Székelyhon, 2019. május (1. évfolyam, 81-101. szám)

2019-05-06 / 83. szám

M -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- 1 3 elő történelem „KITELEPÍTETTEK DOBRUDZSÁBA" Zochom István a dálnoki Beczásy Tanya emlékezik ­ Az 1943-ban született Beczásy Tánya dálnoki földbirtokos szüleit először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlak­helyre, majd kitelepítették Dobrudzsába, ahonnan 13 és fél év után jöhettek el. A lány ezalatt rokonoknál, bentla­kásban, ismerősöknél hányódott... Másfél év sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen 1943-ban születtem és gyermek­ként hat évet éltem Dálnokon a szüleimmel és nővéremmel együtt. Édesapám, Beczásy István 1908- ban született Dálnokon Beczásy Imre földbirtokos ötödik gyer­mekeként. Hetven évvel ezelőtt Erdélyben, Háromszéken azokat a földbirtokosokat, akiknek ötven hektár szántóföldjük volt, azokat 1949. március 2-ról 3-ra virradó­­lag, hajnali három órakor a városi és helyi elvtársak semmi nélkül teherautókra toloncolták fel. Dál­­nokból hat családot hurcoltak el, gyermekeket és időseket egy­aránt. Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcai milíciára vittek. Reggel a felnőttek személyazo­nossági igazolványába beütötték a D. O. pecsétet, ami kényszer­lakhelyet jelent magyarul. Nem hagyhatták el Sepsiszentgyör­­gyöt, de a városban mindenki mehetett, ahová akart. Tulajdo­­nomban van a levéltárból annak a leltári jegyzéknek a másolata, amit 1949. március 6-án készítet­tek a dálnoki házunkban, amiben sem bútor, sem szőnyeg nem sze­repel, sem bunda, sem festmény, sem porcelán. Március 3. és 6. között ezek a tárgyak mind eltűn­tek a lakásunkból, hogy hová, az a mai napig rejtély maradt. Miután minket elvittek, más­nap a falubeliek jöttek és a ko­porsókat kiszedték a családi kriptából, azok tartalmát kiön­tötték a földre, de nem kaptak semmi értékeset, ezért ömleszt­ve visszarakták a csontokat a ko­porsókba. Erzsébet nővérem, aki már tízéves volt, amikor minket kényszerlakhelyre vittek, töké­letesen emlékszik mindenre, de nem beszél róla. Másfél évig Sepsiszentgyörgyön éltünk. Akadtak bátor emberek, akik befogadták az „osztályellen­ség” családokat. Minket Gecse Laci bácsi, apám jó barátja foga­dott magához a kulcsos házba, más nem nagyon fogadott volna be. Közben én átestem egy gyermek­­paralízisen, amit nagyon szeren­csésen megúsztam, édesanyámat - akit lánynevén Krupcová Gizel­lának hívtak és a szlovákai Zsol­nán született 1914-ben­­ felvették az egyik patikába dolgozni, mert ő Prágában elvégezte a gyógyszeré­szeti egyetemet, onnan jött férjhez Dálnokba. Semmiféle bizonyító irat nem volt nála, minket úgy vit­tek el akkor éjszaka, hogy nem vi­hettünk magunkkal iratokat, sem születési bizonyítványt, sem mást. Iratok nélkül is felvették a patiká­ba, és nekem azzal volt szerencsém 1950-ben, a nagy paralízisjárvány idején, hogy édesanyám időben kórházba vitt. Abban az esztendő­ben egy hetet jártam első osztály­ba a Székely Mikó Kollégiumban, és akkor szeptemberben bekö­vetkezett a második államosítás, ami az elsőnél is borzasztóbb volt. Édesanyám a patikában dolgozott, édesapám pedig az erdőt járta és trágyát hordott, azt csinált, amit lehetett, a maksai út alapozására is szállította szekérrel a követ. A többieket legelőt takarítani vitték Sugásfürdő felé, a Honvéd-forrás­hoz, kivágott fáknak a gyökerét szedték ki nők, férfiak egyaránt. Ott is laktak egy közös barakkban. Marhavagonokban Dobrudzsába 1950. szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszaka három milicista érkezett hozzánk, felraktak ismét egy teherautóra, és Brassóba, a teherpályaudvarra vittek, ahol tíz gépfegyveres katona vigyá­zott ránk. Végre begördült egy mozdony három marhavagonnal. Arra kellett felszállnunk. A hat­hetes csecsemőtől a hetvenévesig minden korosztály képviseltette magát. Az én három nagynéném is velünk volt - akkor nekünk nagyon öregnek tűntek, pedig csak ötven és hatvan év közöttiek lehettek -, nekik nem volt csa­ládjuk, ők igazán nem ártottak semmit a szocializmusnak. Het­venhat embert tuszkoltak be a marhavagonokba innen Három­székről. Akkor még nem lehetett tudni, hogy hová visznek, talán Szibériába?! Ránk zárták a vago­nok ajtóját, és elindult velünk a vonat Dobrudzsa irányába. Vég­re megálltunk, az állomás neve Cataloi volt, Tulcea megyében, Dobrudzsában, a konstancai vo­nal egyik szárnyának a végállo­másán, Brailától 40 kilométerre. Ott leszállítottak és három ka­tonai teherkocsira ültettek fel. Mácin rajonba vittek, Pecinaga és Traian között volt a dr. Petru Alexandrovról elnevezett tizen­hétezer hektáros állami gazda­ságnak az egyik részlege, ahol rizst termesztettek. A sok úriasszony térdig a pió­cákkal teli vízben szedte a gyo­mot, ami számukra nagyon megalázó lehetett. A lényeg az, hogy ők akkor nem érezték azt a munkát megalázónak, mert tud­ták, hogy nekik élni kell. Az én szüleimnek annyi szerencséjük volt­­ a jó Isten így adta -, hogy mindketten beszéltek nyelveket, mindketten egyetemet végez­tek, és ez csak kiugrott valahol. Édesanyám rizst aratott, csirkét etetett, miközben hat nyelven beszélt és olvasott. Idővel édes­anyám kantinos lett, az apám pe­dig nagyon eredményesen vezet­te a gazdaságot, még Bukarestből is csodájára jártak, hogy milyen paradicsomokat termesztett. Hat év myűg Marosvásárhelyen Szüleink megpróbáltak legalább minket, gyermekeiket kimenekí­teni a dobrudzsai pokolból. Édes­apánk addig járt, amíg sikerült két leányát hazaküldenie. Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek, feltettek a Brás­­lára tartó hajóra. Rajtunk kívül mindenkinek volt rokona az or­szágban, de nekünk csak távoliak édesapánk részéről, édesanyám rokonai Szlovákiában voltak. Felbukkant egy nagynéni Bras­sóban, aki Erzsébet testvéremet magához vette, én pedig Maros­­vásárhelyre kerültem. Az szá­momra egy borzasztó idő volt. Elsősorban azért, mert az idős rokon házaspár nem tudta, hogy mit kezdjen velem. Az ötvenes években, amikor senkinek nem volt mit enni, akkor egy hétéves gyermek, aki állandóan enne, nyűg volt a számukra. Borzasztó idő volt az a hat év. Utána még harminc évig éltem Marosvásárhelyen, de soha nem tudtam megszeretni a várost. Valaki közbelépett az érdekem­ben, így Brassóba kerültem, ahol a testvérem tizedik osztályos volt. Három évig bentlakásban laktam. Tizennégy év kimaradt az életemből, hatéves koromtól húszéves koromig, amíg a szü­leimmel újra együtt lehettem. Minket gyakorlatilag elszakí­tottak a szüleinktől, ezért egész életünkben megsínylettük a csa­lád hiányát, nem kaptunk szülői szeretetet. Az én életemben nem volt simogatás, nem volt húsvét, nem volt karácsony. A szüleim 1963. augusztus 23-án, 13 és fél év után szabadultak meg a dob­rudzsai kényszerlakhelyről, de Dálnokba nem mehettek. Akkor hová menjenek? - tevő­dött fel a nagy kérdés. Brassóban egy nagyon rendes román osz­tályfőnököm volt az egészségügyi technikumban, de nem lehetett neki megmondani, hogy a szüle­im Dobrudzsában vannak, mert akkor kizártak volna az iskolából. Ő intézte el, hogy apám Rozsnyón állást kapjon, anyám pedig egy patikába került. Az életünkben mindig akadt jó ember. Amikor én 1959-ben a tizedik osztályba mentem, kidobtak a bentlakásból, mert „fertőztem” a többieket. Az evangélikus papnak a lánya hí­vott, hogy egy hétre menjek hoz­zájuk. Végül öt évig laktam náluk. Ennek a családnak köszönhetem azt is, hogy elvégeztem Brassóban az egészségügyi technikumot, nő­­gyógyászati asszisztensnő lett be­lőlem, és boldogan élek hetvenhat évesen édesapám 1942-ben épí­tett házában. Még élnek a hóhérok Ahogy 1989-ben megtörtént a rendszerváltás, édesapám azon­nal Dálnokba jött, és elkezdte visszaszerezni az elorzott va­gyonunkat. 1997. március 15-én költöztünk haza végleg édes­apámmal, de ő gyakran járt haza addig is, egyesével szerezte vissza a jussunkat. Azt hiszem, hogy ő az egyetlen az összes földbirto­kos közül, aki mindent visszaka­pott. Apám egy ritka, különleges ember volt, és én nagyon büszke vagyok arra, hogy a leánya lehet­tem. Szép kort élt meg, majdnem 99 évesen hunyt el. 1995-ben jelent meg önéletírása Bekerí­tett élet címmel, melyben a dob­rudzsai emlékeit vetette papírra. Mindenek ellenére talpra álltunk, megálltuk a helyünket az életben. Én nem hallgatom el, ami velünk történt, mert még élnek elegen a kommunizmus hóhérjai közül, akiknek érdekük a felejtés. Berczásy István 95 éves korában Lakóház gazdasági épületekkel, Dobrudzsa, 1963 Beczásy Istvánná Krupcová Gizella BeczásyTánya MI-KL ISMELLEK^

Next