Székely Nemzet, 1899 (17. évfolyam, 1-194. szám)
1899-07-29 / 112. szám
Július 29. Van-e a hazaszeretetnek lángeszűbb, önfeláldozóbb apostola, az emberi méltóságnak önérzetesebb, nemesebb dalnoka, mint Ő? Van-e, aki tisztább idealizmussal rajongott a szabadságért, mint az ő lantja ? Van-e, aki jobban tudta és tudja ma is lelkesíteni nemzetét, mint az ő költői Géniusza ? Erre felel az egész nemzet egész szivével és egész lelkével, midőn halála ötvenéves évfordulója alkalmából emlékének oltártüzet gyújt és hálát ad a Mindenhatónak, hogy nekik, magyaroknak adta a világirodalom egyik legbámulatosabb tüneményét. Wlassics Gyula. Petőfi-keresők. Elhallgat a régen a lanton a húr. Megfogta a rozsda a kardot; Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél ; Szív elfeledő, elhordta a szél . Álom vala ez csak, reggelig tartott. Fii tudja , miért zöldebb a mezőn Egy folton, a melyre a vér hullt ? A hagyomány tudakozza Homérral Azt, hol született s a hol elhalt. Oh halva bizonynyal a dalnok. Itt látta az egyik a földre leesni ; Itt szólt vele más a csatában ; Sírjához az útfélen búcsúra járnak ; Másutt meg visszakerültire várnak : Ktt él, ott holt hire támad, Meg megjelen ! s nyomtalan úgy elenyész; Népajk szövi róla regéit ; Itt vérnyoma ; — lábnyoma ott ! Halld, ti volt, ki e dalt zengé itt? Oh halva bizonynyal a dalnok. Élhetne-e hangtalan igy ? Lehetett-e ? Zajtalan végig élni a múltat ? Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet Még boldogabb években se tanulta ? Ki bátran előljárt rémtelenül, Az bújt a sötétbe a rémek elül S arczot, alakot, ha cserélt is, Egy dal bizonyítana felőle, Az ezómna világra, hogy él-e ? Uh halva bizonynyal a dalnok. Csirát vert a földbül az eltemetett mag ; A régi szabadság ága fakad ; Minden, mi halott, föltárnád ez évben ; Csak tégedet hagy-e az uj kor a mélyben, Csak te maradsz-e halva magad? Oh élve ha volnál, büszke dalodtól Lángra lobogna a két haza most. Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez. Ha keresőd sírodra tapos. Oh halva bizonynyal a dalnok ! Jókai Mór. A „SZÉKELY NEMZET" TÁRCZÁJA. Petőfi halála. „S holttestemen át futó paripák száguldjanak a kivivon diadalra, S ott hagyjanak engomat üsszetiporva . . .“ Milyen csodálatos vágy , milyen végzetes óhajtás ! Beteljesedett. Ott esett el a harcz mezején, ott tiporták szét a diadalmas ellen száguldó paripát, ott nyugszik valahol a nagy temetőben, hol fel nem adja tudtára a vándornak : itt nyugszik Petőfi. És az utolsó leheletéig forrón szeretett magyar nemzet leborul érczbe öntött alakja előtt és imádkozik. Az a lefolyt ötven esztendő csodálni, bámulni, szeretni tanította a nemzetet, nem feledni. Bemohosodott sírok, korhadt fakeresztek, nép ajkán élő regék diadalmasan hirdetik a titáni nagy alakok csodatetteit. Dicsfény övezi mindnyájukat, de első helyen áll ezek között a márcziusi feledhetetlen szép napok legnagyobb alakja, Petőfi. A nemzet, mely elveszítette költőjét, nem tud belenyugodni az enyészet örök törvényébe s lantosáról regél az idők végéiglen. Elmondják, hol látták utoljára, mit tett, hogyan veszett el. Megindult a találgatások hosszú sorozata, mely mind a körül forgott: hol van Petőfi ? Pákh Albert, a „Vasárnapi Újság“ szerkesztője 1860-ban végre eloszlatta a kételyeket s az általa kibocsátott felhívásra hárman jelentkeztek, mint a kik személyesen látták Petőfit a segesvári csata napján. Lengyel József ezredorvos, Gyalokay Lajos honvédszázados, Szkurka György közhuszár volt a három szemtanú, kik habár egyes apróbb részletekben el is térnek egymástól, abban mindnyájan megegyeznek, hogy Petőfi a segesvári ütközetben tényleg elesett. Azóta is többször merült fel egy-egy legendás hír a Petőfi haláláról, de ezek semmi alappal nem bírnak. Lengyel János ezredorvos leírása szerint Petőfi a csata napján (júl. 31-én) délután egy, a Fejéregyházán alul elfolyó patakot átkötő vid karfájára dőlve, vidáman nézte, hogy az oroszok által kilőtt ágyugolyókat a székely fuvarosok mint gyűjtik össze. Majd tovább ment és belekerült a harczolók tömegébe. Mikor a sereg rendetlen, eszeveszett menekülése megkezdődött, Lengyel elveszítette szem elől Petőfit. Mert amíg a lovasság valahogyan kimenekült, addig a gyalogság a bekerített négyszögben bent maradt. Ezek között lévén Petőfi, ő is ott esett el, számtalan hős bajtársával együtt. Ezeket látta Gya 1ok a saját szemeivel, s később Toldi hadnagytól, ki a halottak összeszedésével és eltemetésével volt megbízva, hallotta, hogy egy nagy közös sírba temettek 134 halottat, köztük egy hegyes állszakálú szőke egyént, kinek zsebei ki voltak fordítva és egy kötegpapír feküdt mellette szétszórva. Mellén egy dzsida által ütött mély seb tátongott. Toldi leírása szerint a hely, hol ez történt, a fejéregyházi határ felső felén északról lefutó patak partjára ásott közös sir volt, s így legnagyobb valószínűség szent ez a Petőfi sírhelye. Gyalokay Lajos, a másik szemtanú menekülés közben találkozott a költővel, ki hajadonfővel szaladt. Utána kiáltott, mire Petőfi megállott. Gyalokay hívta, hogy tartson vele, mivel az ő kocsija a bokrok között van elrejtve, de Petőfi a másik oldalra mutatva, így válaszolt : — Azt hiszed, hogy van ebben a pokolban olyan bolond, ki helyt merne állani? Nincs itt szabadulás. Gyalokay erre beszökött a töltésről, hol eddig állottak s tovább futott. Petőfit nem látta többé. A harmadik szemtanú — Szkurka György — elbeszélését Vajna főhadnagy irta le, ki akkor Kőhalomban táborozott. A csata napján esti tiz óra tájban sebbel borított lovon állított be Kőhalomra Szkurka, hol annak rendje és módja szerint azonnal jelentkezett Vajnánál és elbeszélte a gyászos kimenetelű ütközetet. Vajnának azon kérdésére, hogy várjon Petőfit ismeri-e és mit tud felőle, esküvel bizonyitá, hogy saját szemeivel látta, mikor két orosz dzsidás leütötte és többször beleszúrt mellébe. Ugyancsak Szkurka erősíti meg azt is, I mm............................................. .....................................................................................................ni............. hogy Petőfinél kard nem volt, holott a csata napjának reggelén kardosan jelent meg a táborban. Lehet, hogy menekülés közben veszítette el, vagy leoldotta, mikor a hídon állva, szemlélte a csata lefolyását, így szólnak a szemtanúk. Az utas, mikor a felkelő nap sugárözönével bearanyozott síkságon széttekint, megilletődéssel gondol a múltra, s önkéntelenül tolul agyára a kérdés: vájjon hol pihen a költő ? Vágyó kérdésére mi sem ad felvilágosítást, hogy melyik bokor takarja hamvait, ki tudná megmondani. Talán ott nyugszik a lánglelkü dalnok, hol egy zedelő cserjén reggeli imát csattog a fülemile. * . * Lapunk egyik olvasója Gyürke Sándor, ki maga is részt vett a segesvári ütközetben s Petőfit személyesen is látta, a csata lefolyásáról hosszabb leírást küldött be hozzánk, mit a következőkben ismertetünk meg : Július 21-én háromezer honvéd 16 ágyúval Székely-Keresztúr határáról Segesvár felé tartott Bem apó vezénylete alatt. Az orosz hadtest, mely tizenötezer főből állott, a Segesvártól keletre eső hegyen volt felállítva. A lovasság a Küküllő partján és a kukoriczák között volt elhelyezve. Fehéregyházán alul állittatá fel az ágyuüteget Bem, honnan csakhamar elkezdődött a tüzelés. Ekkor Segesvár felől négy lovas tiszt jött s egyik közülök, kinek nyakkendője hiányzott, jelentést tett az orosz hadsereg állásáról. Bem „Ich weiss schon“ felelettel tudomásul vette a jelentést s meghagyta a tisztnek, hogy vonuljon hátra s ne vegyüljön harczba. Később pajtásaimtól tudtam meg, hogy a jelentést tevő Petőfi volt. A költő csakugyan leszállott lováról és a harczvonalon kívül egy bedőlt kemencze falára ült, honnan a csata folyását nézte és valamit jegyzőkönyvébe írt. Az ágyuk mellett délután két óráig maradhattam csak, a mikor csapatomat a Kükü 1- - ig előre küldötték. Itt délután 4 óráig szakadatlan tüzeléssel szorítottuk az ellenség lovasságát. Ekkor töltényem elfogyva, hátra vonultam a tartalékhoz, hol Petőfit még mindig abban a helyzetben láttam, mint eltávozásomkor. Nagyon el volt merülve, mert, bár többször végig nézett rajtam, nem szólított meg. Csodálkoztam azon, hogy az a tiszt, ki délelőtt karddal kezében jelentést tett, most tollal és papírral van fölfegyverkezve. Délután hat óra tájban dőlt el a csata sorsa. Segesvár felől nagy porfelleg között intézte támadását az orosz hadsereg s a miénk, habár Bem lelkesítő szavai és jól irányított ágyúi meg is tették a hatást, inogni, később hátrálni kezdett. Mi Bem körül csoportosultunk, ki épen mellettem állott és adta ki parancsát a rohamra. A huszártisztek ütötték, vágták a legénységet, de valami érthetetlen levertség szállotta meg a csapatot s a szembe özönlő orosz táborral alig hogy összemérte fegyverét, szaladni, menekülni voltunk kénytelenek. Egy paripa elbukott. Húszan—huszonöten estek el miatta s a hátul rohanó paripák patkói alatt lehelték ki lelküket. Daczó Zsigmond dicső őrnagyunk is itt lelte halálát, két dzsidás ölte meg, így végződött a szerencsétlen július 31-ike. Bem iszaposan, fázva, rossz kedvvel vezetett bennünket Székely-Keresztúrra, honnan pár órai pihenés után Nagy-Szeben felé indultunk. Petőfiről semmit se hallottam, csak később gr. Hallertőől tudtam meg, hogy Petőfi elesett s egy közös sírba van eltemetve. Az elbeszélő honvéd előadása tehát nem különbözik az ismert adatoktól, de mivel egy székely szemtanú szólalt meg most, mi szívesen adtuk át neki a zárószót a nemzet lánglelkű dalnoka halálának ötvenedik évfordulóján. Petőfi sírját ötven esztendő óta keressük. Fü benőtte, mohár fölverte, szél regfutta a rögöt, mely alatt a magyarnak legihletettebb lantosa örök pihenőre megtért. És azalatt, mig az ismeretlen sir körül zarándokolva bolyongnak, az égbe röppent fényes csillag leszólja hozzánk sugarait s ezt a földet, édes magyar hazánk földjét, tovább világítja, tovább melegíti az örökké élő, a soha ki nem alvó honszeretet tüzével . . . * SZÉKELY NEMZET. Petőfi halálának ötvenedik évfordulójára. Mikor Petőfi a hazáért küzdve elesett, vájjon minő gondolatok közül ragadta őt ki a halál ? Reméli-e, csüggedett-e? Nemzete diadalát látta-e előre, vagy bukását ? Minő mértékkel mérte ama titáni harcz esélyeit, melynek egyik mártírjává lön ? Megszámlálta-e az ellenséget és vele szemben maroknyi hadunkat ? Vagy csak azt az örökkévaló, azt a kifogyhatlan, azt a legyőzhetlen hatalmat érezte-e, melylyé a nemzeti tudat a költő lánglelkében nőtt és izmosodott és a géniusz kiváltsága szerint, ezt a győzelmes súlyt vetvén latba statisztikával, hadászattal, politikával szemben, bízva a bizalom minden törvénye ellen, édes reménynyel hunyta-e be szemeit? Igenis, így lehetett; költőnk egész egyénisége ezt teszi valószínűvé. Ő nem fért a nyers hatalom végleges győzelmétől az igazság, a szabadság, a testvériség erkölcsi ereje fölött; ő az eszményi erőtényezők diadalában bízott. Hiszszük, hogy e bizalom édesítette meg végső perczeit és hogy Isten, ki őt lángelmével megajándékozta, mivel e lángelmét le nem alacsonyitotta, mivel azt nemes és magasztos érzelmek ébresztésére használta, a költő utolsó óráját is megáldotta. Így láthatta maga előtt Petőfi nemzete jövőjét távozó lelke szemeivel biztatóan, dicsően kétely és félelem nélkül, mert amit ekkor mérlegelt, amit egymáshoz viszonyított, az csak a nyers erő volt egyfelől, és az eszmény hatalma másfelől ; a magyar nemzet pedig ez utóbbihoz volt kötve, örök, felbonthatlan frigyben. Örök, felbonthatlan frigyben ? Miért kell ide kérdőjelt tennünk ? Boldog vagy Petőfi, hogy ezt a kérdőjelt nem láttad, a „vates“, költőpróféta előrelátásának e számítási hibáját, az egyetlent, mely bizonytalanná teszi különben csalhatatlan bizalmadat, nem azt az igazságot, melyen e bizalom felépül, hanem azt, hogy megmarad-e nemzeted az igazság hű képviselőjéül és uj diadalának részeséül. — Boldog, a kit ez a kétely meg nem közelitett, boldog a kit költői szive a kételytől mentesített, boldog, a ki akkor élt és akkor halt meg, mikor a nemzeti lélek csodálatos tisztasága és emelkedettsége azt meg sem engedte. Komor és kétségbeejtő lett volna a hős költő haláltusája, ha olyan időket lát vala maga előtt, midőn üres szóvá satnyul, hazugságra fordul, és e metamorfózisban erkölcsöt gyilkoló fegyverré alakul mindaz a nagy eszme, amelyért élt, énekelt, küzdött, meghalt. A ki ilyen időt látott és a kiben egy sziklája élt a nagy korszak eszményiségének, az átélte ama kínokat is, melyektől a gondviselés Petőfit megóvta. De a gondviselés ennél többet tett. — Petőfi halálának 50-ik évfordulójára ama remény sugarai esnek, hogy megvalósul a haldoklónak látománya: a magyar nemzet összeforrva a jog, az igazság, a szabadság, a testvériség, az embeség minden szent eszményének ápolásával és e frigyben diadalmaskodva minden ellenséges erőn, az idők minden viszontagságán. Hála Istennek, hogy 1899-ben újra e remény biztat — és úgy legyen mindenkorra ! Apponyi Albert. De legszebb : harczban megsebezve mélyen Ha éltével pecsételi meg rimát! Nap volt a hited. Delelőre hágott. Imádó hitves karja font körül. S te elvettél hirt és ifjúságot, Közös gödörbe, ismeretlenül Berogyni halva ! . . . Élet, mámor hőség, Taps, szerelem — mind semmi! Földi szenny ! Nem vonzott más, csak az az egy dicsőség: Megölt hazáddal egy sírban pihenj ! Ábrányi Emil. * * * Petőfi. Szép, hogy ha lantot ihlett ujjal vervén, A költő honszerelmet énekel. Szebb, hogyha sírván nemzete keservén, Világot bűvölő panaszra kel, És minden könnye, mint csillag az éjen, Függ népe buján, fényt árasztva szét. Jókai Mór Bartók Lajoshoz, a Petőfi Ünnepet rendező bizottság elnökéhez, ma levelet intézett, a mely válaszul szolgál mindazoknak, a kik az utóbbi időben a Petőfi-ünnepen való megjelenés dolgában hozzá kérdést intéztek. A levél így szól: Kedves Lajosom ! Kérlek, légy szíves közhírré tenni, válaszul több oldalról érkezett tudakozódásokra, hogy mi, írók és művészek, kik a Petőfi-ünnepélyekben résztveszünk, egyszerű polgári ruhában fogunk ott megjelenni. Petőfi egész lelkével demokrata volt, ellenkeznék az ő egész szellemi irányával, ha mi most az ő emlékét parádés ruhákban ünnepelnék meg. Aki honvéd, aki katona, az felkötheti a kardot Petőfi emlékünnepén, de mi, egyszerű polgárok, hagyjuk otthon az aranyos, ezüstös kardjainkat ezeken a napokon s dicsőítsük az „egyenlőség“ bajnokát abban a viseletben, a mit rendesen hordani szoktunk, ha díszes társaságba megyünk, abban a viseletben, a melyben 1848—49-iki márczius 15-ikét Petőfi vezetése alatt végigküzdöttük. Baráti üdvözlettel öreged Jókai Mór. Zsilinszky Mihály kultuszminiszter államtitkár levélben tudatta Bartók Lajossal, hogy Wlassics Gyula kultuszminiszter megrongált egészsége miatt nem vehet részt a segesvári Petőfiünnepben, amelyen a magyar kormányt és vallás- és közoktatásügyi minisztériumot Zsilinszky Mihály államtitkár, dr. Gopcsa László miniszteri titkár és Martos Ferencz segédfogalmazó fogja képviselni. A küldöttség, amely koszorút is visz, a július 29-én induló különvonattal megy Segesvárra. A lipótvárosi kaszinó küldöttséget meneszt a segesvári Petőfi-ünnepre és díszes koszorút küld a szoborra. A Népszínház pompás koszorút küld Segesvárra ezzel a fölírással: „A budapesti Népszínház igazgatósága — Petőfi Sándor szellemének.“ Ivis-Kőrösön, ahol a 31-iki Petőfi-évforduló megünneplését az ott ugyanaznap tartandó országos vásár miatt szeptemberre akarták halasztani, mégis lesz a Petőfi-ünnep. A község képviselő-testülete ugyanis elhatározta, hogy július 31-én okvetlenül megtartja az emlékünnepet, amelyre meghívja Földvári Mihályt, a kerület orsz. képviselőjét, az Otthont s az iró- és művészvilágot. A megkoszorúzott Petőfi-szobornál Benedikty Andor kiskőrüsi ügyvéd, Petőfi szülőházánál pedig terv szerint Pósa Lajos mond emlékbeszédet s mindkét helyen a dalárda énekel. A munkaprogramm. — julius 29. (P. C.) A nyári szünet Széll Kálmán miniszterelnökre nézve nem a pihenés napjai. A forró hónapokat nagyrészt rátóti birtokán tölti ugyan, de azért ott is elfoglalják őt a két tározójához tartozó ügyek s onnan is gondosan vezeti az ország egész politikai életét. Figyelmét semmi mozzanat sem kerüli el, legyen az bár fontos, vagy jelentéktelen. Észrevesz mindent s e szerint alkotja meg ítéletét a felelt, minek a különböző irányokban történnie kell. Mindenekelőtt az ország közigazgatására irányozta tekintetét. A változtatások, melyeket utolsó időben a főispánok körében tett, elég világosan mutatják, minő szellemben akarja a miniszterelnök az adminisztrácziót vezettetni. Az egyoldalú pártmozzanatot Széll nem akarja a közigazgatásban érvényre juttatni. A közigazgatás feladata az, hogy minden népréteg minden szükségletének szolgáljon, márpedig nem teljesítheti ezt a feladatot, ha pártönkény befolyásolja. Előreláthatólag további változások is lesznek a főispáni státusban, de semmiesetre sem oly terjedelemben, mint néhány ellenzéki lap követeli, és nem is abban az értelemben, hogy minden újan kinevezett főispán mindenekelőtt az ellenzéknek kell hogy tessék. Ezekhez a rendszabályokhoz legközelebb a közigazgatás reformja csatlakozik. A vonatkozó törvényjavaslatokat előkészítik s valószínűleg a jövő év tavaszán a képviselőhöz elé terjesztik. Őszre a kvótabizottság, a delegácziók és a horvát országos bizottság összehívása van kilátásba véve. Ami a kvótabizottságot és a delegácziót illeti, ezeknek összejövetele az osztrák parlamenti viszonyoktól függ. A legelső feltétel természetesen az, hogy az osztrák birodalmi gyűlést ismét összehívják. A második feltétel meg az, hogy az osztrák ellenzéki pártok ne csináljanak obstrukcziót. A delegácziók megválasztását persze nem lehet megakadályozni. A delegátusokat országonkint választják s e választásoknak nem kell okvetlen a képviselőház plénumában történniük. A kvótabizottság megválasztását obstrukció által minden esetre meg lehetne gátolni, csakhogy ebben az esetben, ha ugyanis e közt a két bizottság közt megegyezés nem jöhet létre, ismét a korona döntene és ezt aligha óhajtja az osztrák ellenzék, valószínű tehát, hogy a delegáció és a kvótabizottság választását nem fogják megobstruálni. Ami a kor 112. szám.