Székelyföld, 1923 (25. évfolyam, 1-197. szám)
1923-06-08 / 85. szám
XXV. évfolyam, 85. szám 9 Előfizetési dijak: ffÖBB évre 320 Lei. Fél évre 170 Lei. Negyed évre 90 Lei. Egy hóra 24 Lei’ Hirdetéseket Arneabák* szerint felvesz a kiadóhivatal. Kéziratokat nem adunk vissza. Felelős szerkesztő : ♦ L 2 e X .dr. La:.A-xx U isxr'U'Lá.Dtr. • Kiadó tulajdonos : ♦ Piata Bolyai Irodalmi Intézet és Könyvnyomda R. T. ♦ fira 2 Ceu Tg-Muras-IT.vásárhely, 1923. június 8., péntek Magyar politikai és közgazdasági lap. js: esszőségi és kiadó avatal Targu-Mures —Marosvásárhely, Regele Ferdinand (Fő tér) 7. szám. >. TELEFONSZÁM: 101. „Az erdélyi kisebbségek helyzete valóban nagyon nyomasztó .. Panaszainkat, felszólalásainkat és jogköveteléseinket csaknem minden esetben s következetesen igazságtalanoknak és jogosulatlanoknak szokta nevezni a román sajtó, közvélemény és politika egyaránt. E kérdésben alig fordult még elő nézeteltérés a legnagyobb ellentétben és harcban álló pártok, vagy egyesek között sem, így csak a minap olvastuk N. Iorga történetíró cikkét egy svájci német lapban, amelyben szinte irigyli a romániai kisebbségek helyzetét, oly rózsásnak találja, vagy legalább is olyannak festi. Csodálatosképen azonban a külföld, amely többé-kevésbbé érdektelenül s érzelmi elfogultság nélkül nézheti a mi helyzetünket, lényegében másnak látja azt. Aközül az egyre szaporodó különféle kijelentés és megállapítás közül, amelynek híte a négy égitáj minden irányából hozzánk eljut, különösen kettő érdemel megkülömböztetett figyelmet. Az egyik Noel Buxton ■ angol alsóházi képviselő interpellációja az erdélyi kisebbségek ügyében és Mac Neill angol külügyi államtitkár erre adott válasza. Buxton, minekutána a különböző kisebbségi sérelmekből kötött színpompás bokrétát mutatott be a nagy érdeklődéssel figyelő és olykor jókat nevető angol képviselőknek, azt követelte kormányától, hogy a Nemzetek Szövetségének kebelében állandó kisebbségi bizottságot állítsanak fel sürgősen. Mac Neill államtitkár válaszában kertelés nélkül kijelentette, hogy az erdélyi kisebbségek helyzetét valóban nagyon nyomasztónak ismeri és hogy Angliának állásfoglalását rövidesen megfontolás tárgyává kell tennie, ha ezek az erőszakoskodások tovább folynak. Ezeknek a felette érdekes kijelentéseknek és megállapításoknak értékéből mit sem von le az a valószínű tény, hogy azok a háborús indulatú és egyre nyugtalanabb Franciaország leghűségesebb szövetségesét, Romániát akarják érinteni. Hogy az angol külügyek egyik felelős szószólója ilyen súlyos nyilatkozatot tett, annak kétségtelenül az igazság megállapításán túlmenő, messzenéző céljai vannak. Nyilvánvalóig Franciaországot, az emberi szabadságok egyik úttörőjét és szószólóját igyekzenek a mai korszerű szabadságtörekvések ellenzőjeként megmutatni s ezzel egyúttal világtudattá tenni, hogy a törekvések segítségére kovácsolt katonai szövetségesek minduntalan és folytonosan ellentétbe jutnak az egyensúly természetes helyzetéért küzdő szabadság- és béketörekvésekkel. Hogy ez a feltevés nem épen légből kapott, arra jó bizonyíték Radics Istvánnak, a horvát függetlenségi követelések tántoríthatatlan vezérének minapi Zágrábban, óriási tömeg előtt mondott, tomboló hatást ért beszéde. Azt mondta Radics, hogy a horvát népnek az európai békeblokkhoz kell csatlakoznia, amelynek vezetői Anglia és Olaszország. A háború blokk, amelynek élén Franciaország áll s amelyhez Románia csatlakozott, rosszul fog járni, mert sem Csehszlovákia, sem Jugoszlávia nem igen akarnak hozzácsatlakozni. Ami a román politikát illeti, azzal senki a világon nincs megelégedve . . . Ennek a két politikusnak nagyjelentőségű megnyilatkozásánál mélyen belátunk az európai helyzet összegabalyított szövevényébe. Meglátjuk az egymással szemben álló erők küzdelmét és törekvéseinek általános irányát. Egyúttal pedig meglátjuk azt az utat is, amelyen a kisebbségi magyar nemzetnek járnia kell. A mi utunk a béke és a szabadság közös útja, minden érzésünk a békepárt felé vonz bennünket. Vezetőnk ezen az úton a nagyjövőjű kisebbségi gondolat, amely dióhéjban adja a jövő európai békerendjét. A kissebbségi gondolat szabad népek szabad szövetségéért küzd, amely egyedül alkalmas a béke biztosítására s az emberi energiák összpontosítására a haladás sürgős munkája érdekében. Ezekkel a törekvésekkel pedig nemcsak nemzetünkkel szemben teljesítünk kötelességet, hanem történelmi hivatást töltünk be a román nép életében is, amelyet minden szavunkkal figyelmeztetünk mai irányzata veszélyeire és a fejlődéshez vezető helyes útra. — A francia államhivatalnokok nem sztrájkolhatnak. Parisból jelentik : A kormány megtiltotta a tisztviselőknek, hogy bármilyen sztrájkmozgalomban résztvegyenek. A tisztviselők konfliktusainak elintézésére döntőbíróságokat létesítettek. Ford, az autókirály. (Ahol az automobil-adó tartja fenn az államot. — Amerikában minden ember autón jár. — A női autóveszedelem.) A legújabb amerikai paradoxon szerint „Newyorkban gyalog tovább él az ember, mint automobilon“. Minden túlzás nélkül, szóról-szóra áll ez a paradoxon a Broadvwayra, az üzleti városrészre, azután a Madison Squaretól a Central Parkig terjedő vonalra, végül a Fifth Avenuen, a Flat Izon-épülettől a Plaza-szállóig húzódó részre. Ezt a három útvonalat úgyszólván éjjel-nappal ellepi az automobilok négy, véget nem érő sora, amelyek éktelen szirénadugás közben mindkét irányban csak lépésről-lépésre haladhatnak saroktól-sarokig, ahol újra meg kell állniok és várniok. Gyalogjáró ember játszva elhagyja őket. A sietős newyorki a földalatti vasutak rettenetes dohos pincelevegőjébe menekül, csak idegen jut arra a gondolatra, hogy bérautóba szálljon. (Newwyorkban nagyon kevés a bérautó, mert ami van is, roppantul drága, a soffőrök gorombák és épp oly tájékozatlanok, mint a rendőrök. Ha az ember bérautóba száll s odaszól a soffőrnek: Astor-szálló, szent bizonyos, hogy a soffőr azzal a kérdéssel fordul hátra : — Merre van az ? A soffőrök és rendőrök ugyanis többnyire bevándorlottak, vagy nyugatiak. De még meggyőzőbb bizonyítékot nyújt a newyorki automobilok nagy számáról a város környéke egy-egy vasárnapi napon. Ha az ember a Long Islandvasúton kirándulást tesz, minden útkeresztezésnél a vasúti töltések mindkét oldalán a várakozó automobiloknak a láthatár széléig elnyúló hosszú sorát látja. Nevezetes footbal-, vagy baseballmérkőzéseken a 100.000—120.000 főnyi nézőre 70—80.000 automobil várakozik. Newwyork egyes pontjain a rettenetes autóforgalmat már nem is rendőrök, hanem automatikus, magas fényjelzések bonyolítják le. Valósággal csoda ez, melynek magyarázatát az amerikai automobilstatisztika adja meg. Amerikában tizenkét milliónál több összeírt autó van, vagyis minden tíz emberre jut egy autó. Nagyon természetes, hogy Amerikában az autó nem luxus, mert Amerika nemcsak a legdrágább, hanem a legolcsóbb automobilok földje is. A drága kocsik mellett ott találjuk a 320 dollárért vásárolható Flivvert s a még olcsóbb „Doktorscar“-t, a falusi orvosok kocsiját, amely a maga vászonfedelével úgy fest, mint valami gyümölcsös szekér. Hogy az amerikai gyári munkás s a szakácsnő is automobilon jár, azok közé a fanatikus hírek közé tartozik, amelyeket egyes kivételek megerősítenek. Való igaz azonban, hogy minden földmívesnek, úgynevezett kis „farmer“nek — akinek pedig igazán nem nagyon jól megy a sora, mert a gabonaüzérek és a rablóbankok irgalmatlanul kiuzsorázzák — megvan a maga kis autója. A statisztika szerint 100 pennsylvániai kisbirtokra, a teherautókat nem számítva, 60 személyautó esik, Nebraskában és Yowában 95, sőt Kaliforniában 99. Az automobilrekordot Los Angeles kaliforniai város, a visszavonult dúsgazdag kereskedők tusculanuma s a pazarló fénnyel dolgozó filmipar centruma tartja, ahol már öt emberre egyegy autó jut. Az automobil népszerűsödése, vagy ahogy itt mondják, „demokratizálódása“, tulajdonképen egyetlen embernek, a detroiti Henry Ford automobilgyárosnak, az amerikai antiszemitizmus vezérének nevéhez fűződik. Gyártelepe, amely oly rengeteg terjedelmű, hogy Ford a különböző üvegcsarnokokat automobilokon járja be, a mai napig hét millió automobilt gyártott s ezeknek túlnyomó részét maga Amerika használja. A napi automobilgyártás 2000 autóra rúg. A gyár 1903-ban 100.000 dollárral kezdte meg üzemét s már 1913-ban 37 millió dollár tiszta nyereséggel dolgozott s ma sok amerikai nem Rockefellert, nem is Morgant, hanem Fordot tartja az Egyesült Államok leggazdagabb emberének. (Vele történt meg, hogy egyszer a mellényszebében egy „elfelejtett“ másfélmillió dolláros csekket talált.) Bármily jó üzlet az automobilgyártás Fordnak, az automobil demokratizálódása az államra nézve is kitűnő üzlet. Az automobilok után befolyó, kerek szám 150 milló dollár évi adójövedelem egymagában a következő kiadásokat fedezi: a kongresszus, a belügyi, kereskedelmi, igazságügyi, munkaügyi és földmivelésügyi minisztérium, valamint a diplomáciai és konzuli szolgálat költségeit. Újabban az automobil az amerikai iskolaügyet is megjavította. Amerikában nagy a néptanítóhiány. Tulajdonképen csak tanítónők működnek, akiknek képzettsége sokszor nagyon fogyatékos. Most behozták azt a rendszert, hogy a vidéki iskolák számát korlátozzák s a gyermekeket automobil omnibuszokon viszik az iskolába és vissza. Ilyenformán megtakarítják a tanszemélyzet harmadrészét s ennek fizetését aztán a kibővített iskolában jobb, képzettebb tanerők fizetésére fordítják. Az Egyesült Államoknak az automobil iránt való szeretete is részes abban, hogy az autombil annyira elterjedt. Kiszámították, hogy maga Amerika 144 év alatt a világ egész benzinkészletét fel fogja használni. Az állam az atomobil-ügyet úton-útfélen, még ott is tá-