Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)

1888-04-08 / 55. szám

Április 8. SZÉKÉLY NEMZET.­ lánkodásaikat mindenütt értékekre fogom leszál­­litni. Ez nagy baj, de igy van. Mikor az önök mocskait olvastam, akkor is büszkének éreztem magamat, mert azt láttam belőle, hogy irigylik a sárga irigység teljes emésztő mérgével az én tisztességemet s le akar­ják azt rontani, gyerekes léha fegyverekkel. Fegyverül csak azt találják, hogy „tanító“ va­gyok s ezzel akarnak ellenem puffogni. Gyenge fegyver, hiszen azt már 15 év óta úgy tudja egész Csikvármegye. Egyebet mondjanak kérem, hiszen ez még se nem szégyen a tisztességes emberek előtt, se nem fegyver, a­mely sebezne. Valahányszor hírlapi polémiám volt, minden te­hetetlen léha fráter ezen fegyvert használta velem szemben. Önök tehát csak utánoznak má­sokat, még csak újat se tudnak mondani s mé­gis azt kívánják, hogy én önöket respektáljam. Én nem szoktam semmiféle fültelenségeket res­pektálni. Respektálom a munkát, a szorgalmat, a tiszta kezet, a­melylyel hála Istennek sikerült legyőznöm még minden léhaságot. Ezután is ezzel fogok harczolni s hiszem, hogy győzni fo­gok, mert az igazság van velem mindenütt és minden tetteimben, ezt pedig nem tudja legyőzni semmiféle léhűtő lábatlankodás. Szememre vetik ezek az urak, hogy „min­denhez fogok.“ Igenis kérem mindenhez fogok, a­mi tisztességes munka, mert dolgozni szeretek nemcsak magamért, hanem a társadalomért és a közügyekért. De azt mondják meg kérem, hogy a mihez fogtam, még mit nem teljesítettem erőmhez és belátásomhoz képest teljes szorga­lommal és igyekezettel ? Hát az is szégyen önök szerint, ha az ember sokat dolgozik ? De viszont azt mondják meg kedves urak, hogy önök hivatalos és kenyérkereső munkálko­dásukon kívül mihez fogtak, a­mivel csak egy légynek is használtak volna ? Álljon elő Beteg úr, mihez fogott ön teljes életében a közérdekért, a társadalomért ? Sok helyt ott volt, a­hol ellenkezni lehetett, de se­hol ott, a­hol valamit hazafias munkával kellett elősegíteni. Nevezze meg bár egyetlen lépését, a­melyet a közérdekért tett. Én nem hiszem s nem is állítom, de azt mondják, hogy a me­gyei törvényhatósági közgyűlésen is csak fizetés­ért szólal fel. Igaz-e ez ? Hogy én csak olyan dologhoz fogok, a­mi­hez értek is, azt ön tudja legjobban. Emlék­szik-e, mikor ön a legdühösebb szélsőbaliból egy reggelre szabadelvűpárti képviselőjelölt lett volt ? Emlékszik-e, erre a politikai szélhámosságára ? Hát arra emlékszik-e, mikor én önnel azon mi­nőségében saját falumba elmentem (most is szé­gyenlem) s ott a­mig ön a száját tátotta, én addig beszédet tartottam az ön érdekében ? Hát arra emlékszik-e, hogy több szavazatra nem volt kilátása, csak annyira, a­mennyit az én falum­­beliek adtak volna önre, ha ugyan gyáván meg nem retirált volna akkor is. Abba is belefogtam hát, hogy önt egy veszett ügyben támogassam. Értettem-e hozzá ? Ha tagadja, hazudik. Hát ön Barta úr, mit vet a szememre ? Egy éve, hogy Szeredában van. Jóhíre megelőzte, mikor idejött. Én mint régi tanulótársa, barátsággal, sze­retettel fogadtam önt. Üdvözöltem kinevezteté­­sét, mint régi jó pajtása, épen ebben a lapban, a­melyben ön engem le akart mocskolni. Azért támadt reám, mert rettentő üresfejű hiúságát nem legyeztem. Elmondom, hogy lássa meg a nagy közön­ség az ön sérelmét s ismerje meg az indokot, mely önt ellenem való agyarkodásra késztette. Mikor idejött, egy messiásnak képzelte ma­gát s most is annak tartja. Hivatalában újított. Régi szokásokat meg­szüntetett stb. stb. Beállított a fogházba mindenféle iparmun­kákat ; nevezetesen az azelőtt is gyakorolt vesz­­szőfonás mellé még felvette a kádárságot, kefe­kötést és Isten tudja még miket. Igen, de ön­telt hiúságában nem akart még a tömlöczben is szerényen munkálni, hanem azt akarta, hogy az ő nagy messiáskodását tudja meg az egész vi­lág. Sokszor hívott, hogy nézném meg azt a te­mérdek nagyjelentőségű újításokat és írnék róla valamit a lapban. Egy alkalommal csakugyan el is mentem egyik barátom társasá­gában meggyőződni arról a világhírű munkákról és nagy újításokról. Meg is mutogatott az én Barta barátom mindent fülétől a farkáig. El is dicsekedett mindennel, hogy most hogy van. Elég az, hogy miután én a vesszőfonáshoz is, a kádársághoz is, a kefekötéshez is egy cseppet értek, legalább annyit igen, a­mennyi elég a bí­ráláshoz, s miután a bemutatott munkákat si­lány haszontalanságoknak ítéltem és tartottam, nem írtam se dicséretest, se gyalázót róluk, szó­val nem emlékeztem meg az újságban arról a rettenetes nagy jelentőségű munkálkodásról, mit az én kedves barátom kifejtett. Ettől fogva az én kedves barátom és volt tanulótársam ellen­ségem lett. Megtámadott mindenütt, a­hol csak valamelyes gyűlésben, gyülekezetben sorsunk összehozott. Utoljára a takarékpénztár közgyű­lésén már az orromnál kezdett hadonászni az én kedves barátom. Míg végre már a bíróság előtt is beperelt. Nem hiába, hogy sokszor nagy dolgok apró körülményeken fordulnak meg, így estem ki én Barta úrnak, az én kedves barátomnak magas grácziájából, hogy a kakas csípje meg az ilyen fontos dolgokat és némely embernek a széllel bélelt henczeghetnémségét. Ő biztatta fel Beteg urat is erre a rettenetes komédiára. Mit meg nem ér az ember ? Még akarnak-e czikkezni Beteg úr, Barta úr? Szívesen látom. Ezután kiadom a czikkeket, ha csak ítéletet nem hozatnak előre, hogy nem sza­bad rá válaszolni. Hiszen ez a papiros olyan türel­mes s a közönség úgy is szereti az ilyen enyelgéseket. Ajánlom becses gracziájukba magamat! Mikor kalánkodni kedvek szottyan, legyen szerencsém ! T. Nagy Imre, a „Sz. N.“ társszerkesztője. Talán kissé többet is foglalkozott szerkesztőtársunk a tisztelt jogász urak úgynevezett válaszával, mint a­hogy azt az az irat megérdemelte volna. Mert hát a­kik a sajtó tisztességéről csak akkora tájékozottságot szereztek maguknak, hogy egy lapszerkesztőt a tanítói állásá­ért akarnak kigúnyolni, azok az urak nem érdemük meg a velük való komoly foglalkozást. Azt hisszük, nagyobb büntetés nem érhette azt a két perlekedő urat, mint hogy közölte társszerkesztőnk szóról szóra a „válaszukat.“ Műveit társadalomban, nyom­tatott betűkben gyalázásképen hozakodni elé valakinek a tanítói mivoltával akkora nagy sületlenség, hogy azt nyom­ban éri a büntetése, a nevetségessé tétel. Hát elvették azok az urak a méltó jutalmukat, ne is bántsuk többé az ilyen diákos szagú ficzkó együgyűséget. A helyett azonban mondjunk valamit a bírói íté­letről. Most már meg van hozva az ítélet, beszélhe­tünk minden indiskreczió nélkül. A tényállás ez : Két úr magára vonatkoztat egy közleményt, a­mely hírlapban jelent meg s választ ir helyreigazításul. A szerkesztő elolvassa a „választ“ s látja, hogy abban tu­lajdonképen étet üti a polemiás czikk s mert nem látja sem indokoltnak, sem méltányosnak, hogy egy tárgylagos válasz helyett magamagát rántassa le az olvasóközönsége előtt, egyszerűen félreteszi a czikket. A két úr azonban nem nyugszik. Megy, bírót busit és pöröl. A bíró előtt kijelenti mind a két fél, hogy a czikk, a­mire válaszoltak, nem sérti egyiket sem, de mert a törvény betűje azt mondja, hogy a válasznak is köteles tért engedni a szerkesztő, tehát ők most panaszolnak s kérik a szerkesztő megbüntetését. Az adott esetben két intelligens emberről van szó, a­kik közül az egyik ügyvéd, a másik pláne az igazság őre: kir. ügyész. Mind akettő teljes tudatával volt annak, hogy a­mit ők követeltek a szerkesztőtől, az képtelen­ség. De hát egy kis tréfát akartak csinálni: egy kicsikét meg akarták hurczolni azt a fránya lapszerkesztőt, tehát berukkoltak a bíró elé a kívánságukkal. Ott tárgyaltak nagyon sokáig. Épen délebédig. A tárgyalás folyamán voltak kérdések és feleletek. Biró: Miért nem közölte a választ szerkesztő úr? Szerkesztő: Mert ez a válasz nem válasz, ha­nem goromba személyeskedés velem. Ha azok az urak tárgyilagos helyreigazítást küldenek be hozzám, a­mely a dologhoz szól, szívesen közzéteszem. De hát nekik nem az volt a szándékuk , ők az egészet csak azért írták, hogy elmondhassák rólam, hogy én elemi tanító vagyok, hogy én különféle munkákat végzek és hogy én a helyett ma­radjak csak a fan táblák olvastatásánál. Biró úr beláthatja, hogy ez nem válasz a kérdéses czikkre s hogy én ilyen választ a törvény szelleménél fogva nem va­gyok köteles közölni. Biró: (belátja.) Szerkesztő: Igaz, a törvény helyet mutat sze­mélyes sérelmek esetén a hírlapban a válasznak is, csak­hogy a válaszolás nem lehet ám korlátlan. Nem le­het egy válaszban fűt-fát, tücsköt-bogarat összehordani s nem lehet, mert nem szabad abban senkit sértegetni. Ha a lapszerkesztő a törvény betűjének olyatén magyarázata mellett mindenki válaszának köteles lenne tért en­gedni , gyatra egy lapot csinálna az a szerkesztő. A meny­nyi sikkasztó, a mennyi boltfelverő és csirkefogó, a kinek a viselt dolgáról tudomást vesz a sajtó, mind just tartana a „válaszra.“ Az pedig mind a szerkesztő személyének menne neki, hogy a szerkesztő ilyen meg olyan égetni való ember, a­miért a lapjában írni mert róluk. A törvény betűjéhez való ragaszkodás, tehát a törvény szellemé­nek ilyen kézzel fogható félremagyarázása beláthatatlan abszurditásokra vezetne. Biró: Ebben tökéletes igazat adok Önnek. Következik az Ítélet: „T. Nagy Imre köteles a czikket közreadni a „Szé­kely Nemzetiben s mivel annak kiadását a felek kéré­sére megtagadta, 50 frt pénzbírsággal büntettetik.“ Nos, hát hol van itt a juris prudentia ? Az a biró­ a­ki a kérdéses válasznak egyszersmind czenzora is volt, belátja — mert be kellett látnia, hogy a perlekedő úr czikke minden egyéb lehet, csak nem v­á­l­a­s­z ; az a biró meg tudja ítélni, hogy a törvény betűjével való visszaélés képtelenségre vezethetne, hanem azért a mi társszerkesztőnket mégis megbünteti 50 írtra, mert nem közölt egy személyeskedő pamfletet. Van-e itt, tisztelt uraim, „m. kir. ész és tapintat?“ Bizony nem sok vágott dohányt árulnak abban a járásbíróságban. S a­ki ilyen ítélet alá oda meri írni az ő bírói nevét, az megérdemli legalább is — a penziót. De hát ez csak még kismiska mind. Most követke­­zik a java. Társszerkesztőnket beperli két jogtudós: egy ügy­véd és egy kir. ügyész. S elitén a harmadik jogtudós: egy járásbíró Csik-Szeredában. Jegyezzük meg, hogy a lapnak T. Nagy Imre úr társszerkesztője és nem felelős szerkesztője. Je­­gyezzük meg, hogy a Székely Nemzet nem Csik-Szeredá­­ban, hanem S­epsi-S­zentgyörgyön jelenik meg. A sajtó­törvény pedig, melynek értelmében a két jogtudós pörölt s a harmadik ítélt, világosan beszél, hogy közleményekért a felelős szerkesztő vonandó kér­dőre. Hanem ezek az urak efféléről noticziát sem vesz­nek, zaklatják a társszerkesztőt s eltélik azt, a­kit még megidézni sem volt joga a járásbiró urnak. Ez a három jogtudós úr végül éppenséggel nincs tisztában a paragrafusokkal a bírói illetékességre nézve sem. Hát tanulják meg azok az urak, hogy sajtóbírósága a Székely Nemzetnek Maros-Vásárhelyig van, a jelen esethez hasonló ügyekben pedig alapmeg­­jelenése helyén, tehát Sepsi-Szentgyör­­gyön illetékes a járásbíróság vizsgálatra és ítélethozatalra. No lám. Ebben a tréfás ügyben mennyi baklövés egyszerre! Pörölnek, ítélnek illetéktelen egyént illetéktelen helyen s még azt mondják magukról, hogy ők értik a csíziót. Kérjük a marosvásárhelyi kir. főügyész urat: tanítsa meg ezeket a jó embereket a mesterségükre. Úgy látszik, nem értik. (A „Székely Nemzet“ felelős szerkesztője.) A SZEKBIA NEMZET TÁRCZAJA. Házasságszerző hitelezők. — Irta Sacher Masoch. — Fordította: Czs. 3. — Most az egyszer nincs szükség fontol­gatásra, — mosolyg a Veinréb teljes bizalom­mal. — Én oly menyasszonyt találtam az ön számára, hogy teljesen meg lesz elégedve vele, ítélje meg önmaga. Fiatal leány, szép mint egy angyal, gazdag, jó házból való, műveit, tanult mint egy rabbi, az embernek csak letérdelni és imádkoznia kell előtte. — Hogy hívják ? — Ön bizonyára ismeri őt. — No, hogy hívják hát ? — Az egyetlen baj talán csak az, hogy né­met nő — mondá a zsidó az ajtó felé húzódva. — Annál jobb, a német nők műveltebbek és mindenek előtt háziasabbak, mint a lengyel nők, válaszolá a fiatal házi úr. — Festenburg kisasszonyról van szó, — mondá Veinréb végre. — Mi jut eszedbe, — kiálta Valérián. Veinréb egy ugrással kívül volt az ajtón. — No, csak ne fuss oly hamar el, — mondá Valérián nyugodtabban. — De ha ön úgy kiabál, — mondá a zsidó. — Hogy is gondolhatsz arra, — mondá a házi úr. — Ön igen válogatós. — Szamár, hisz annak én nem kellek, az egyike a legjobb partiéknak az egész országban és külömben sem ismerem, — válaszola Valérián. — Ismeri Veinréb és bízza ön a dolgot csak Veinrébre, ő úgy elintézi, hogy egy hónap alatt bizonyára neje lesz önnek. — És hogy akarod azt kivinni? — Isten az égben, minden boszorkányság nélkül. — Mindenekelőtt a leányt mégis látni sze­retném. — Mindjárt látni fogja, — mondá a zsidó s piros övében keresgélt. — Íme, itt van az arczképe. Azzal mosolyogva nyújtotta át Valérián úrnak. — No, mit szól hozzá? Csinos, szép leány-e? — Gyönyörű, szép leány, nem tagadhatom, — mondá Valérián a képet szemlélve, — de először mégis látnom kell őt magát, csak azután határozhatom el magam. — Őt magát is látni fogja mindjárt, — válaszola Veinréb serényen. — Hogyan, talán csak nem hoztad őt is magaddal ? — Ön látni fogja a kisasszonyt oly igazán, mint a­hogy engem Veinréknek hívnak, — foly­tatás a zsidó tovább, — de a kisasszonynak nem szabad önt látnia, különben minden veszve van. — És miért volna? — Nézze csak, kegyes jóltevőm, a dolog így áll. A kisasszony apja praktikus ember, meg fogja nézni önt és a gazdaságát, mikor már berendeztük és bele fog egyezni a házas­ságba. De a kisasszony sokat olvasott, különö­sen regényt és színdarabot; mindent koc­káztat­­nánk, ha ön egyenesen a kezét kérné; önnek egy egész színdarabot kell végigjátszani vele, vagy egy hőstettet végrehajtani, hogy meghódítsa. — És hogy képzeled te azt? — kérdé Valé­rián nevetve. — Hogy én hogy képzelem — válaszola a zsidó, — hát úgy, hogy a kisasszony szánban ül, a lovak neki vadulva elkapják a szánat és ön megmenti az életét. — Ha kedvem lesz arra várni. — Vagy a Festenburg ur kastélya meggyül, — vélekedek Veinréb, — és miért ne gyulhatna meg? — S te képes volnál felgyújtani, semmi­rekellő ? — Isten az égben, hát miért ne történhet­nék meg az a nélkül is ; de most mindenek előtt a szép Festenburg kisasszonyt kell látni önnek. Én zsidó öltönyöket hoztam az ön számára, ön azokat fölveszi, a szánamba ül, s én Kosz­­cziolkába viszem, hol Festenburg urnak szép, nagy tava van a kastélya mellett s annak a je­gén a kisasszony korcsolyázni szokott. — S te azt hiszed, hogy mindjárt kor­csolyázni fog, ha mi oda megyünk ? — Én semmit sem hiszek, — mondá Vein­réb, — én tudom, a mit tudok. Én Festenburg urnak az ügyvivője vagyok, a kisasszony azt pa­rancsolta nekem, hogy Lembergből hozzak uj korcsolyát neki s ő azonnal megpróbálja, ha el­hozom , akkor ön látni fogja a szép, gazdag kisasszonyt. — Tehát előre! Veinréb Lövi hirtelen kiment a szobából s oly zsidó kosztümmel tért vissza, a mely akár­melyik ünnepelt rabbinak is becsületére várna, azután Kochanszki Valérián urnak az öltözkö­désben és bajfodrozásban segédkezett, s midőn a fiatal birtokos a fekete atlaszruhában, a nyest­­bőrrel szegélyzett pompás kaftánban, fején a hosszú nyestbőr sapkával a szoba közepén ál­lott, úgy nézett ki valósággal, mint egy lengyel zsidó, de egyszersmind szép zsidó, majdnem oly szép, mint ő maga, gondola Veinrék ma­gában. — Most ismerje meg valaki baratini Ko­­chánszki Valérián urat, — kiáltá Veinréb han­gosan, — egy rabbi, valóságos rabbi áll itt. Mily ügyes, szép férfi is ön, kegyes jóltevőnk, asszonyaink és leányaink eszöket vesztenék, ha nagyságodat, ki a legszebb férfi ebben az egész környékben, igy meglátnák. Valérián úrnak is tetszett az álöltözet, mi­dőn a tükör előtt megnézte magát, ellenmondás nélkül ült fel az ügyvivőnek vászonfedelü szán­jába, ez pedig korbácsával a lovak közé suhin­tott s a kis szánkó úgy surrant végig a havas országúton, mint a szél. Két órai vidám utazás után a koszcziolkai pompás kastély előtt állott meg a szán. A kastélytól kevés távolságra a tó sima jege fénylett a napfényben. Veinrék kiszállt a szán­ból, a gyeplőt a kocsis bakjára akasztotta, a korcsolyát magához vette, a fiatal nemesnek in­tett a szemével, hogy csendesen maradjon, s azzal belépett a kapun. Kevés idő múlva visszatért, a szemével hu­nyorított és mosolygott. Nehány percz múlva női ruha suhogást le­hetett hallani. Valérián felállott a szánban s a vászonfe­dői nyílásán kitekintett; dán Jüanunknak szive oly hangosan dobogott, a mint azt még soha sem érezte. Most egy sugár növésű, szép leány, igazi germán típus, lépett ki a kastélyból s a tóhoz sietett, karcsú és erőteljes volt egyszersmind mint egy valkür. A világos­szürke selyem alsó ruha és a világosbarna czobolyprémmel szegély­­zett, szorosan testhez álló télifelső oly remekül emelték ki e sugár alak gyönyörű idomait, hogy arra a nyugati népek viselete egyáltalában nem képes; a kis sapka alul dús hajának arany hul­láma omlott alá egész a csípőig. Hasonló színű kis bársony csizmák, ugyan­azon értékes bőrrel körülszegve foglalók ma­gukba a piezi kis lábat, melyet most a jégen állva Veinrébnek nyújtott, hogy a korcsolyát rácsatolja. Ez már sok volt dán Jüanunknak. Abban a hitben, hogy igéző szemeivel a zsidó kaftánban ellenállhatlan fog lenni, kiug­rott a szánból s a leány lábai elé esett térdre, a ki meglepetve lépett vissza. — Mit akar ez a zsidó? — kérdező az ügyvivőtől. — A korcsolyát akarja felcsatolni nagy­­sádnak — felesé a zsidó, ki nem kevésbbé volt megrettenve. A szép leány vállat vont s utánozhatlan kicsiny­léssel a térdeplő férfira tette a l­ibát s Kochanszki Valérián, a nemes ember, a földes ur, a félelmes dán Juan, rabszolgája, lábpár­nája volt e pillanatban. (Folyt. köv.) 55. szám. Két uj kabinet. — ápr. 7. A Floquet-kabinet tehát megalakult s már be is mutatta magát programmjával együtt a képviselőháznak. Nem mondhatni, hogy akár a képviselők, akár általában a republikánus sajtó részéről valami nagy tetszéssel fogadtatott volna. Az új minisztérium programmja radikálisabb, semhogy az opportunistáknak és óvatosabb, sem­hogy a szélső pártiaknak ínyére lehetne. A kép­viselőházban felolvasott deklarácziót csakis a ra­dikális lapok helyeslik. A Journal des Débats és a Republique Francaise főkép azt kifogásol­ják benne, hogy felbátorítja a demagógiát, a Figaro pedig a deklaráczió alkalmából azt a reményét fejezi ki, hogy a jobboldal és az op­portunisták mihamarább szövetkezni fognak. Egy távirati hír szerint az opportunisták haladékta­lanul interpellác­iót szándékoznak beterjeszteni a kormány általános politikáját illetőleg. A­mi a Floquet-kabinet személyiségeit il­leti, világos, hogy a képviselőház volt elnökének nem sikerült a „republikánus tömörülés“ szel­lemében alakítani meg minisztériumát, mert Krantz tengernagyon s Legrand és Ferouillat szenátorokon kívül csakis a radikális baloldal tagjai vannak benne, habár nem mindannyian a szélső radikalizmus hívei, mert Freydinet, Gob­let, Lockroy a mérsékelt radikális párthoz tar­toznak. Új ember a kabinetben csak három van.

Next