Székely Napló, 1912. január-június (42. évfolyam, 1-96. szám)

1912-01-04 / 1. szám

XLII. évfolyam. Maros-Vásárhely, 1912. Január 4 Csütörtök 1 szám. A MAROSTORDA­ RMEGYEI ÉS A MAROSVÁSÁRHELYI NEMZETI MUNKAPÁRT HIVATALOS LAPJA. POLITIKAI ÚJSÁG Felelős­ szerkesztő Benkő László Szerkesztőség és kiadóhivatal: Benkő László könyvnyomdájában, Bólyai­ utca 13. szám (saját ház.) — Telefonszám 161. — ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Helyb­en házhoz hordva. Vidékre postán küldve: Egész évre 12 kor. Égisz évre 16 kor. Fél évre 6 „ Fél évre 8 „ Negyed évre 3 „ Negyed évre 4 „ Megjelen hetenként négyszer: hét­főn, szerdán, pénteken és szombaton — Egyes szám ára 2 fillér. — Béke vagy háború? Hogy béke lesz-e a mi parla­menti életünkben vagy háború, ezt a ködbeborult jövendőnek a küszöbén, ki tudná előre meg­mondani? Az újéven elhangzott beszédekből sem állapítható meg bizonyossággal, mert valameny­­nyiben két húr zendült meg egy­forma erővel, — a békéé és a háborúé. A munkapárt szónoka hatalmas és temperamentumos beszéddel lepte meg elvbarátait és tisztelői sokaságát. A mélytudású, híres jogászi elme ezúttal olyasmit produkált, a­mihez sem a kated­rán, sem Magyarország igazság­­ügyi miniszteri székében nem szok­tatta hozzá a hallgatóit: egy pompás, a munkapárt érzelmeit híven tolmácsoló s igy a munka­párt szivét át meg át­járó lelkes beszédet. Plósz Sándor szavaiból biza­lom áradt ki a kormány, főleg pedig annak feje, a párt vezére iránt. A törhetetlen bizalomnak és a hit ragaszkodásnak érzel­meivel viseltetik a párt Khuen- Héderváry iránt, a ki a számki­vetés napjaiban soha el nem csüggedt, a kinek oroszlánrésze volt a jelenlegi többség életrehí­­vásában, a ki a nemzet által a képviselőházba küldött új többsé­get államférfiús bölcseséggel, ta­pintattal mégis erélyesen vezette a lefolyt másfél esztendő alatt céljai felé. A párt, a­mely — lehet — nagy harcok előtt áll, bízik ve­zérében, bízik annak vezető ta­lentumában, bízik annak maga­sabb államférfim kvalitásában, gazdag tapasztalataiban, okos mér­sékletében, lelkének hajthatatlan energiájában, szóval, békekötésre és háborúviselésre egyaránt al­kalmas tulajdonságá­ban. A munkapárt szónokának és a miniszterelnöknek a beszédéből harmonikusan kicseng a hatvan­hetes alap dicsérete. A párt és a kebeléből kikerült kormány tör­hetetlen hívei a Deák Ferenc po­litikájának; igazán, szívükből és hamisítatlanul hatvanhetesek ők, mert a nemzet javára ennél job­bat és célhozvezetőbbet emberi bölcseség ki nem gondolhatna. Voltak már próbálkozások, tegyük hozzá gyászos eredményű pró­bálkozások. Megingott az ország­ban minden, a­mi negyven esz­tendeig szilárd volt, bizonytalan­ság érzése lapódzott be közvi­szonyainkba , ingiyengő hidakon, örökösen a leszakadás félelmétől borzogatva járt kell a magyar politika két homlokegyenest el­lenkező politikai felfogásnak, a 48 nak és 67-nek a meredek partjai között. S ha ma, a betegágyból szónokló Kossuth arra hivatko­zik, hogy az ő részvételük a kormányzásban „■óriási nehéz­séggel“ járt, mert nekik oly ala­pon kellett miniszterséget vállal­­niok, „amely alap nem volt az övék“, s hogy akként kellett ügyeskedniük, hogy kormány­­vállalásuk dacára se legyenek avval vádolhatók, hogy „feladták függetlenségi alapjukat“, ezzel a nyílt — egy kicsit naiv s egy kicsit talán a politikai erkölcsbe is ütköző — vallomásával vilá­gosan megmutatja az utat, a­melyet a nemzetnek nem szabad soha többé követnie. Hirdetni szép és hangzatos elveket, benépesíteni vele a tömegek képzeletét, felcsigázni várakozásukat, felszítani reményü­ket csak azért, hogy a többségi padokon lemondjanak mindenről és abból, amivel a nemzetet kecsegtették, nem valósítani meg semmit, ebből a koalíciós gazdál­kodásból elég volt egy sütet lepény. Pedig a függetlenségi párt vezérét betegágyában bízó re­ménykedések, a jövőre vonatkozó pajzán gondolatok környékezik; „távolról felcsilláruló reményiről beszél és a munkapárti többség „vereségének látható jeleiről“. Ha Kossuth Ferenc a 48-as eszmék érdekében buzgólkodik, rettegnie kelljen oly eshetőség­től, amely pártját újra a kormány­padok közelébe sodorná. Mert mily sors várna újra az új többség részére, ha nem oly alapon kormányozna, amely „nem az övé“ s ha attól kellene az állam ügyeinek vitelében folyton rettegnie, hogy a „labanc ruhába“ megpenészednének ,titkolt kuruc érzelmei. E felemás helyzetből mi sza­badítottuk ki az eléggé kompro­mittált függetlenségi politikát. Minek emeli tehát Kossuth újra pártja ajkához „a kísérté­sek kelyhét?“ Miért reménykedik oly idők bekövetkezésében, amely csapás volt az országra, de csa­pás volt az ő elveikre is. Mily egyszerű és világos evvel szemben a munkapárti vezérek és munkapárti többség helyzete! Ez a párt a maga meggyőződé­sének alapján áll, neki nem kell — fogcsikorgatva — a mások meggyőződését szolgálnia. A hamisítatlan hatvanhét, a maga bő áldásaival, a nemzet sorsát biztosító erejével, a nemzet kulturális és anyagi fejlődését magasba vivő szárnycsapásaival, a magyar nemzet világközi hely­zetét biztosító hatalmával, ez a munkapárt nyíltan és büszkén hirdetett politikai bázisa, amely mellett híven és becsülettel megáll. A miniszterelnök is, Plósz is, nyilatkoztak a ködbevesző jövő eshetőségeiről. Hogy háború lesz vagy béke , az új esztendőnek e kétféle kilátását férfias nyíltsággal fejtegették. A párt tapsai, a párt lelkesedése volt a válasz e mindenben egyező fejtegetésekre. A béke vagy háború kockái­nak elvetése az ellenzéktől függ. Ők lássák, ők intézzék el a lelkiismeretükkel, hogy mit akar­nak. A miniszterelnök újesztendei beszéde nem zárja el a békés megegyezés útjait, de hirdeti a többség elszánt elhatározását, ha kell s ha el nem kerülhető, a háborúra.­­­ Marosvásárhely a múlt eszten­dőben. Az anyakönyvi hivatal statisz­tikája szerint 824 születés, 220 há­zasság és 564 halálozás volt Maros­­vásárhelyt az elmúlt esztendőben. Ez a mindenképen kedvező szám, mely bizony nagy munkát jelent az anya­könyvi hivatal részére, nemcsak a város népesedésének nagy haladásá­ról tanúskodik, de az föld­i statisz­ MITTELMANN ÉS BERGER UTÓDA MAROS­ VÁSÁRHELY Elsőrendű varrógépek, kerékpárok, gazdasági gépek, gramofonok és­ villamos polu­árok kedvese rémplatiszatéa mellett e­ tikához képest szerencsés esztendőt mutat. 1910-ben ugyanis 766 szüle­tés, 119 házasság és 637 halálozás volt. Erdély kincsei idegen kézen Angolok és poroszok harca fi véres Hunyadmegye A mindennapos újságolvasónak lehe­tetlen észre nem venni, hogy a fő­városi Baj­tóban milyen gyakran találkozunk Hunyad megye-i, Déva­i eredetű tudósításokkal, amelyek rend­szerint borzalmas gyilkosságokról, rablásokról, személy és vagyon elleni merényletekről szólnak s amelyek csodálatos véletlen folytán a külföldi lapokba is belekerülnek. Hangok hallatszottak erről, hogy ime, a kriminél statisztika legsötétebb terü­lete Hunyad megye s most kisül, hogy ezek a borzalmas hírek egy vakmerő üzleti manőver tendenciózus aknamunkájának szüleményei. De beszéljen helyettünk a Magyar Ke­reskedők Lapja karácsonyi számának idevágó szakközleménye, mely az Erdély kincseiért folyó versengésben hihetetlen és szomorú képet mutat: Pár évtizeddel ezelőtt egy poro­szokból álló részvénytársaság 600 ezer márka szerény tőkéjével meg­alakította Hunyad megyében a Tizen­két Apostol nevű­ aranybánya-társasá­got. A megalakult társulat napról­­napra gyarapodott, s ma már mint a világ leggazdagabb aranybányája is­­meretes. Soha tőkét nem emelt és mégis ma már invesztíciója több millió értékű: gépei és egyéb berendezései látványosságba mennek és valóságos technikai csodák. Ez évi július hóban már 300 kiló szénaranyat termeltek és az évet lej­árva, legalább is 4 , 5 millió korona tiszta bevételt kell kimutatniuk, ha őszinte mérleget fognak készíteni. Ezeknek az idegeneknek nagy érde­kük az hogy a környéken más nagy bányatársulatok ne alakuljanak, mert a munkásviszonyok azonnal megdrá­gulnának, ez pedig egy 4000 munkás­sal dolgozó vállalatnál nem tréfa, de vérbe menő dolog. Természetes ezért, hogy minden áron távol tartani igye­keztek az esetleg jelentkező külföldi

Next