Székelyföld, 2011 (15. évfolyam, 1-12. szám)

2011-03-01 / 3. szám

Tófalvi Zoltán: Versekben tündöklő Sóvidék 113 haza a Szovjetunióból az utolsó köröndi hadifoglyot, Molnos Pah Ákost - kifogytak a világháborús történetekből, de az asszonyok számára kiporciózott fonnivaló - csepű, kender, gyapjú - csak nem akart elfogyni, az orsók pergése, a kicifrázott és zöldre, pirosra festett fonókerekek muzsikája közben (a sóváradi Józsa András egymaga százötven díszes fonókereket gyártott, ellátta az egész vidéket) az elemi iskola harmadik osztályos kisdiákjaként odaültettek az asztalhoz, hogy a bármilyen mókára, ugratásra kapható kovácsmester, Molnos Peti Lajos (mindenkinek megvolt és megvan a maga ragadványneve!) kis könyvtárából a napi penzumot felolvassam. Akár hencegésnek tűnhet - amit, természetesen, nem szeretnék! -, de színtízes jegyeim, no meg, az Arany Jánostól kölcsönzött utcabeli jövendölés - „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” - úgymond predesztináltak a minden esti felolva­sásra. Hogy milyen lehetett az én vékony gyerekhangú felolvasásom, ötvennyolc év távlatából nem tudhatom - bizonyosan csapnivaló és megmosolyogtató volt -, számomra mégis a kimondhatatlan megtisz­teltetés csúcsát jelentette. Ma is magam előtt látom a mélyen barázdált, eső- és heverte, napszítta, az átvonuló front, hadifogság kitörülhetetlen nyomait őrző arcokat, amint áhítattal hallgatták a nagybetűs Verset, ízlelgették annak különös zenéjét, ritmusát, szokatlan fordulatait. Petőfi Sándor összegyűjtött verseit rongyosra olvastam, de a téli esték során olyan „csemegék” is sorra kerültek, mint Arany János Toldija, a Nagyidai cigányok, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája és - akár hiszik, akár nem - Madách Imre remekműve, Az ember tragédiája is. Mint ahogyan a zenekari próba alatt a sarokban felejtett hegedű, gordonka húrja rezonál a hangzatokra, az esti fonó kicsiny serege „rápendült” a versre, s lélekben ugyanazt, vagy az ahhoz hasonló varázslatot élték meg, mint amilyenről az egyik legnagyobb magyar előadóművész, Latinovits Zoltán­­ ellenségei, irigyei, gyönge epigonjai állíthatnak bármit. Illyés Gyulának van igaza: „Ismét egy veszélyes zseni, akit nem tudtunk megmenteni!” - olyan szuggesztíven vallott: „A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, a legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kife­­jezhetetlen körbetáncolása, megidézése ritka szertartás, míves fohász.

Next