Székely Hírmondó, 2020. február (25. évfolyam, 21-40. szám)
2020-02-07 / 25. szám
Fontos témát jártak körül az RMPSZ országos elnökségének legutóbbi ülésén. A tanácskozás súlyát növelte, hogy ezen a beszélgetésen nem csupán erdélyi meghívottak vettek részt, hanem képviseltette magát a teljes Kárpát-medence magyar oktatásban érdekelt szakmai közössége. A gondokat úgy fogalmazták meg, hogy abból érteni és érezni lehetett: a magyar nyelvű oktatás sok bajának orvoslását nagyon korán el kell kezdeni, mert amit elmulasztunk a legkisebbek nevelésében, oktatásában, az sokszorosan visszaüt később, s ezt javítgatni, helyre pofozni csekély sikerrel lehetséges. A konferencia napirendre tűzött fő sodrása során a bölcsődei és óvodai munka körülményeit, tennivalóit, a helytállás milyenségét és szükségszerűségét járták körül a felszólalók, s ennek alapján kialakíthattunk magunknak egy széles körű, de inkább borúlátó, mint örömteli következtetést, ami egyáltalán nem a felhőtlen jövőről szól. Aki sajtót olvas, híreket hallgat, annak nem kell megmagyarázni, micsoda erőfeszítő Az óvodáskor rejtelmes seket tesz a magyar kormány ennek a korosztálynak az érdekében is, az utóbbi időben szerte a nagy medencében bölcsődék, óvodák, napközik épültek, újultak meg, gyerekjátszóterek születtek és szépültek, anyagi és erkölcsi támogatást nyerhettek és nyertek mindazok, akiknek tevékenysége e korosztályhoz kötődik, s akiken tulajdonképpen múlik, hogy a számottevő befektetések emberi értékekben megtérüljenek. Volt szerencsénk Szovátáról Maroshévízre is ellátogatni, ahol egy olyan, vadonatúj napközis óvodát járhattunk be, amely forintok százezreibe került ugyan, de ennél jóval nagyobb az a szerep, amelyet ennek a tanintézetnek be kell töltenie ebben a magyarokban roppant megfogyatkozott Hargita megyei városban. Összefogásban az erő, hirdetik mindenfelé, s itt, ebben a Hargita megyei szórványban immár lélegzetvételhez juthatnak mindazon magyar és félmagyar családok, amelyek számára előnyös vagy előnyösnek tűnik a magyar nyelvű oktatás, kezdve a bölcsődétől egészen a középiskoláig. Ugyanis ott, ahol az új óvoda épült, ott van a Kemény János nevét viselő magyar tannyelvű középiskola, s ha minden az elgondolások szerint történik, középre beépül majd a kollégium is. Sajnos, az erőfeszítések nem járhatnak sikerrel, ha hiányozni fognak azok, akikért mindez megvalósult és megvalósul: a gyerekek. Az elhangzott beszámolók, hozzászólások keserű kicsengése volt, hogy évek óta egyre kevesebb a születés, s célzatosan nem említem meg, de csupán egyetlen tartományban jelenthetik, hogy valamennyicskével nőtt az utóbbi időszakban a gyerekszaporulat. Titok maradt viszont, hogy miképpen lehetne és kellene ezen a helyzeten mihamarabb változtatni. És az is elhangzott, hogy az iskolába járók, majdan az egyetemre beiratkozók száma, minősége nagyrészt attól függ, hogy milyenek voltak az óvodáskori esztendők.« Dr. Péter Sándor OKTATÁS 2020. FEBRUÁR 7., PÉNTEK SZÉKELY Hírmondó életre nevelés a feladatunk - interjú Kiss Ferenc nyugalmazott torjai pedagógussal - Bartók Barbara - Hogyan alakult a pedagógusi pályája? - 1953-ban kerültem ki a kézdivásárhelyi tanítóképzőből. Mivel bevonultam katonának, a vizsgát akkor nem tudtam letenni. ’60-ig voltam a hadseregnél, a légierőnél, 19 éves koromban már hadnagyként szolgáltam. A hadsereg kötelékében végeztem el a testnevelési szakot, melyet utólag egyenlővé tettek a hároméves iskolával. A katonáskodás után végül letettem a diplomavizsgámat, és Temes megyében, Gizellán kezdtem el tanítani osztatlan osztályban, 1-4-eseket. Utána kerültem Torjára iskolaigazgatónak, melyet először nem akartam elvállalni, mert nem volt még annyi tapasztalatom a tanügyben, de végül is nem voltak nagy gondok, jó tantestület fogadott. Majd megtetszett Ojtoz, oda mentem át, 10 évig voltam iskolaigazgató, tanítottam testnevelést és fizikát. Végül pedig Sepsiszentgyörgyre kerültem az építészeti líceumba, ahol technikusi végzettségemnek köszönhetően mesternek neveztek ki, 14 évet húztam le ott. Az első osztályom nagyon erős volt, a 32 tanulóból 28-an elvégezték az egyetemet! - Még milyen sikerélmények gazdagították életpályáját? - Azt hiszem, azok a diákok, akik tőlem kerültek ki, mind megtalálták a helyüket. Ojtozban például tudtuk, hogy a gyerekeknek nincsen sok lehetőségük a megélhetőségre, hiszen a gyár, ami volt, nem tarthatott, míg a világ. Ezért nagyon ráálltunk a minőségi tanításra. Nagyon jó, képzett, odaadó kollégáim voltak, a diákokkal sem volt baj, jó agyuk volt, lehetett dolgozni velük. Akkoriban vezették be az elektromosságot, az általános tudnivalókat az atomenergiáról, melyeket én tanítottam. Az eredménye pedig az lett, hogy 13 végzősből 9 villanyszerelő lett. Volt egy kislány, aki olyan helyen lakott, ahonnan télen nem lehetett megközelíteni az iskolát, így mi befogadtuk. Nagyon okos lány volt, aki végül elsőnek jutott be az udvarhelyi tanítóképzőbe, most a Mikóban tanít. Nemsokára már neki is nyugdíjba kell mennie. - Hogyan telnek a nyugdíjas évek? - 1990-ben nyugdíjaztak, utána mezőgazdasággal foglalkoztam. Négy éve azonban el kellett adnunk a földeket, mert már nem tudtuk művelni. Van egy 56 áras kertünk, de csak gyümölcsfák és lucerna van benne. Hobbim egyébként a keresztrejtvényfejtés, erősíti a szürkeállományt. Az embernek időnként meg kell erőltetnie az agyát, és ez jó dolog már az én koromban. Fent vagyok a Facebookon is, használom az internetet, hiszen muszáj haladni a korral, mindig is szerettem lépést tartani a világgal. Ha az ember nyitott szemmel jár, többet tanulhat a világról, mint az elméleti tanulással. Az életfilozófiám alapját pedig mindig is a humor jelentette, az tartja ugyanis az életet az emberben. - A mai tanügyet mennyire követi figyelemmel, mi a véleménye róla? - Figyelemmel követem az ezzel kapcsolatos híreket, újdonságokat. El szoktam olvasni a versenyvizsgák kérdéseit is, úgy érzem, azok nem eléggé gyakorlatiasak. Olyan elméleti kérdések vannak, amelyekkel a tanítók később nem is fognak találkozni. A másik, amit észrevettem, hogy manapság nem követelik meg a fegyelmet a pedagógusok. Hány olyan hírrel lehet találkozni, hogy a diákok agresszívak tanítóikkal szemben! Igazgatóként nyilván nagyon tiltottam a pedagógusoknak, hogy fizikailag fenyítsék a gyerekeket, de a fegyelmet mindig megköveteltem. Amit még hiányolok a mostani gyerekekből és a tanárokból, az a műveltség. A fiataloknál nagyon ritka manapság, hogy elmenjenek színházba például, pedig az pluszt ad, tágítja a látókörüket. Ez részben pedig a tanároktól függ, hogy mennyire áldozzák fel magukat. Mindig azt vallottam, a kötelezőn kívül mást is kell adni a diákoknak, egy kis művelődést. A mostani tanügyben egyébként a csúcson van a legnagyobb baj, a minisztériumnál, hiszen egy tanévet egy miniszter nem ül végig, ez pedig káoszhoz vezet. Mindenik a saját elméletét akarja beadni, mindenik programot változtat, mindezt tanév közben. Ott, ahol fontos lenne a megszokott, bevált módszer, ott ez így nem működhet jól. Csoda, hogy a tanárok bírják ezt.« Közel harminc éve élvezi már a nyugdíjas éveit, de még mindig figyelemmel követi a tanügy alakulását. Ágya mellett keresztrejtvény-hegyek tornyosulnak, inge zsebében ott lapul az okostelefon, hiszen fontosnak tartja, hogy éljen a modern vívmányokkal, szereti megmozgatni az agyát. A régi és a mostani időkről mesélt lapunknak Kiss Ferenc torjai pedagógus.