Székelyföld, 1932 (2. évfolyam, 1-101. szám)
1932-01-01 / 1. szám
ELŐFIZETÉSI^ ÁRAK: I . » . . . FELELŐS SZERKESZTŐ: 20 Lai FönDI ISTVÁN 60 . . 120 . . 240 . '^hely Nemzeti Muzeum Sft.Gheorghe Aft& 3 St El Târgul-Săcuesc. (Kezdivásárhely.) II. (XXV.) évfolyam. 1. szám. Péntek, 1932. január 1. Politikai, közgazdasági és társadalmi lap. Megjelenik minden csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség: Piaţa Regina Maria 23. (volt Zsigmond király tér) Kiadóhivatal: Turóczi István könyvkereskedés Piaţa Regina Maria 24. — Telefonszám 7. IMI——B Egy kór* Negyedévre Félévre , Egészévre Jobbat, — boldogabbat? Irta : FÖLDI ISTVÁN. „A halott után vagy jót, vagy semmit.“ Bárhogy is szeretnők betartani ezt a mondást, — nem tehetjük meg. Bárhogy is akarnók elhessegtetni magunktól azt a sok csalódást, keserűséget, amit ez az elmúlt, áldatlan esztendő okozott, — nem sikerül. Még túlságosan itt érezzük, még sajog a sok seb, nyakunkon a gondok súlyos terhe. Tizenkét fájdalmasan hosszú hónapjával, állandóan nyomasztó, nehezedő napjaival, még, ha elmúlt is, itt hagyta rajtunk talán soha le nem mosható égő pecsétjét. Ez a generáció nem élt át nehezebb, megpróbáltatásoktól terhesebb esztendőt, mint az 1931-es volt. Pedig végig gázoltunk egy világháború vérzivatarán, százezreket, milliókat temettünk csak nem is régen. Korpakenyeretettünk,“fáztünk, menekülünk és a történelem legnagyobb változásait éltük át s mégis különösnek hangzik, de ez az esztendő jobban megviselt, jobban letört, mint azok. A magyarázat, hogy miért, csak látszólag nehéz, a valóságban annál könnyebb. Akkor, mikor elszakították az anyától gyermekét, hitvesétől az asszonyt, apjától a gyermekét, mikor dübörgött az ágyú, szóltak a fegyverek, akkor mindenki tudta, hogy háború van. Tudta, hogy valami rettenetes csapás szakadt az emberiségre, amivel meg kell küzdeni. Életet, vagyont, szerelmet, szeretetet, mindent kockára kell tenni, mert így kívonja a háború ezer és ezer esztendő óta, mióta ember él és küzd a földön. S bár hullottak könnyeink, azoknak szivárványán át, mint a minden betegségre gyógyulást hozó szent balzsam, úgy ragyogott elő a béke, mikor minden, de minden ismét jóra fordul. Szeretet, megértés és boldogság költözik ismét a földre és ismét emberek leszünk. Az elmúlt év békeév volt, hiszen tizenhárom év választott el a borzalmaktól és éppen azért okozott akkora fájdalmat, akkora csalódást, mert minden béke dacára is, magán hordozta a háborús szomorúságot. A harc, ha nem is a frontok lövészárkaiban folyt, ha nem is szerepeltek ágyuk, ha nem is rohantak egymás ellen felbőszített emberek kézitusára, de ugyanúgy megkívánta az áldozatokat világszerte, mint tizenhárom évvel azelőtt. Nem fütyült a golyó és mégis halálosan estek össze az exisztenciák s a nehéz sebesültek halálhörgése az ég felé tört. Az ágyúból nem lőtték ki a nehéz löveget és mégis nemcsak egyesek, hanem egész intézmények omlottak össze, maguk alá temetve a féltve őrzött jövőt. Nem tartottak béketárgyalást és mégis vannak országok, melyek ebben az évben legyőzöttek, hogy talán évtizedek múlva se támadjanak fel. S szerte, merre az ember megfordul a világon, mindenütt sír a nyomor. Oh, szomorú esztendeje az emberiségnek, ezért nevezünk rossznak, ezért igyekszünk szabadulni tőled. Azért, mert jobbat, boldogabbat remélünk. Az Isten, ha földig sújtja is az embert, de legnagyobb kincsünket, a reményt meghagyja. És ez ad erőt fáradt, elernyedt, összetört emberségünknek az újabb küzdelemre. Most, hogy egy újév küszöbét ismét átlépjük, újraéled areményünk is. Újra bízók, újra várók és új életet reménylők vagyunk. Talán tényleg jobb, boldogabb jövő felé igyekszünk, talán még az elmúltnál is rosszabb vár reánk. Korai lenne ezt megjósolni gyarló földi embernek. Egy azonban bizonyos, egy dolog világos, mint az Isten áldást szóró napja az égen. Világos, hogy erre az elrugaszkodott világra csak akkor vár boldogabb jövő, ha megszűnik az egymás elleni fenekedés. Ha nemcsak látszatbékék, hanem a lelkek igazi megbékülése költözik az emberek szívébe. Szeretet, a szó legteljesebb értelmében. Népek és nemzetek őszinte szeretete egymás iránt, minden hátsó gondolattól mentesen. Ez pedig nem is annyira az Istenen, hanem az emberiségen múlik, kezdve az országok vezetőitől, a politikusoktól, közgazdászoktól, le a szántóvetőig, a napszámosig, koldusig, akiket Isten mind szeretetre és egymás megbecsülésére teremtett. Hogy mégsem azt cselekedjük, hogy letértünk az igazi útról, ezt egész biztosan nem az Isten, hanem a kapzsi, irigy és buta ember akarta. Az új esztendő két ellentétes út elé állít. Az egyik az, amelyiken eddig haladtunk és amelyik ide vezetett, ahol most állunk. A másik a jobb, tisztább és boldogabb jövő felé vezet, csakhogy rég rég letértünk róla. Ez a százszor használt egyszerű példa soha ilyen igaz nem volt, mint most. Tőlünk függ tehát és nem a jósoktól, hogy jobbat, boldogabbat hoz-e a jövő? Megmarad a leánygimnázium. Nagyon sok szülőnek és gyermeknek óriási gondot okozott az a múlt hónapban küldött miniszteri rendelet, mely szerint a helybeli állami leánygimnázium 1932. január 1 -ével beszünteti további működését. Lapunk is többször foglalkozott ezzel a szomorú rendelettel és úgy helyben, mint vidéken, erőteljes akció indult az iskola megmentésének érdekében, ami úgy látszik, sikerült is, mert a minisztérium táviratilag arról értesítette az intézet igazgatóságát, hogy a leánygimnáziumot felvették a folyó évi költségvetésbe. Tehát nem leszünk ismét szegényebbek egy iskolával és a mai nehéz viszonyok között a szülők nem lesznek kitéve annak, hogy távoli drága intézetekbe küldjék gyermekeiket vagy pedig, mert nem bírták volna anyagiakkal, félbe kellett volna szakítsák tanulmányaikat. Kulturfölény. Megígérték, de, Szi. rceg is adják. Ki tudja azonban, hogy várjon lesz-e szükség egyáltalán reá. Igaz, hogy ez nem adóleszállítás, nem is nyugdíj, hanem a kisebbségeknek a kultúra felsőbbségével való asszimilálása. Mintha a kisebbségeknek már élni sem szabadna, mintha mi állambontó, emberi mivoltunkból kivetkőzött polgárok lennénk, csak azért, mert kisebbségben élünk, mert más nyelven beszélünk, mint a többség. Kultúrfölény: egy percre elgondolkozik az ember. A szebeni diákkongresszuson egy macedón diák szenvedélyes hangon ismertette a Balkánon élő románok nyomorúságos helyzetét és azt követelte, hogy Dobrudzsában hasonló elbánásban részesítsék az ottlakó bulgárokat. Kulturfölény, hiszen ezen a kongresszuson mondták ki a jövőnkről szóló ily messzemenő gondoskodást is. A büszke Róma jut az eszembe. Róma legyőzte az Athént és Athén mégis kultúrájával meghódította az egész Itáliát. Kultúránkon nincs mit szégyenkezni, összehasonlítva a szomszéd népek kultúrájával, bátran mondhatjuk, hogy kiállja a versenyt, sőt nagyon is kiállja. De kultúránk, szinte azt lehet mondani, hogy kizárólag a város kultúrája. A falu az ő elszigetelt életében nem vett tudomást a kultúra haladásáról. Élt-e az ő ősi életét — az ő ősi kultúráját. A háború megborgatta a falut, széthányta a fiait az egész világba, láttak, hallottak sok mindent, megtanította őket olvasni – rá szoktatta a betűre. A nagyváros nagyvonalú élete elszédítette a tudatlan falusi gyermeket. Igényei megnagyobbodtak, kulturálódni kezdett és ősi kultúráját, ami megtartotta annak, ami a semmibevevés, a komoly felvilágosítás hiányában ózsdinak, dísztelennek találta. Kultúra helyett szemetet kezdett gyűjteni. A falu városban szolgáló gyermekei bevitték a faluba azt a „kultúrát“, amit a városi élet uccasarkain szedtek össze: ponyvaregényt, bolond zenét, neveletlen viselkedést, cifra rongyot, mindent, ami a nagyváros uccáján hemzseg estétől reggelig. A falu mind felszívta ezt válogatás nélkül, mert benne is meg van az után-