Székely Nép, 1928 (46. évfolyam, 1-102. szám)

1928-02-02 / 10. szám

10. szám. Sft. Gheorghe—Sepsiszentgyörgy. XLVI. évfolyam. Csütörtök, 1928 február 2. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fel. Kiadóhivatal Sepsiszentgyörgyön _ Fiata Averescu. He. *. Szerkesztőségi teiken száma: Om Befinetéei drunk : Misén* évre - 240 Lei félévre-------120 Lei negyed évre 600 Lei Mgy Mra — 29 Lei Egyes szám 3 Leu, Szerkesztőién: Fiate, Avereszu Se. 4. MOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOtX Megjelenik hetenként kétszer: Csti és vasárnap. Megörönlödünk a boldogságtól. Ha elővesszük a történelmet és lapozunk benne, olvashatjuk, hogy a múlt század elején, az absolutizmus idején el volt nyomva minden szabad véleménynyilvánítás. Aki kritizálni merte a kormányzó rendszert, az rebelis volt és egyszerűen lecsukták, bűvösre tették. Hallgatni kellett, tűrni és szenvedni. Csak a hatalomnak volt joga beszélni, hirdetni a maga vélt igazát, de ellenvéleményt nem tűrt, azt elfojtotta tűzzel-vassal. És a hatalom azt hitte, hogy szuronyok hegyén is lehet ülni, kormányozni és a lelkeket rabszolga engedelmességben tartani. És azután jöt az egész Európában végig zúgó forradalom, felfordulás, kapkodás, öldöklés, az elfojtott indulatok felszabadultak s a kormányzó hatalmasságok menekülve mentették irhájukat. Ma a demokrácia korszakában élünk, melyben állítólag mindenki szabadon nyilváníthatja a véleményét. Mindenki jogos kritikát gyakorolhat a kormány funkcionáriusok intézkedései felett, a falusi baktertól kezdve felfelé a miniszterelnökig. Nem bántják azt, aki nyíltan meg meri mondani a hatalomnak, hogy a nép a rája rakott terheket nem bírja tovább. A demokratikus kormányrendszerben nem vetik börtönbe, aki ostorozza a kiváltságokat és követeli az egyenlő kötelességteljesítés mellett az egyenlő jogokat. Ma nem üldözik, aki a saját nemzete létének szenteli életét, aki szembeszáll mindenkivel azért, ha a legdrágább kincsünkhöz, a nyelvünkhöz nyúlnak hozzá. Ma nincsenek lapelkobzások, ha az újságíró igazságosan és tárgyilagosan kikel egyes kormányférfiak törvénytelenségei ellen. Ma szabadon lehet hirdetni azt, hogy a kormány egyik országrészt a másik javára kizsákmányolja. Ma nem bántják azt sem, aki a világnak oda meri kiáltani, hogy az egyik nép fiai, az ország bármely zugában odahaza vannak, míg a másik nemzethez tartozók ott is idegenek, ahol apáik csontjai porladoznak és amely földet apáink vére és verejtéke tett termővé. Ma olyan nagy boldogságban élünk, hogy a nagy boldogságtól megcsömörlünk. Hol van ez a nagy boldogság ? Nálunk aligha, mert mi, Erdélyben élő őslakosok ezt nem ismerjük, nem érezzük. Nekünk ebből a nagy boldogságból semmi sem jutott. A mi osztályrészünk a nyomor, a nélkülözés, a szenvedés és a pusztulás. Igen, mi pusztulásra vagyunk kárhoztatva és ha nem állunk a sarkunkra, a legnagyobb földi demokrácia legnagyobb dicsőségére el fogunk pusztulni. Mi úgy értelmezzük az igazi demokráciát, hogy aki pusztulni akar, aki öngyilkos akar lenni, azt sem engedjük elpusztulni. Mert mi továbbra is felfogunk minden panaszt, minden jajszót és a jogtalanságot, igazságtalanságot, embertelenséget azoknak a szemébe vágjuk vissza, akiktől ered. Mi nem fogjuk tűrni, hogy népünk lehorgasztott fejjel járjon, mert az másra van teremtve. Mi felemelt, önérzetes fejjel fogjuk megvívni harcainkat mindaddig, amíg jogaink teljes elismerését nem értük. Ehez a munkához minden törvényes eszközt felhasználunk, de elpusztítani nem hagyjuk az őslakókat. Ha a kormányhatalom megpróbálna elsöpörni minket a helyünkről, az isteni gondviselés másokat fog állítani. Ez a mi erős hitünk, melyet ezeréves történelmünkből merítünk. Ezért, aki élni akar és nem vegetálni, aki nincs megelégedve az eléje dobott morzsákkal, aki nemcsak kötelességeket ismer, de jogokat is kíván és azokkal élni is akar, aki nem tudja nézni gyermekei vergődését és kétségbeejtő jövőjét, az velünk jön, velünk harcol a zászló alatt és Isten velünk lesz ! Tárca. Két róka. Irta Brăescu György. — Határozottan mondom, kérlek, ne menj, takarékoskodnunk kell. A börtönbe akarsz juttatni ? ! — Igen ? Rendben van ! Megyek anyámhoz. Jól laktam a nyomorúsággal ... Vagy viszel a lóversenyre, vagy maradj itthon és mulass egyedül ... Ne házasodtál volna meg, ha nem vagy képes az asszony igényeit kielégíteni ! — Ha autót akarsz, adott volna hozományt az anyád ! — Íjj, milyen goromba ! A nyomorult! Oh Istenem ! Oh én szerencsétlen ! — és zokogva zárkózik hálószobájába. Vargaty kapitány nem nézhette felesége könnyeit. Cigarettafüstbe burkolózva, nagy léptekkel jár fel sala a szobában. Kezeit zsebébe téve, piros, foltos flanellbe öltözve olyan, mint egy tarka slvájcer. Az ablaknál megáll, kihajol, két tenyeréből tölcsért csinál és kaszárnyahangon kiált: — Molnár! — Parancs? — ordítja valaki az istálló mélyéből. — Hamar a csizmámat ! — Igenis kapitány úr, Isten éltesse ! — Trapp ! — Azonnal I * — Alig mozogsz — mondja a kapitány feddőleg, miközben a katona nyögve nyomja a csizma talpát, mert az nem akar a lábra felmenni. — Megvizezted vagy mit csináltál vele ? I — Nem kapitány úr, Isten éltesse ! — Vigyen el az ördög . . . hozd a blúzt! — Aztán a hálószoba ajtaján csendesen átszól : — Kicsikém, én megyek, hátha találok valakit, valamelyik barátomat . . . Semmi felelet. A kapitány megmagyarázhatatlan reménységtől újjáéledve nagyot lélegzik a szabad levegőn és egészen öntudatlanul a kaszárnya felé veszi útját. * * * Ma nagy sürgés-forgás van a kaszárnyában. Mindenki tudja, hogy nagy keresztelő van Bucurel őrmester uréknál. Kora reggeltől hordanak a katonák asztalokat és székeket a kaszárnyából, lámpákat és fekete kenyérhalmazokat, miközben az ünneplő háznál ágra kötött kecskét bontanak, két cigány pedig, egyik hegedűvel, a másik klarinéttal nagy zenebonát csap a kapu mellett az árnyékban. — Hoztál bort te ? — kérdi férjét barátságosan gyenge hangon Bucurel asszony, aki szép, csak sappadt meg a szüléstől. — Eh.. . nem adott hitelbe. — Mit fogunk csinálni bor nélkül ? — A tortát megvetted? — Kiváltja anyám. — A mészárosnő jön ? — Jön. . — És a papné is? — Az is ... Vigyázz a szódavízre — kiáltja az asszony férje után, ki gyorsan kimegy s a kaszárnya felé masíroz. — Megjöttek a regruták ? — kérdi a káplártól az ajtóban. — Jött belőlük néhány. — Jöjjenek a terembe ! A káplár hamar összeszedi a félénk, bizonytalanul lépő újoncokat, beviszi a terembe, ahol izgatottan keresik helyüket, egymást húzogatják ide-oda. — Állítsd őket arccal felém!— mondja a káplárnak. — Hóé !. .. arccal az őrmester ur felé ! Sok topogás után egy fülhasító fütty kővé dermeszti őket. — Egy asztal és szék jöjjön ide az irodából ! — Isten éltesse őrmester ur, az asztal és a szék tudja az őrmester ur... 8 fejével érthetően int az őrmester lakása felé. — Jó! Vagy egy ceruzát s egy darab papirost. Aztán az újoncokhoz fordul: — Hallgassatok ide barátaim, mert velem kell egyétek a keserűség kenyerét két álló esztendeig. A tiszt urak vendégek a századnál. Én öltöztetlek, én táplálok, én engedlek szabadságra... Én foglak titeket jól tartani, én engedlek karácsonyra mindnyájatokat haza, ahonnan az ördög idehozott titeket. Vigyázzatok a felszerelésetekre, rendben legyen mindig, ne hiányozzék a pokrócotok, mert itt el nem lopja senki, sem a köpenyetek, sem az ingetek, sem a gatyátok . . . semmi sem hiányozzék, mert fizettek, mint a pap és hadbiróság elé visztek az állam vagyonának elvesztése miatt. Megértettétek? Örökbéke-szerződésről folyik egy idő óta a jegyzékváltás Párizs és Washington között. Hogy mennyiben őszinte jóakarattal, azt a mai nagypolitika hidegen önző manőverei között nehéz megállapítani. Több mint kétszáz év előtt a francia Abbé de St. Pierre csinálta meg az első ilyen rendszeres tervet az örökbéke biztosításáról és a mereven elzárkózó háborús határok eltörléséről. A nemeslelkű abbénak még emlékezetében lehettek a harmincéves háború pusztításai és szemeivel láthatta XIV. Lajosnak a francia nép vérével olyan drágán megfizetett dicső-