Székely Nemzet, 1898 (16. évfolyam, 1-195. szám)
1898-03-18 / 41. szám
Márczius 18. Hanem azért esküdtszék ítélkezett fölöttünk: egyszer gyalog, másszor lovas, harmadszor tüzérezredekből alakulva. És azok az írók, a sajtó emberei, mégis mertek tenni, szólni, ellentmondani és buzdítani , a nemzet érzelmének szavat adni, világnak hirdetni, midőn az ország minden bölcsei el voltak némítva. S az üldöztetés, a büntetés nem fájt anynyira, mint a rájuk kényszerített szerep : a bohócz álarcz, a csörgősipka, amelynek szabadalma alatt (cuncta liceut stultis) a bohóság tréfája alakjában az igazságot el lehetett mondani. A közönség megértette azokat s hallgatott rájuk, mint az orákulumra. S kitalálta rejtett értelmüket. Ki ne emlékeznék az epokhális (F. K.) feliratú czikkekre, amiket minden magyar úgy olvasott, hogy Dánia helyett Ausztriát, Scheswig- Holstein helyett Magyarországot értette ! Szép idők voltak azok ! Jövedelmünk kevés volt, de becsületünk volt sok : közönségünk kicsiny, de lelkesedésünk nagy ! Most már a sajtó nagyhatalom : harczosainak sora egész tábor, pályája hivatás, jutalma vagyon : testületé életműszeres egész, vándorainak kezében nincs többé koldusbot. Hajh, de ez a hajdani koldusmankó fegyver volt a kézben, s hogy nem támaszkodhatom rá többé, örökre sajnálom. ... És hát most, amidőn arról van szó, hogy jó lenne megünnepelni a sajtószabadság félszázados évfordulóját! Hogyan ? Mi módon ? Ismét fölhangzik a politikai bölcsek, az államférfiak ajkáról a debreczeni hon rapt: „Csukjuk be a börtönbe vissza Táncsics Miskát!“ Hiszen nem akarom eltagadni, hogy ebben a mi Dániánkban is van valami rohadt. De hisz az apostolok között is volt tudás (a revolverzsurnaliszták őse), azért a szentírás marad szentiránuak. Nem ereszkedem e szép ünnepnapon unalmas értekezésbe, inkább elmondok egy adomát Deák Ferenczről, amelyet nagyon régen egy hozzá közelálló férfiútól hallottam. 1848. márcziusában volt, hogy a pozsonyi országgyűlés elfogadta a nép, föld és sajtó felszabadítására előterjesztett indítványokat. Ezek azonban csak mint kész, paragrafusokra szedett törvényjavaslatok voltak a király elé fölterjeszthetők. A törvényjavaslatok szövegezéséi fölszólták a magyar kormányférfiak a legnagyobb jogtudóst, Deák Ferenczet. — Szívesen elvállalom, mondá Deák , hanem adjatok utasítást az iránt, hogy mit foglaljanak magukban ezek a törvények? A birtoks felszabadítás csak az úrbéres jobbágyokra értessék-e, vagy a telepítvényesekre, a felesekre is. Hát a zsellérekkel, a szakmánymunkásokkal mi történjék? Aztán a sajtótörvényekben mi legyen az irányadó jogelv? Csak a czikkíró legyen-e felelős, vagy a szerkesztő és a kiadó is ? Köttessék-e a szerkesztői állás kvalifikáczióhoz ? A minisztertársak egymásra néztek, aztán azt mondták Deáknak : „Hiszen ezt te legjobban fogod tenni.“ Erre azt mondta Deák : — Éppen így tett az egyszeri várparancsnok a hadsegédével, akinek napiparancot diktált, írja ön : „Napiparancs !“ Leirta ön ? Ollvassa föl! „Napiparancs.“ — a dátumot hozzá ! Leirta ön? Olvassa fel. — No a többit már úgyis tudja ön , nekem mennem kell a Wachtparádéra.“ — Ti is ide teszitek elém a törvények czimeit, a többit aztán nekem kell tudnom. S ennek az adomának következményeit lát A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA, Petőfi és Jókai. — 1898. márczius 15. — Irta: Ábrányi Emil. Körmenet megy újra Petőfi szobrához, Ahol a magyar nép áhítattal áldoz, Mint pap az oltárnál, márczius szent napján, S koszorút helyez el szobra kő alapján. Megy a roppant menet. De úgy tetszik nekem : Van közte tömérdek rejtélyes idegen . . . Halvány arczu ifjak, még halványabb vének. S mintha nem járnának, csak úgy lebegnének. * Mintha valamennyi fehér ködből volna, És alakjuk mindjárt szerteszét oszolna : Egyetlen szilárd test nincs e sokaságban. Hasonló menetet soha még nem láttam ! Vértanuk és költők, katonák és szentek, A kik mindmaiglan sírjukban pihentek : Ime levetettük lánczát a halálnak, S a szabadság napján körmenetben járnak . * Egy élő van ott csak. Édes búval teli Ezt az egyet mind, mind csókolja, öleli, Mint ahogy a vert had bujdosó csapatja Megmentett zászlóját kézről-kézre adja. Ezt az élő embert én is jól ismerem. Szive halhatatlan virágokat terem, Feje, mint a hónap, fényét veti, szórja : Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja ! ✓ * Ott halad előttünk és vezeti őket, A szabadság napján sirból kijövőket. Megy a menet élén, szelíden, nyugodtan, Csak a szeme gyűl ki, csak a szeme lobban, Csak az a merengő, múltba néző kék szem, Azt ragyogja némán :Mindenre emlékszem! Egy két forduló még a szoborhoz érnek. Hallga ! Most egymással ők ketten beszélnek ! * „Üdvözöllek, Sándor! így találkozunk hát! Látod, én még most is folytatom a munkát, Te pedig eltűntél véres csatatéren. Tán az Isten vitt el diadalszekéren ? Hogyha elment őszszel, ki tudja, ki látja, Hova szállt a tavasz vándorcsalogánya ? Dalodtól talpra állt Magyarország népe, S magad lefeküdtél a haza ölébe! # Ó milyen seb volt az, amit akkor vágott A kozák dárdája ! Egy fél menyországot Rombolt el a hitvány, tele angyalokkal, Isteni zenével, csodaszép dalokkal ! Te voltál a világ legdúsabb királya, S trónod elvetetted, mert hazád kívánta, Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál . . . Légy áldott, ki érte ily hamar meghaltál !“ * Válaszol a szobor: „„Üdvöz légy, barátom! Ércz szemem könnyezik, fejedet ha látom ! Én korán lehulltam, hamar oda lettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem ! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb és gond, bánat mind, mind semmivé lett. Ó de téged hányszor döfött át az élet! * Hány sebet ütött rád gyanusitók vádja, Szájas hazafiság botor pereálja ! De te tűrtél mindent, félreértést, vádat, S annál igazabban szeretted hazádat! Egyre csak küzdöttél, egyre csak fáradtál, S hazádnak tömérdek dicsőséget adtál . . . Nagy csapások közt is iittál és reméltél — Légy áldott, ki érte ily sokáig éltél ! * Mint két testvér-csillag a fekete égen, Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben! S márczius azért lesz mindig szent és drága, Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága. Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, Amit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá —: Jókai, Petőfi!“* SZÉKELY NEMZET. juk most magunk előtt, a munkáskordás s a sajtóügy, ahol meg nem oldatott, ott már gordián csomóvá bonyolult előttünk. De azért nem kell ezt a csomót karddal kettévágni, amíg türelemmel a kölcsönös jóakarattal szét lehet bontani. A mai örömnapnak aranykelybébs egy örömcsepp se vegyüljön. Cseréljük ki egymással mi a szellem munkásai, írók, művészek, nyomdászok s a minket fentartó magyar közönség a mi szeretetünk igaz üdvözletét. És azután menjünk el e nap hősének, Petőfinek szobrához, aki központja, vezére a mi táborunknak s tegyük le a hála is emlékezet koszorúit annak talapzatára. Midőn ezt, a nemzeti kegyelet által emelt szobrot leleplezték, egyike Petőfi kortársainak emlékbeszédet tartott e szobor felett. Lehetetlen, hogy az emlékbeszéd végsorait ne idézzem e mai napon : „Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Jól járt, hogy meghalt. Dicső halála volt, szép kezdete a halhatatlanságnak. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek , így minden magyarnak jut belőle egy porszem , minden porszemében él a hazaszeretet és a szabadság. Szellemének itt kell lakni e szoborban. S e szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak, világosan látnak, s szenvedély nélkül ítélnek. „Láthatja az érző, gondolkozó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. „A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett, és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges és hasznos úttöltő kavics , félthetetlen, elveszthetetlen. „Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan emlékezett. „Láthatja, hogy amit „Vasúton“ irt dalában ábrándul állított fel, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal, ime beteljesült. „Ha nincs elég vasuttok, törjétek össze lánczaitokat, lesz elég!“ Ez is megvan s nincsenek lánczok. „Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennál , erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző. „Láthatja, hogy van szabadsajtó, egész légiójával a szellem harczosainak s az olvasó közönség száma egész tábor. „Láthatja, hogy költészet, tudomány, művészet, technika, ipar, gyármunka, kereskedelem, hajózás, mezőgazdaság úgy kifejlődött, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni az elfoglalt helyért a müveit világban. „És láthatja, hogy az, amit kincsül hagyott hátra, lánglelke müvei millió számban vannak elterjedve széles e hazában s ott vannak a főur termének asztalán, miként a földmives mestergerendáján. Berepülték a kerek föld világát és minden földön, a melyet bejártak, hirdették a magyar dicsőségét. „És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett s népeit szerető király s az Magyarországé. „S aztán hallgathatja, mit susog fülébe a korszellem nemtője. „Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia. Jönnek még idők, mikor ennek a szobornak érezkedte úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvász, s világítani fog az éjszakában !“ Rövid idő múlva az emlékbeszéd tartója meghivatott a magyar király asztalához, ahol Szent István koronájának felkent viselője e szavakat intézte az íróhoz: „Nagyon szép volt az az emlékbeszéd, amit ön Petőfi fölött tartott.“ Örökre feledhetetlen szavak ! Melyeknek balzsama minden régi fájó érzést kigyógyít. A márczius 15-iki felhívásnak homlokán ez olvasható : „Legyen béke! Szabadság ! Egyenlőség ! Testvériség !“ Mi is ezt hangoztassuk: „legyen béke!“ Egy régi történelmi adomát élesztek fel. Egyszer II. Rákóczi Ferencz azt kérdé első vezérétől , Bercsényitől: „Ugyan édes hivem, volna-e a kerek földnek annyi kincse, vagy a világon olyan hatalom, melyért te engem el tudnál hagyni?“ — Felelt rá a hires férfiú: „Nem, édes fejedelmem : nincs a földnek annyi kincse, sem a világnak anyi hatalma, melyért téged valaha elhagynálak, — hanem hogy egy kis neheztelésért nem hagynálak-e el ? arról nem állok jót.“ Én pedig azokat, akiknek hűséget fogadtam, még azért a kis neheztelésért sem hagynám el soha ! Nem ok nélkül mondom e szavakat. A márczius 15-ike nem a viszálykodó szenvedélyek felélesztésének a napja. A márczius 15-ike az egyesülés, a testvériesük ünnepe. Az volt ötven évvel ezelőtt , annak kell lennie most. Ahogy ötven év előtt egy gondolat szállta meg a milliók lelkét, az a gondolat, hogy a magyar nemzetnek minden osztályát, minden felekezetét, minden ajkú népfaját egy közös hazaszeretetben egyesíteni kell , mert csak ez a gondolat tette lehetővé a nagy ujjáalkotás nehéz művét. E gondolat nélkül hasztalan lett volna az államférfiak bölcsesége, a költők rajongása , a király beleegyezése , ha a nemzet azt mondta volna rá „nem akarom“, éppen úgy parancsolja ránk a közérzület ma, ötven év után, az összetartást. Ahogy ötven év előtt a magyar nemesség lemondott előjogairól, miket elődei vérük hullásával szereztek, áldozatul hozta érdekeit, hatalmát, jövedelme részét, megosztotta a terheket, mik a nép vállait nyomták, azért, hogy egy hatalmas, erős boldog magyar hazát megteremtsen, 8 jelt adott ezzel egy történelmi korszak megkezdésére . N ekk itt szállja meg a honfi szíveket ma ötvenedik évfordulóján e kezdő napnak az a parancsoló érzés, hogy Magyarország népe, mely nem e régi félmilliónyi nemesség többé, hanem az egész tizennyolczmilliónyi honpolgár, csak önmagában biztatik, csak önmagában találhatja barátját, szövetségesét, érdektársát s ahogy elődeink félszázaddal ezelőtt áldozatul hozták a közös hazáért kincseiket, előjogaikat, hagyományaikat, mi is hozzuk áldozatul azokat a kis nehezteléseket, aminek egyikéért a híres hadvezér képesnek hitte magát fejedelmétől elpártolásra. Hordozzuk végig mégegyszer utczáinkon azt az ötven év előtt fölemelt zászlót, melyre ez volt írva : „Legyen béke, Szabadság, Egyenlőség, Testvériség !“ . . . És most végszavaimban ismét Istenhez emelkedem elmondva a honfoglaló vezérnek imáját: „Magyarok Istens ! Kit mindenütt látunk, Égben, földben, vízben, kezed munkáiban, Töltsd ki a te lelked erre a Nemzetre. Századok századra lássa virágzását, Ahányszor eltűnik, annyiszor támad fel, Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától Takard be mennyeddel, földét gazdagítsd meg, Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta, Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz. Uralkodjék benne időtlen ideig 11 * • * Leírhatatlan hatása volt a beszédnek. Folytonosan növekedve, tömören, hosszan zúgott a taps és éljenzés s Jókai újból meg újból felállott helyéről, hogy megköszönje a közönség rajongó üdvözlését. A tüntetés elcsitultával Bartók Lajos szavalta el lelkesen, tűzzel Apothnozis czimü költeményét. Zajosan megtapsolták érte. Ezután Rákosi Jenő mondott beszédet, melyben kijelentette, hogy : rabok többé nem leszünk. Majd Ábrányi Emil szavalta el Petőfi 6a Jókai czimü gyönyörű költeményét, amalyuk olyan elementáris hatása volt, hogy Jókai odasietett a költőhöz, megölelte és megcsókolta. A közönség pedig tombolt lelkesedésében. Gaál Gyula Szabó Endrének a „Szabad sajtó" czimü költeményét, Joanovics Ferencz szedő pedig Endrődi Sándornak „A nyomdász szózata“ czimü dithirambikus beszédét mondotta el, amely mély hatást keltett. Jakab Ödön lelkes költeménye után az egyetemi ifjúság nevében szólt Tóth Ödön s a budai dalos-egyesület énekelt záradékul néhány Petőfi-dalt Bellovics karnagy vezetése alatt. A Petőfi-szobornál. Mikor a Vigadóban befejezték az ünnepélyt, megnépesült a Dunapart. A lelkes hangulatban levő közönség a Petőfi szoborhoz vonult, mely körül magas oszlopokon lobogók lengtek. Ott voltak : Jókai Mór, Bartók Lajos, Gelléri Mór, Zala György, Feszty Árpád és a Petőfi-társaság több tagja. Először Jókai Mór tette le a szobor talapzatára szép koszorúját, melynek szalagjára ez vol felírva: „Sándornak, Jókai“. A ünnepély megkezdése után Bródy Sándor szavalt egy saját szerzeményű költeményt, Gelléri Mór pedig az Otthon hatalmas babér- és ibolyakoszorúját tette le a szobor talapzatára. A koszorú nemzetiszín szalagjára ez volt felírva: Petőfi dicsőségének. Majd Pósa Lajos szavalta el nagy lelkesedéssel alkalmi költeményét; végül Zala György, a népszabadság ünnepét rendező bizottság nevében tett le koszorút. A magyar szsnház tagjai ma reggel testületileg vonultak ki és megkoszorúzták Petőfi szobrát. A brassói rendőrség botránya. — márcz. 18. Brassó város, a nemzeti türelmetlenség klasszikus fészke, ismét skandalizált. Az a város, ahol a magyar állameszme minden vonatkozásaiban csak gúny és piszkolódás tárgya, ismét beszéltet magáról és kihívja a regbotránkozott nemzeti érzület legsujtóbb büntetését: a megvetést. Az ottani magyarság ugyanis, szintén ünnepelt márczius 15-én. Nem sértett, nem bántott senkit, csak épen lelkesült a dicső napok emlékein s mig feszengett a magyar himnusz, a bő fohász, hogy áldja meg az isten a magyarok hazáját, azalatt a hazafias körmenet szive teljességéből éljenezte a havát és szeretett királyát. S mert ilyen szép volt és magasztos az ünneplés az utczákon is, ahol a lelkesült közönség elvonult, annálfogva nem tetszett az a rendőrségnek s ez a brutális népség nekirontott az ünneplő közönségnek, püfölni kezdte a védtelen ifjakat, gyermekeket a mikor látta, hogy a hazafias lelkesedés igy sem lohad, katonai „Bereitschaftot“ hozott, mely egy hadnagy vezetése alatt szűröny rohamra előzte szét az ünneplőket. Az egyik rendőr azért jött dühbe, hogy a királyt éljenezte valaki, s ráförmedt az éljenzőre, hogy Brassóban nem ismernek királyt, csak császárt. S emiatt egy tisztviselőt, aki interne-