Székelyföld, 2005 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-01 / 1. szám
Kerényi Ferenc EGY „FURCSA VITÉZI VERSEZET” SZELLEMI HÁTORSZÁGÁRÓL (A Dorottyáról, Csokonai Vitéz Mihály halálának 200. évfordulójára) 1799 kurta farsangjára Csokonai minden életterületen látványos vereséget szenvedett: a „kedv, remények, Lillák” korszaka visszavonhatatlanul lezárult, mecénása viszont változatlanul nem akadt. Tollán, talentumán kívül semmit sem mondhatott magáénak, amikor a kaposvári megyebálra sereglő nemes családok kisasszonyai után tekintett: Imé, egy poéta siet utánnatok, Szánkáitok nyomát lantolva késéri, Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri: Öröm-innepteket danolni kívánja. Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja! Előttünk a kép a tovasuhanó szánokkal és a hóban gázoló, egy szál köpönyeges költővel. Csakhogy a 26 éves Csokonai nem azonos a 60 esztendős Arany Jánossal, aki háromnegyed század múltán - az „úri lócsiszárok” rávert saját csöndben, pörlekedés nélkül törli le magáról. Nem: a XVII. századi, a múzsafi helyzetéből kicsöppent fiatalember azonmód igazságot szolgáltat magának. Az átokként elcsattanó verssor után másodjára a mítosz szintjén, az elébe pattanó Pegazus hátáról tekinthet le - mindenen felülemelkedve - megalázásokra és megalázókra; hasonlatba híva az emberi elme minden újdonságában olyannyira gyönyörködő, racionális XVIII. század egyik találmányát, a léghajót is: Felugrám e szárnyas paripa hátára, Felettek repkedtem Mongollír módjára. S minthogy mindez a „furcsa vitézi versezet” első könyvében történik, feljogosítva érezhetjük magunkat általában is arra, hogy a Dorottyát mint az 1798-99. esztendők érvényes életmetszetét tekintsük. Bepillantva egyúttal a máig élvezetes mű karneváli kulisszái mögé, az alkotóműhely titkaiba, gondjaiba, kínjaiba.