Székely Hírmondó, 2020. február (25. évfolyam, 21-40. szám)

2020-02-07 / 25. szám

F­ontos témát jártak körül az RMPSZ országos el­nökségének legutóbbi ülésén. A tanácskozás sú­lyát növelte, hogy ezen a beszélgetésen nem csupán erdélyi meghívottak vettek részt, hanem kép­viseltette magát a teljes Kárpát-medence magyar ok­tatásban érdekelt szakmai közössége. A gondokat úgy fogalmazták meg, hogy abból érteni és érezni le­hetett: a magyar nyelvű oktatás sok bajának orvoslá­sát nagyon korán el kell kezdeni, mert amit elmulasz­tunk a legkisebbek nevelésében, oktatásában, az sok­szorosan visszaüt később, s ezt javítgatni, helyre po­fozni csekély sikerrel lehetséges. A konferencia napirendre tűzött fő sodrása során a bölcsődei és óvodai munka körülményeit, tennivalóit, a helytállás milyenségét és szükségszerűségét járták körül a felszólalók, s ennek alapján kialakíthattunk magunknak egy széles körű, de inkább borúlátó, mint örömteli következtetést, ami egyáltalán nem a felhőtlen jövőről szól. Aki sajtót olvas, híreket hallgat, annak nem kell megmagyarázni, micsoda erőfeszítő­ Az óvodáskor rejtelmes­ seket tesz a magyar kormány ennek a korosztálynak az érdekében is, az utóbbi időben szerte a nagy me­dencében bölcsődék, óvodák, napközik épültek, újul­tak meg, gyerekjátszóterek születtek és szépültek, anyagi és erkölcsi támogatást nyerhettek és nyertek mindazok, akiknek tevékenysége e korosztályhoz kö­tődik, s akiken tulajdonképpen múlik, hogy a számot­tevő befektetések emberi értékekben megtérüljenek. Volt szerencsénk Szovátáról Maroshévízre is elláto­gatni, ahol egy olyan, vadonatúj napközis óvodát jár­hattunk be, amely forintok százezreibe került ugyan, de ennél jóval nagyobb az a szerep, amelyet ennek a tanintézetnek be kell töltenie ebben a magyarokban roppant megfogyatkozott Hargita megyei városban. Összefogásban az erő, hirdetik mindenfelé, s itt, eb­ben a Hargita megyei szórványban immár lélegzetvé­telhez juthatnak mindazon magyar és félmagyar csa­ládok, amelyek számára előnyös vagy előnyösnek tű­nik a magyar nyelvű oktatás, kezdve a bölcsődétől egészen a középiskoláig. Ugyanis ott, ahol az új óvoda épült, ott van a Kemény János nevét viselő magyar tannyelvű középiskola, s ha minden az elgondolások szerint történik, középre beépül majd a kollégium is. Sajnos, az erőfeszítések nem járhatnak sikerrel, ha hiányozni fognak azok, akikért mindez megvalósult és megvalósul: a gyerekek. Az elhangzott beszámo­lók, hozzászólások keserű kicsengése volt, hogy évek óta egyre kevesebb a születés, s célzatosan nem em­lítem meg, de csupán egyetlen tartományban jelent­hetik, hogy valamennyicskével nőtt az utóbbi idő­szakban a gyerekszaporulat. Titok maradt viszont, hogy miképpen lehetne és kellene ezen a helyzeten mihamarabb változtatni. És az is elhangzott, hogy az iskolába járók, majdan az egyetemre beiratkozók szá­ma, minősége nagyrészt attól függ, hogy milyenek voltak az óvodáskori esztendők.« Dr. Péter Sándor OKTATÁS 2020. FEBRUÁR 7., PÉNTEK SZÉKELY Hírmondó életre nevelés a feladatunk - interjú Kiss Ferenc nyugalmazott torjai pedagógussal - Bartók Barbara - Hogyan alakult a peda­gógusi pályája? - 1953-ban kerültem ki a kézdi­­vásárhelyi tanítóképzőből. Mivel bevonultam katonának, a vizsgát akkor nem tudtam letenni. ’60-ig voltam a hadseregnél, a légierőnél, 19 éves koromban már hadnagy­ként szolgáltam. A hadsereg köte­lékében végeztem el a testnevelési szakot, melyet utólag egyenlővé tettek a hároméves iskolával. A ka­tonáskodás után végül letettem a diplomavizsgámat, és Temes me­gyében, Gizellán kezdtem el taní­tani osztatlan osztályban, 1-4-ese­­ket. Utána kerültem Torjára isko­laigazgatónak, melyet először nem akartam elvállalni, mert nem volt még annyi tapasztalatom a tan­ügyben, de végül is nem voltak nagy gondok, jó tantestület foga­dott. Majd megtetszett Ojtoz, oda mentem át, 10 évig voltam iskola­­igazgató, tanítottam testnevelést és fizikát. Végül pedig Sepsiszent­­györgyre kerültem az építészeti lí­ceumba, ahol technikusi végzettsé­gemnek köszönhetően mesternek neveztek ki, 14 évet húztam le ott. Az első osztályom nagyon erős volt, a 32 tanulóból 28-an elvégez­ték az egyetemet! - Még milyen sikerélmé­nyek gazdagították élet­pályáját? - Azt hiszem, azok a diákok, akik tőlem kerültek ki, mind meg­találták a helyüket. Ojtozban pél­dául tudtuk, hogy a gyerekeknek nincsen sok lehetőségük a megél­­hetőségre, hiszen a gyár, ami volt, nem tarthatott, míg a világ. Ezért nagyon ráálltunk a minőségi taní­tásra. Nagyon jó, képzett, odaadó kollégáim voltak, a diákokkal sem volt baj, jó agyuk volt, lehetett dolgozni velük. Akkoriban vezet­ték be az elektromosságot, az álta­lános tudnivalókat az atomener­giáról, melyeket én tanítottam. Az eredménye pedig az lett, hogy 13 végzősből 9 villanyszerelő lett. Volt egy kislány, aki olyan helyen lakott, ahonnan télen nem lehe­tett megközelíteni az iskolát, így mi befogadtuk. Nagyon okos lány volt, aki végül elsőnek jutott be az udvarhelyi tanítóképzőbe, most a Mikóban tanít. Nemsokára már neki is nyugdíjba kell mennie. - Hogyan telnek a nyug­díjas évek? - 1990-ben nyugdíjaztak, utá­na mezőgazdasággal foglalkoz­tam. Négy éve azonban el kellett adnunk a földeket, mert már nem tudtuk művelni. Van egy 56 áras kertünk, de csak gyümölcsfák és lucerna van benne. Hobbim egyébként a keresztrejtvényfejtés, erősíti a szürkeállományt. Az em­bernek időnként meg kell erőltet­nie az agyát, és ez jó dolog már az én koromban. Fent vagyok a Fa­­cebookon is, használom az inter­netet, hiszen muszáj haladni a korral, mindig is szerettem lépést tartani a világgal. Ha az ember nyitott szemmel jár, többet tanul­hat a világról, mint az elméleti ta­nulással. Az életfilozófiám alapját pedig mindig is a humor jelentet­te, az tartja ugyanis az életet az emberben. - A mai tanügyet mennyi­re követi figyelemmel, mi a véleménye róla? - Figyelemmel követem az ez­zel kapcsolatos híreket, újdonsá­gokat. El szoktam olvasni a ver­senyvizsgák kérdéseit is, úgy ér­zem, azok nem eléggé gyakorlati­asak. Olyan elméleti kérdések vannak, amelyekkel a tanítók ké­sőbb nem is fognak találkozni. A másik, amit észrevettem, hogy manapság nem követelik meg a fe­gyelmet a pedagógusok. Hány olyan hírrel lehet találkozni, hogy a diákok agresszívak tanítóikkal szemben! Igazgatóként nyilván nagyon tiltottam a pedagógusok­nak, hogy fizikailag fenyítsék a gyerekeket, de a fegyelmet mindig megköveteltem. Amit még hiá­nyolok a mostani gyerekekből és a tanárokból, az a műveltség. A fi­ataloknál nagyon ritka manapság, hogy elmenjenek színházba pél­dául, pedig az pluszt ad, tágítja a látókörüket. Ez részben pedig a tanároktól függ, hogy mennyire áldozzák fel magukat. Mindig azt vallottam, a kötelezőn kívül mást is kell adni a diákoknak, egy kis művelődést. A mostani tanügyben egyébként a csúcson van a legna­gyobb baj, a minisztériumnál, hi­szen egy tanévet egy miniszter nem ül végig, ez pedig káoszhoz vezet. Mindenik a saját elméletét akarja beadni, mindenik progra­mot változtat, mindezt tanév köz­ben. Ott, ahol fontos lenne a meg­szokott, bevált módszer, ott ez így nem működhet jól. Csoda, hogy a tanárok bírják ezt.« Közel harminc éve élvezi már a nyugdí­jas éveit, de még mindig figyelemmel követi a tanügy alakulását. Ágya mel­lett keresztrejtvény-hegyek tornyosul­nak, inge zsebében ott lapul az okoste­lefon, hiszen fontosnak tartja, hogy él­jen a modern vívmányokkal, szereti megmozgatni az agyát. A régi és a mostani időkről mesélt lapunknak Kiss Ferenc torjai pedagógus.

Next