Székely Nemzet, 1891 (9. évfolyam, 1-201. szám)

1891-04-04 / 51. szám

Április 4. nek életében az ily példák oly nagy számmal vannak, az ily forduló pontok oly ragyogóan tündökölnek. Eme ragyogó pontok közül kiemel­kedik nemzetünk életében is az 1848-ik év m­árczius 15-ik napja, a mely mint villám ha­totta át az egész nemzetet, a mely­ magának uj eget és uj földet kért. A nemzettest, mely elzsibbadtan viselte a szolgaság jármát, mintegy megunva azt, lerázta magáról, s minden részében megújulva, megerő­södve emelkedett fel s hivatkozva jogára, hivat­kozva egy ezred év küzdelmeire, magának sza­badságot követelt. De nem czélunk most egy rövid jelentés szűk keretébe belevonni ama nagy eseményeket, melyek az 1848-ik márczius 15-ét előkészítették, csak jelezni kívántuk, hogy önképzőkörünk is több ízben ünnepelte meg márczius 15-ét e nagy nap méltóságához méltóan. Tisztelt közönség! A mely ifjúság a nagy eszmék kivivására elég képes és elég kész, a mely ifjúság a nagy események s az azokat megteremtő nagy emberek emléke iránt odaadó hálával, hódoló tisztelettel tud viseltetni: az oly nemzet elveszve nincs, mert a nagy események­ből magának mindig okulást, a nagy emberek példájából mindig lelkesülést tud meríteni új küzdelmekhez. Istené a hála! A magyar ifjúság a maga nagyjai iránt mindig kellő tisztelettel viseltetett s nagy eseményeinek emléke iránt mindig odaadó hódolatot tanúsított. Még csak egy nevezetes körülményt kell felemlítenem azon eredmények közül, melyeket kö­rünk fennállása óta kivívott. Midőn ezelőtt 15 évvel körünk szerény igé­nyekkel megindult, sokan nem jövendöltek életet e körnek, féltve azt a visszavonás, személyes­kedés átkaitól. Isten után 15 év telt el azóta és most már tapasztalatokban gazdagodva to­vább munkálkodhatunk és a mit a mi gyenge erőnk el nem bírna, azt kipótolja az a gazdag könyvtár, mely értékben meghaladja az ezer forintot, a mely a nemzeti és külföldi írók leg­jelesebb műveivel ékeskedik. A mi gyenge erőnk­nek segedelmére jó: egy Eötvös, egy Jókai, egy Arany, egy Petőfi, egy Bajza, egy Horváth M., egy Kossuth stb., stb. s egyik szívben, a másik erkölcsben, a harmadik észben, a negyedik haza­fiasságban bátorít, buzdít. Igen tisztelt gyűlés ! mert jól esik tapasz­talnunk naponként, hogy könyvtárunk diszkóté­­sei nem porosodnak a polczokon, hanem szünet nélkül kérőjök van. Az egyik Vörösmartyt óhajt­ja, a másik Bernstein nagy természeti olvasmá­nyát kéri, az egyik Szász Károly költeményei­ben gyönyörködik, a másik Tompát isteníti. S mi örvendetes jelenség látni, hogy az egyszerű székely ember hajlékának az asztalán is hever egy-egy szívnemesítő, becsületre intő, munkásságra serkentő könyv. Mi örvendetes jelenség látnunk, hogy könyvtárunk kiszorította a Tatár Péter féle ponyvairodalmat községünk kebeléből. Itt tartom helyén levőnek felemlíteni még azt is, hogy önképző körünknek 300 frt kész­pénze van elhelyezve a helybeli népbankban gyümölcsözés végett, melyet 500 írtra kíván ki­egészíteni a czélból, hogy a mitől isten őrizzen eljönne az az idő, hogy egyletünk megszűnnék, akkor is legyen miből könyveket lehessen ren­delni. Ha még megemlítem, hogy van egyletünk­nek egy csinosan felszerelt színpada, 2 üveges szekrénye, 3 könyvtartó polcza, 9 drb aranyke­­retű képe, egy csinos bélyegzője, a­melyek ma­guk is meglehetős összeget képviselnek , azt hi­szem nagyjában jeleztem ama mozzanatokat, me­lyek egyletünk 15 éves múltjában előfordultak. Meg kell még hogy emlékezzem az úttörők­ről, ez egylet derék hivatalnokairól s különösen annak buzgó elnökéről, kik időt és fáradságot nem kimélve, minden erkölcsi befolyásukat fel­használták arra, hogy körünk szellemileg és anyagilag gyarapodjék, gyűlései érdekesek és vonzók legyenek. Egyetlen tisztviselői állás volt csupán, a­mely nem cserélt gazdát, ez az elnöki. E díszes helyre László Lukács igazgató tanítót ü­ltető ön­képzőkörünk osztatlan bizalma­t tartotta meg mind ez ideig. Hogy mennyiben felelt meg a benne helyezett bizalomnak, azt az ő tiszteletére rendezett mai ünnepély sokkal fényesebben iga­zolja, mint a­mennyire igénytelen vollam mél­tatni tudná. A jegyzőséggel azonban többen próbálkoz­tunk meg. Alig viselte 2 évig Bölcskéry Orzse e tisztet, végzete más községbe szólította, s he­lyébe Csusz Anna lépett, ki 3 évig viselte tisz­teletre méltó buzgalommal tisztét, a midőn cse­kély személyemre bízta 6 évig e nevezetes posz­tot. Engemet Gál József jelenlegi jegyző váltott fel, ki már 6-ik éve, hogy dicséretes buzgalom­mal tölti be azt az állást, a­hová őt a közbi­zalom állitá. A pénztárnokságot e 15 év alatt többen vi­seltük, és pedig az első 3 évben Petke Jula, ki első bi és buzgó sáfára volt egyletünk pénzügyei­nek, őt követtem egy és fél évig én. Utánam Nagy Mihály volt 3 évig, kit Duducz Gerő vál­tott fel s végzi ma is szives készséggel az avval járó­ teendőket. A titkári tisztet ketten viseltük. Körünk első titkára, egyik hatalmas támasza tiszt. Révay Lajos akkor helybeli lelkész volt, s ha le is sodorta őt egyesületünk véghetetlen fájdalmára a végzet, emléke élni fog sokáig önképzőkörünk kebelében. Utánna én végzem 12 év óta, úgy, a hogy gyenge erőm engedi, a tit­kári teendőket. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. G­ábor Áronról. — A márkosfalvi márczius 31-iki estélyen Gy. Gy. által tartott felolvasásból. — Kegyelet ünnepét tartja ma Márkosfalva. Ennek szószólója szónokoknak kifejezésbeli ere­jét és a költőnek ihletettségét kellene, hogy egye­sítse magában, hogy méltóképen emlékezhessünk meg arról a székely hősről, kinek sírját nem jelzi még a méltó emlék ; de él emlékezete a lelkekben és szivekben s a hála és szeretet sok­kal hatalmasabb emberi érzések, hogysem meg ne nyilatkozzanak annak az emléknek emelése által, mely Gábor Áronnak, az ágyuhősnek sírját az eresztevényi temetőben jelezni fogja. A székely mindig lelkes, bátor s ha szükség kí­vánta, — s mennyiszer kivánta ezt — harczos nép volt; bízik, hiszen jövőjében s lángra lob­ban múltja történetének buzdító emlékei fölött, harczra kész szabadságáért. Ez a természet tar­totta fenn a nemzetet s a nemzeti érzület fogja megóvni nagyjait az elfeledtetéstől. * Gábor Áron emlékezetének szentelt ünne­pen úgy fejezhetjük ki kegyeletünket, ha emlé­kezünk a hősről. Száraz életrajzot adni róla nem lehet feladatom. Annak a nagy korszaknak még élő férfiai vannak s hála isten , mi közöttünk is vannak, a­kik sokkal jobban és többet képesek elmondani az édesbús emlékű időkből és azon időnek, a magyar szabadságharcznak kiváló szé­kelyéről, az ágyuk mesteréről. Néhány epizódra, néhány vonásra lehet nekem kiterjeszkednem s engedjék meg, hogy ez alkalommal én intézzem azon kérést, az igen tisztelt közönséghez, hogy a Háromszék vármegye keleti zugában, a­hol a síkság elenyészik a Feketeügynek és a Bereczk­­pataknak völgyeiben, a régen kiváltságokkal el­látott és a múltban hadászati és közlekedési te­kintetben nagy fontossággal biró Bereczk mező­város környéke több tekintetben érdekes. (ír­­tanya volt e helység már a történelmi hagyomá­nyokon túl nyúló időkben a Kárpátok hegy­­láncza által elválasztott lakott részek között. S rajta keresztül vonult a közlekedés, melyet az Ujtoz szorosa közvetített. Bereczk több törté­nelmi maradványnyal rendelkezik , melyek egy tehetséggel megáldott ifjúban hadászati tanul­mányokra szolgáltattak alkalmat és katonai ér­zékét korai kifejlődésre segítették. A Bereczk­­patak mellett a térségen a Beneturvár né­ven ismert római castrum maradványai foglal­nak el terjedelmes négys­éget. A „L­e­á­n­y­v­á­r“ nevezetű, szabályos félgömb alakú, erdős dom­bon találjuk egy szláv maradványt erődítmény­nek nyomát s benn az ojtozi szorosban a II. Rákóczi György idejéből származó Rákóczi vár bástyáinak romjai meredeznek a gyönyörű hegyszoros egyik hegylejtőjén. Ezeken kívül tö­rök háborúk, mongol betörés korából származó földhányások, védelmi művek maradványait lel­jük fel, melyek mind befolyást gyakoroltak arra, hogy a különben is katonás szellemű és intéz­ményeinél fogva, hadi szervezetű székelyek kö­zött egy Gábor Áron származzék Az 1814-ben november 21-én Bereczkben született Gábor Áron középiskolai tanulmá­nyaitól elszakítva, ezredénél, mint katona foly­tatta önképzését s fogékony szelleme megvaló­sítani törekedett a gyermek- és ifjúkori benyo­mások alapján benne kifejlődött katonás vágya­kat. S midőn mint katona előbb Pesten, majd Bécsben alkalma nyílt behatolni az ágyúöntés titkaiba , talán már élt benne a sejtelem, hogy szerzett ismereteit még nemzete és hazája javára fordíthatja a komoly vész napjaiban. * Miként Orbán Balázs említi Székelyföld­ről irt művében, Nagy Sándor, hídvégi ev. ref. lelkész előadása nyomán , Gábor Áron szak­könyvekből gyarapította ismereteit . K.­Vásár­helynek az oroszok által történt bevétele után, mikor könyveinek megsemmisüléséről értesült, a feldúlt szoba padlójára vetette magát és zokogva kiáltott: „Inkább tíz öntödét, mint könyveimet pusztították volna el!“ Szabadságharczok tették lehetővé, históriai idők óta, hogy zseniális katonai jellemek támad­janak. A magyar szabadságharcz nyitotta meg a tért Gábor Áron előtt is s a haza veszélyben léte hivta tettre elvonultságából a székely ágyu­­h­őst. Ebbéli szereplése ott kezdődik, midőn a B­e­r­d­e Mózes kormánybiztos által Sepsi-Szent­­györgyön tartott népgyűlés az általános katona­­kötelezettséget és fegyverfölvételt elfogadta s ez­zel a katonai rend régi óhaja teljesült. Ekkor ajánlkozott Gábor Áron, hogy a kormánybiz­tos segélyével ágyút fog önteni Három­szék számára. Miként Jakab Elek írja vissza­emlékezéseiben, Berde megszerezte a­­segélyt s a bardocrszéki királybíróhoz nyílt rendeletet irt, hogy a fülei vashámorban Gábor Áron ágyukat önthessen. A „Székelyföld“ leirója szerint Gábor Áron két hétre ígérte, hogy hat ágyút fog elő­állítani, melyek ha használhatók nem volnának, akkor ő maga áll tiz lépésre az ágyú elé czél­­táblának. Két hét múlva Gábor Áron hat ágyút mutatott be Sepsi-Szentgyörgy piaczán s egyik­kel próbalövéskor czentrumot talált. A csiszo­latlan, ripacsos ágyuk, az úgynevezett „v­a­r­a­s­­békák“ csudás hatással voltak. Szülő gyer­mekét, ifjú mátkáját, nagyanya az első unokát nem szeretheti jobban, mint a­hogy Gábor Áron szerette az ő ágyúit. S az első ágyulövés vissza­adta Háromszéknek az önbizalmat és megszün­tette az aggodalmakat. * De nemcsak, hogy megöntötte az ágyut, hanem ő tanította be a tüzéreit is s november 30-án Hidvégnél már győzelmet vívott ki az első ágyú ; a katonák összecsókolták a ripacsos ágyút és szuronyszegezve rontottak az ellenségnek. Brassóban akkora rémület keletkezett az ágyuk hírére, hogy futárokat menesztettek segítségért a fővezérhez. * Gábor Áron katonai életéből mint ismeret­len epizódot említem fel, hogy miképen jutott első altiszti, káplári előléptetéséhez. A Lemhény és Almás között levő Szent­ Mihály-hegyet kellett védeni. A templom körítő falazatán csak kes­keny ajtó volt, melyen az általa készített fa­­ágyú nem fért be. Gábor Áron oldalt billentette az ágyut és bevitte a kapun. Ez az egyszerű „Kolumbus tojás“-féle eljárás szerezte meg szá­mára intelligencziája felől az első elismerést. Mire lett volna képes ez a székely „ezermester“, a­ki egyebek között sajátkezűleg faragott és állított fel egy szárazmalmot, ha alkalma nyílik megfelelő kiképeztetéshez és működési térhez, melyet nemcsak a pillanat szükségessége te­remtett ! Szülővárosát a főbíró, Fejér János névnap­ján azzal tisztelte meg, hogy három ágyúval jelent meg a templom előtt s Kárpátokat ren­gető üdvözlő lövésekkel köszöntötte a névnapot. * S­z É K^E L Y NEMZET. A szófiai minisztergyilkosság. — A „Nemzet“ tudósításából. — Szófia, márcz. 29. Ma temették el Belcsov Hristo pénzügyminisz­tert. Ismét összegyűlt az egész város apraja-nagyja, hogy részt vegyen egy derék bolgár hazafi végtisz­tességében. Ha hiányzott is a nagy katonai pompa, a­melyet a Mutkurov temetésén láttunk, nem hiány­zott az általános, igaz, mély fájdalom, sőt — ha lehetséges — fokozottabb mértékben nyilvánult az ez­úttal, a szerencsétlen miniszter erőszakos halála miatt. Daczára a kellemetlen, erős hideg időnek, már délutáni két órakor gyülekeztek a halottasház körül és az oda vezető utczákon. Az összes miniszterek, magasabb rangú hivatalnokok, papság és tisztikar, valamennyien virágkoszorúkat hozva jöttek el. A fe­jedelem délután érkezett meg Philippopolból és pont­ban négy órakor szintén megjelent legifjabb minisz­terének temetésén. Eleinte a temetést reggeli kilencz órára határozták, de a fejedelem egyenes kívánságára délután négy órára halasztották, hogy ő is részt vehessen azon. A fejedelem maga a legmélyebb fáj­dalmat tükröztette arczán, szeme könyekkel telt meg s annyira meg volt hatva, hogy néma üdvözlésen kívül egy szót sem tudott beszélni. A tetemet a gyászszertartás után elvitték a vá­rospark ama sarka felé, a­hol a végzetes gyilkos merénylet történt. Ezen a helyen asztalt állítottak fel, fekete posztóval leterítve, a melyen gyertyák ég­tek és a feszület állott. Ezer­vel tolongott itt a szó­fiai lakosság és őszintén könyezett mindenki. Innen a halottas menet a Sveti Kralj templomba indult, a­hol beszentelvén a tetemet, kivitték hosszú, fényes gyászmenettel a városi sírkertbe. A halott arczát mindenki jól láthatta, mert keleti szokás szerint a holttetemet a koporsó fedele nélkül viszik sírjáig, még szemfedőt sem borítanak föléje, hadd búcsúzhas­sák el mindenki színről színre a halottól. Sőt eltér­tek attól a rendes szokástól is, a­mely szerint a ha- t saját tudásukkal szíveskedjenek kiegészíteni a fiatalabb nemzedéknek, történelmi ismereteit és teljessé tenni azt az életrajzot, mely még mindig hiányosan van a köztudat birtokában. lőtt előtt egy edényben rizsből készült ételt a „po­­manat“ viszik, a melyből a halottnak sírba bocsátása után ennek rokonai s a hozzá legközelebb állók esz­nek, ma a halottas menet előtt a rendes pomanan kívül még más két pomanat vittek, a mi a keletiek előtt a temetés jelentőségét nagyban emeli. Maga a pomana külalakja is elütött a rendes egyszerűségtől s az a gond, a melylyel ezeket az eledeleket díszítették, szintén bizonyítékául szolgálhat annak a gyermekies odaadó szeretetnek, a melylyel rokonai, közelállói s mondhatjuk az egész bolgár nemzet a meghalt irányában viseltetett. A katasztrófa alkalmával Stambulov úgy intéz­kedett, hogy az özvegyet lehetőleg kímélvén, aprán­ként tudósítsák férje haláláról. A fiatal özvegy mégis, a­mikor a tiszta valóságot megismeri és férje holt­testét a központtól meglehetősen félreeső lakásába szállították, annyira megrémült e megrendítő látvány­tól, hogy szinte eszét vesztve, kutatni keresni kez­dett, ha vájjon nem sikerülhetne-e mérget vennie, hogy szeretett férjével együtt temethessék el. Ez a szerencsétlen asszony rettenetes kínos látványt nyújt, megtörve, búval, bánattal,­­ hisz ő volt az, a­ki férjét erőnek-erejével vissza akarta tartani attól, hogy a miniszteri tárczát elfogadja. Tudvalevő, hogy mintegy 7 -8 esztendeje az ifjú Belcsov a bolgár pénzügy­minisztérium legelső szakférfia, úgyszólván lelke volt s mint ilyen államtitkári rangban állott, legutóbbi kineveztetéséig. * A vizsgálat a gyilkosok keresése körül legláza­sabban foly. A temetés napján a város körül vont kordon még mindig erősen fennáll. Folyton-folyvást visznek gyanús egyéneket a rendőrségre, a­melynek szobái és pinczéi úgyszólván tömve vannak. Ma fog­ták el a Karavelov-féle különböző mozgalmak alkal­mából ismert Kovacseff nyomdászt, a­kinek házánál rendőri kutatást tartottak, biztosan híven, hogy ott gyanús nyomtatványokat vagy esetleg kéziratokat fognak találni, a­melyek biztos nyomra vezethetnének a gyilkosok üldözésében. A bolgár miniszterek meg vannak ugyanis győződve arról, hogy ez a gyilkosság nagyobbszerű összeesküvésnek nyilvánulása volt, a­melynek szála-boga a fővárosban keresendő és itt okvetlenül meg is található. Óriási levertséget idéz elő az a szomorú körül­mény, hogy bár tisztán látnak, kézzelfogható bizonyí­tékot mind ez ideig felkutatni nem sikerült. Tudják, hogy az egész merénylet orosz ármány és orosz kéz szüleménye, tudják továbbá, hogy a merénylet nem Belcsov pénzügyminiszter meggyakolására tört, a­ki ellen még a legnagyobb orosz pártinak sem lehet kifogása, mert épen Belcsov az a miniszter, a ki soha életében senkit meg nem bántott s akarattal meg nem károsított s a kinek egész Bulgáriában alig akad egy­ ellensége. Tudják, hogy e lövés egyenesen Stambulovot illette s ha őt eltalálja, általános láza­dást, fölkelést szítanak azok, a­kik orosz zsoldban állanak s e zsoldért orosz érdekeket szolgálnak. És daczára mindennek, nem sikerült az elmúlt két nap alatt kézzelfogható bizonyítékot találni s ez a vizs­gálat, bár nagy szigorúsággal folyó tapogatózásnál egyebet nem jelent. Az tévedés, hogy a gyilkos me­rényletet Panicza főbelövésével hozták kapcsolatba. Sokkal magasabb és messzebb terjedő érdekek van­nak összeköttetésben ezzel a merénylettel, mint tisz­tán a személyes bosszú végrehajtása. A rendőrség jelenlegi vezetésével Stambulov egyáltalában nincs megelégedve s a jelenlegi rendőrfőnököt Iladoszlavo­­vot, a volt rendőrfőnökkel Basmadzseffel akarja he­lyettesíteni. * Szófia, márcz. 30. A mai nap semmi újat nem hozott a szeren­csétlen Belcsov gyilkossága ügyében. A vizsgálat erély­­lyel foly, de Szófiában nagyobb haladás a dolog meg­világítására nem történt. Egygyel azonban előreha­ladt az ügy, t. i. annak kiderítésével, hogy a gyil­kossági tervezés szálai valahol külföldön keresendők. A különböző híresztelések akár Burgast, akár Ro­mániát illetőleg, szerves összefüggésben állottak ezzel a gyilk­ossággal. Ma azonban még inkább előttünk fekszik egy másik fonal, a­mely különös világot vet a gyászos esetre. A „Novoszti“ orosz újság két nappal ezelőtt azt írta, hogy Bendereff ezúttal folyvást Oroszországban tar­­tózkodik és a különböző európai lapok amaz állítása, mintha ő összeesküvéseket szőne Romániában a bol­gár kormány ellen, tiszta hazugság. Ezzel szemben a ma megjelent „Liberté Roumaine“ egész ártatlan képpel újságolja, hogy a hírhedt Bendereff márcz. 27-én a Vercsierovoi román határállomást elhagyta, hogy azonnal Szabadkán és Zimonyon át Belgrádba juthas­son, a­hol állítólag magán­ügyei volnának. Mit je­lentsen ez ? Tisztán látható, hogy Bendereff márcz. 27-én Vercsierovóban tudta, hogy ugyanaz­nap éjszakáján a gyilkos merényletet a bolgár minisz­terek ellen végrehajtják. Ennek sikerülte esetén azon­­nali a helyszínén akart teremni, hogy a Stambulov halá­lával beállott nagy zavargás közepette, kiaknázza a helyzetet orosz czélokra. * Végezetül még néhány szót arról, miként fo­gadta Ferdinánd fejedelem Belcsov miniszter halála hírét, amit egy szemtanú következőkép ecsetel. A fe­jedelem lakásán volt, midőn esti 9 órakor sürgöny érkezett a szófiai palotából, mely a gyászesetet tudatta. A fejedelem annyira kétségbe volt esve, hogy még Szófiába visszasürgönyözni sem tudott. Nem volt tisz­tában, várjon még milyen gyászhírek fogják követni, ezt az elsőt. Egy negyed tízkor érkezett meg Szambulov távirata, mely az esetet most már egész hitelesen elmondta. A fejedelem rögtön indulni akart Szófia felé, a palotában azonban erőszakkal vissza­tartották és kény­szerí­tették, hogy az éjszakát Phi­­lippopolban töltse. A fejedelem egész éjjel nem vetette le ruháit. Folytonosan táviratokat váltott szófiai palotájával. Clementina herczegasszony, a fejedelem anyja egé­szen magán kívül lett, midőn a hírt vele közölték, a­mi rendkívül nehézséggel járt. A h­erczegnő tudvale­vőleg nagyot hall, e leverő hirt pedig lehetőleg ti­tokban akarták tartani. A herczegasszonynak tehát különszobába kellett bezárkóznia gróf Bourbonlonnal s úgy tudatták vele az eseményeket. A fejedelemasz­­szony az egész élét a legnagyobb izgatottságban, gya­­­­kori sírással tölté. Fiához nem ment, nem akarta za­­­­varni, mert beszélni úgy sem beszélhetett volna a­­ már említett fogyatkozásánál fogva. 51. szám. KÜLFÖLD: Olaszország s az Egyesült­ Államok A new-­­ orleansi ismert események, az olasz alattvaló­­i­kon elkövetett gyilkosságok és sérelmek figye- l lemre méltó­­diplomácziai inczidensre vezettek. Az olasz kormány tudvalevőleg nyomban elégté­telt kért a washingtoni kormánytól, mely azon­ban egyáltalán nem igen erőltette meg magát s feltűnő lanyhasággal járt el az ügyben. Intézett ugyan valami rendeletfélét a new-orleansi kor­mányzóhoz s meghagyta neki, hogy erélyesen folytassa a vizsgálatot, de máskülönben azt a pöffeszkedő magatartást tanúsította, mely egy idő óta ott az európai államok irányában di­vattá vált. — E legalább is nagyon kevéssé szívélyes eljárás Rómában méltán megütközést keltett s Umberto király haza­r­e­n­d­e­lt­e kö­vetét Washingtonból. Flava báró olasz követ valószínűleg már haza indult. Hogy ez a két állam közötti diplomácziai érintkezés teljes megszakítását jelenti-e, az még nem bizonyos. A folyó ügyek intézésére egy olasz követségi tit­kár még Washingtonban marad. Umberto ki­rály elhatározása teljesen indokolt, mert az Egyesült­ Államok diplomácziája a külföld irá­nyában olyan szokásokat követ, melyek való­ban nagyon nehézzé teszik a vele való érint­kezést. — ápr. 3.

Next