁS JENŐ. i Biroti-SijiTettég ingidi flíkliotk, a URSi, I ligju lemied SiSfatagg, Tnriii>Sii> T8tség, Inriil szegedi kn. h t T a 1I lapja« f oitaiabirSkaénztail ««ami« esu