Székely Napló, 1912. január-június (42. évfolyam, 1-96. szám)

1912-04-07 / 52. szám

Melléklet a Székely Napló 1912. április 7. (húsvéti) számához. Az én életem. Megkérdeztem egyszer az anyámtól: Mond anyám, én nem voltam gyerek ? Miért nincsenek emlékeim mint Másnak, melyek olyan kedvesek ? T Így szeretnék vissza-visszajárni A múltba egy-egy édes szó után. Mond Anyácskám, van-e a lomtárban A múltból egy hintaparipám ? És látom, hogy könnyes már a szeme Az én édes, aranyos anyámnak: Édes fiam, mi hasznát is vennéd Manapság a hintaparipának ? Látni vágyom csak . . . csak megcibálom A sörényt, a lógó fürtöket. Kis Anyácskám, követelem tőled, Én kegyetlen, gyermekségemet. Milyen voltam, bátor-e vagy gyáva, Ha kis társaimmal harcoltam ? És ha sírást, vért, szenvedést láttam, Könnyeztem-e, vagy mosolyogtam? Milyen voltam, hogyha haragudtam : Dühös, büszke, vagy akkor is szelíd? Kis Anyácskám, segíts összekötni Bokrétába a múlt emlékeit. És ha néha színházat játszottunk. Mi szerettem szívesebben lenni: Rongyos koldus, aki rimánkodik Avagy büszke, daliás királyfi? Ha szép cifra játékokat kaptam, őriztem ? Vagy hamar összetörtem ? És tudtam-e csellel futkosni a „ Künn a bárány, benn a farkas körben ? Már mosolyog az én kicsi anyám. De egy könnycsepp a kezemre hullt : Neked, aki olyan messze vagy már, Édes fiam, minek most a múlt ? És megtudtam, hogy ritkán játszottam, Házunk kedves, kicsi udvarán, Bár volt nekem sok-sok cifra holmim Volt nem egyszer hintaparipám. Az udvar egy parányi zugában Egyedül ültem mindig, csendesen. Örökkön a messzeségben járkált két tisztafényű, gyermeki szemem. Ha valami kis baleset történt, Úgy álltam ott, mint egy kis öreg. És kértem a rideg doktor bácsit, Hogy maradjak, el ne küldjenek. Kis csatákban ritkán forgolódtam Gondolkoztam, az volt a bajom, Míg a többi, vidám, kicsi társam Csatázott a keskeny udvaron. Én mindent, mindent tudni akartam. Hogy ez, vagy az miért fut, szalad ? És nem egyszer kis komoly fejemmel Elrontottam a játékukat. Ha nagy ritkán színházat játszottam, Az akartam mindig lenni én, Aki komolyan küzd és a végén Ártatlanul bűnhődik szegény. Akartam mindig, hogy sajnáljanak, De ismerjék el, hogy hős vagyok . . . Egyszer én írtam nyolc éves korban ilyen tárgyú gyermekdarabot. Ha szép, cifra játékokat kaptam, Nem őriztem, hamar összetörtem. És mindig csak engem hajszoltak a ,Künn a bárány, benn a farkas körben A künn a bárány, benn a farkas körből Még most is sokszor jut rész nekem, De ma vagyok, álmok kergetőznek És a játékkor : az életem. Kapok olykor még játéktárgyakat, Az élet hozzá kopott szekerén : Vágy, hit, üdvösség mindig kapható, Ami csak van a föld kerekén. Izomba, vén, fekete szekéren Árulja egy meggörnyedt öreg. Ha elhalad, utánarepülnek Vérző szavak, hatalmas kövek. De ha lassan elcsittul az ostor És a szekér zökkenve megáll, Az a vérző, szitkozódó tömeg Ott hever mind a lábainál. Játékimmal én elébe vágok, Amíg fut—fut utánam az élet . . . És örökkön visszatelentgetek És Örvendek, hogy utal nem érhet. Székely Jenő. Emberei kanos emlisikSI. A „Székely Napló” 1912. március 17. számában történt szives megemlékezésért fogadja köszönetemet. — Egyúttal kérem a történeti igazság érdekében a következő helyreigazítások közlését. A muszka hadifogság igy történt. 1849. augusztus 20-án, Hátszegen egyesültünk a Kmetty hadosztály betegei a Bem táborához tartozó Lázár dandárral, mely az oroszok előtt tette le a fegyvert, azon feltétel alatt, hogy szabadon hazabocsájtják mindnyájukat. Mi betegek egy éjjeli tévedés folytán kerültünk Erdélybe Hátszeg elé, pedig a hadosztályunkkal Törökföldre szándékoztunk kivándorolni. Az oroszok Dévára kísértek bennünket, a fegyverletétel után, mert ott volt a főparancsnokság ,s ott szándékoztak kiállítani és szétosztani az elbocsátási okmányokat. Én még Hátszegen adtam át egy orosz kozákhadnagynak Schiller könyveit, midőn a betegek kocsiját vizsgálta, melyben én dinnyeevésből származó lázban feküdtem, sebem nem volt. Déván pár napig várakoztunk. Az oroszok becsületes ellátásban részesítették mindnyájunkat, úgy mint Hátszegen is, igen barátságosan viselkedtek. Az orosz parancsnokság kötelesség szerint, bejelenté Haynau-nak, aki Temesvár körül tanyázott — a fegyverletétel feltételét. Ezt az osztrák vezér nem fogadta el, hanem utasitá az orosz hadvezetőséget, hogy a fegyvert letetteket vigyék el Szebenbe s ott addig őrizzék, mig a Bem által Oláhországba kivert osztrák sereg visszaérkezik. Ennek adják át a hadifoglyokat besorozás végett. Az oroszokat nagy haragra lobbanta Haynau ezen rendelete, de végre kellett hajtani. Azonban nyíltan kihirdették közöttünk, hogy bárki haza mehet, mihelyt jónak gondolja, akár Déváról is azonnal. Így indultunk orosz őrizet és jó ellátással Szeben felé. Csoportosan fogytunk naponta. „Zbogon bratye variger — Isten veled magyar testvér — így búcsúztak a távozóktól a muszka katonák kezet szorítva velük. Mire Szebenbe értünk, már az amúgy is gyenge dandár nagyon lefogyott, csak azok maradtak meg, kiknek hazájuk Szebenen át volt. Szebenben a báró Bruckenthal-féle majorságba helyeztek el. A tiszteket máshol. Mi altisztek ügyeltünk a közöttünk felosztott legénységre. Jó kosztunk és szállásunk volt ezen majorságban, orosz katonai őrizet alatt. A szebeni németasszonyok dézsákban hozták be az ebédet a majorságba. Minden asszonynak feketesárga kokárdája volt a mellén. Egy ügyeletes orosz tiszt mindig végigjárta az ebédelő csoportokat. Nekem tiz emberem volt s három fekete-sárga kokárdás asszony három jó dézsában hozta az ebédet. Egyik napon, midőn már az osztrák sereg Szeben felé járt, csak két asszony jött két dézsával. Hol van a harmadik dézsa ? — kérdem. Kossuth hünde, felelte, elégedjetek meg ezzel is! Káplált tekintélyemmel, felpofoztam. Fogd be a szádat sárga-fekete boszorkány ! Hozzátok el a harmadik dézsát, ime itt jön az orosz tiszt, feljelentelek! Mégis tettem. A tiszt kivette csizmaszárából a korbácsot s jól megverte őket. Azonnal elhozzuk a harmadik dézsát, kiáltották térdre borulva. Elmentek, el is hozták. A muszkák iránti hála kötelez ezen nyilatkozatra. A másik helyreigazítás már kómára vonatkozik. Ott a hires vatikáni zsinat napjaiban nem a konstantinápolyi Patriarchával, hanem a jeruzsálemi Patriarchával, Valioga Józseffel, régi gazdámmal, és nem kávéházban, hanem a nyílt Corzón, a téren, találkoztam az utcán ... A kávéház, melyben az amerikai s angol újságírókkal szoktam találkozni, a Café di Roma volt. A magyar püspökökkel sem találkoztam kávéházban. — Az egyedüli magyar püspök, aki látta az utcán a jeruzsálemi Patriarchával való találkozásomat, melyet később pedig szintén az utcán látta Jekelfalusy székesfehérvári püspökkel való társalgásomat, Lipovniczky nagyváradi püspök volt, ő mondotta : Péter maga az infallibilistákkal utonútfélen fraternizál. Erre azt feleltem: Régi keleti gazdám előtt, kinél négy évig laktam, s papnöveldéjében tanár voltam, csak nem fogok most kitérni azért, mert a pápáról nekem más nézetem van, mint neki . . . Jekelfalusyt is régóta ismerem, ez elől sem fogok kitérni azért, mert ő a pápa csalatkozhatlanságának hive. Én törvényszerűleg az unitárius egyház tagja vagyok. Minő az én katholicizmusom, az én általános vallásom, megírtam 1875-ben megjelent ,Az én Hitvallásom“ c. könyvemben. Azóta 1902-ben is az unitárius templomban, Budapesten felolvasott, s nyomtatásban is megjelent Értekezésemben. Legújabban pedig a Pesti Hírlap Naptárában, 1910. megjelent a Kálvin jubileuma alkalmából irt értekezésemben a kereszténység végleges Reformációjáról, mely a Názereti Jézus, az Isten és az embertárs iránti szeretet, a szabadság, az egyenlőség, a köztestvériség felekezet nélküli vallásáról szól . . . Midőn a Názereti vallásbölcs szerint Istent sem Jeruzsálemben a Sión hegyén, sem Samariában a Gerizim hegyén, tehát nem felekezetiesen hanem szívben és lélekben fogjuk imádni az Istent... Ez az én hitvallásom ... Az Isten nem felekezeti Isten .. . Dr. Hatala Péter nyu tud, egyetemi tanár. Jogtalan s az sem bánt, hogy nincs gyerekünk, de nekem mégis most egy idő óta, lelkileg olyan különös érzésem, oly’ furcsa hangulatom van . . . A leány: (Barna, mély, fekete szemekkel. Nyúlánk a termete és mozdulatai leányosak.) Ah Margit! (legyint is a kezével) ez olyan bebeszélt valami, amit igazán nem lehet megérteni. Egy asszony, aki boldog, akinek mindene meg van, miért érezné magát különösen furcsán. Ha úgy lehetnék mint te, senkivel nem cserélnék. Így azonban ki cserélne velem ? Az asszony: (hanyag eleganciával helyezi keresztbe, mintha most akarná megmondani azt, amire egész gondolkozásmódját alapítja) Nem helytelen amit mondasz, de csak külsőleg. S egy közönséges lélek megelégedhetik a külsővel, a látszattal, ami fényes és általán szép, de egy igazi — annak nemcsak látszat, nemcsak létezés kell, hanem: élet. A leány: (meglepően csudálkozva_) Csodálom ! de ha a tiéd nem az akkor mi az igazi élet ? Az asszony: Hidd el nekem, nem az amiről leánykoromban este lefekvéskor, magamban olvasás közben, néha-néha elábrándoztam. A leányálmok azok mind egy tapasztalatlan, gyermek lélek szülöttei, amely annyira távol áll a valótól, hogy okos észszel nem is lehetne olyanról álmodni. A leány, amig leány — kalitkában van. Ott született s még nem tud semmit arról ami a kalitkán kívül van. Mutogatják, szépítgetik s ha jön egy vevő s elviszi, akkor — szabad. Szabad egész életére. Megtanul élni s amikor megtanulta azt, kezd okosan gondolkozni. S ekkor még szereti urát. De később, amikor okosan is tud ábrándozni s amikor azt is megálmodja ami meg is történhetik, ekkor is szeretheti férjét — de már unja őt. Unja őt, akit nem szőhet bele asszonyos ábrándjaiba, mert minden gondolatát, mozdulatát ismeri s akitől ő már semmi ujjat sem vár. Megnyílnak a szemei, lát és élni akar. A leány: Valóban nagyon különös vagy és fölötte furcsa! Az asszony : Látod Elza! ez mindannyiunkkal úgy van s mig az egyik nem él a szabadságával tűri, viseli sorsát, fél az embertől, a társadalomtól, de azért külsőleg boldognak mutatja életét, addig a másik él az arany szabadsággal, mai asszony s ha a látszat akármit is mond, ha a látszat csal is — boldog. A leány: Látszik, hogy asszony vagy s talán igazad is van, de még nem mondottad meg nekem, hogy mi az igazi élet? Az asszony: Ezt nem is lehet megmagyarázni — ezt érezni kell. A leány: (mintha nem értené, fölötte nagy érdeklődéssel) De hát akkor mi okozta, hogy igy gondolkozz ? Az asszony: Az amit más asszony félne elárulni, félne megmondani. Én unom már az uramat. Megszoktam őt s hiába várok akármi újat tőlle, mindig az marad aki volt, akinek minden szavát, jóságát és rosszaságát ismerem, amelyek már mind megszokottak nekem . . . A leány: Margit! hogy beszélhetsz így. Megunhatsz egy görnyedt, esetlen hallgatag alakot, de férjedet, aki élénk, kedélyes, életerős, okos férfi, nem hiszem, nem tudom elhinni . . . Az asszony: Ne hidd ! Mi nekünk nőknek a mézeshetek után azt magyarázzák a férjek, hogy egy asszonynak mindennap meg kell hódítania az urát, hogy maga mellé őt lebilincselhesse. S te azt hiszed, nem , éppen igy meg kell hódítani mindennap egy asszonyt is. S ha mindennapi meghódítás dacára is megunnak, mi meg ne unhassuk . . . Hazajön a férj. A beszélgetés félbemarad. A témát átterelik másra, s 3 évig történik minden a maga rendje szerint. Dialógus, melynek nincs elme. Irta: Nagy László. Egy föltűnő ízléssel berendezett női társalgóban vagyunk. Függöny, garnitúr, szőnyeg, az asztalon levő friss virágok, berendezés azt árulja el, hogy a ház asszonya műveit, fiatal úri nő. Most látogatót fogad — egy leány barátnőjét. Nyugodtan beszélgetnek, mindaddig mig a férj haza nem jön s mi beszélgetésük legérdekesebb témáját lopjuk el. Az asszony: (Karcsú, magas molett nő szőke és szemei sokat mondók. Gesztusai föltűnően elárulják azt, hogy amit mond, meggyőződésből mondja.) Jól tudod Elza, hogy két éve asszony vagyok. Tudod azt is, hogy mennyire szerettük Sándorral egymást. S ha nincsenek is ma szerelmi házasságok, a miénk mégis olyasféle volt. A mikor elvett, én voltam a legboldogabb nő s most sem vagyok hol ELSŐRANGÚ BIZTOSAN GYÓGYÍT Alkalikus, sós, jódos vizek. Radioaktiv források . Nyári és téli kúra. Kívánatra prospektus ingyen, rheumát, ischlast, anyagcsere zavarokat, cukorbetegséget, alkati bajokat, gyermekkórokat, csonttöréseket, izzadmányokat.