Székelyhon, 2019. július (1. évfolyam, 122-144. szám)

2019-07-11 / 130. szám

M fókusz 2019. július 11. 5 AZ ÉVSZÁZADOKON ÁT ELBOLDOGULÓ MOCSÁRI EMBEREK FALVAIT A KOMMUUNIZMUS AKARTA LEROMBOLNI Érmelléki betyárok nyomában Aki nem az Érmelléken szüle­tett, az nem ismeri a tájegység erős varázsát, amely bármelyik földrészről hazahozza elszárma­­zottait. A mocsári ember nem tud messzire szakadni a nádastól, a déli harangszótól. A lápok nyár­esti muzsikája, az eső verte föld illata határokat szab a világgá menőknek is.­ ­ SÜTŐ ÉVA A templomtornyok úton-útfé­­len égbe kiáltják az érmelléki kisfalvak létjogosultságát s tilalomfákként állnak a világi törvé­nyek és rendelkezések útjába, ame­lyek évtizedek óta munkálkodnak a települések pusztulásán. A tornyok árnyékában megbúvó, alig néhány utcás falucskák megpróbálják átvé­szelni mindennapjaikat. Még nyá­ridőben is füstölnek a kémények, a nyárikonyhákban, a jó venyigetűz­­től izzik a csikóspór, fő rajta a tejjel habart zöldpaszulyleves, sül a kap­ros bélés. A „nagy, álmos, furcsa árok” partján haladó kisfalvak lakói még emlékeznek azokra az időkre, ami­kor örülni lehetett annak is, hogy szép a kertben a vetés, nő az apró­marha, hízik a malacka, jól ereszt a domb leve, október elején tele a présház sajtolnivalóval. Benépesed­nek a régi pincesorok, amelyek a Kárpát-medencében híresek voltak nedűikről. Borosgazdák mustrálgat­­ták egymás borait, csurrantak a csa­pok. Vannak-e még olyan ódon tég­larengetegek szerte e világon, mint amilyenek a szalacsi, a székelyhídi, a kágyai, a diószegi, az asszonyvásári, az érkeserűi vagy akár a kiskereki pincesorok? Ahová mind a mai na­pig behívják az arra járót véleményt mondani a borról. Manapság a kis­kereki Botos-kerti vagy az Öreg-he­gyi pincék mellett barangolót már a látvány leveszi a lábáról, nem is kell ahhoz megízlelni a hegy zamatát.­­» „Valóban állt a falu közelé­ben egy csárda Asszonyvására és Kiskereki határán. Az 50-es években m­­ég megvolt, akkor bontották le. Ma terebélyes fa áll a nótabeli betyárcsárda he­lyén. Úgy tartják, a csárdásné, az ivó utolsó tulaj­donosa híresen szépasszony volt. Megénekelt ivó Kiskereki határában A főút felől közelítők nem is tudják, hogy a betyárvilág egyik legendás történetét megörökítő nóta tárgya hajdanában éppen a közelben állt. Ez a csárda éppen jó helyen vert tanyát, mert a pincesorok marasztaló tudata, nem utolsósorban a közeli szőlődom­bok menedéket nyújtó ága-boga jól jöhetett a betyárnak. A mocsár meg éppenséggel eltartotta, ha sokáig állt lesen a zsandár. „Valóban állt a falu közelében egy csárda Asszonyvására és Kiskereki határán. Az 50-es években még meg­volt, akkor bontották le. Ma terebélyes fa áll a nótabeli betyárcsárda helyén. Úgy tartják, a csárdásné, az ivó utolsó tulajdonosa híresen szépasszony volt. A hírhedt csárda a magyar világ fenn­állásáig működött. Hogy pontosan kik és milyen betyárok fordultak meg itt, nem tudni, de az Érmellék leghíresebb betyárja, Dobos Gábor valószínűleg köztük volt” - erősíti meg Boros Jó­zsef egykori keserűs magyartanár, aki az idén megjelent Lidércfény a lápon című regényében dolgozza fel a kör­nyékbeli betyárság történetét. „De miért is ne énekelhetnénk meg az Ér­mellék betyárjait? Úgy vélem, Dobos Gábor élete és cselekedetei nem sok­ban térhettek el az eddig ismert betyá­rok történeteitől, valószínűleg ismer­ték is egymást, ugyanis a főhősünk gyakran megfordult a Sárrétnek neve­zett térségben, meg persze másutt is, például a szegedi vásárban. Ő is kény­telen volt úgy élni, mint Rózsa Sándor, Zöld Marci, Sisa Pista, Angyal Bandi és társaik, akik többek között nagy írók­nak köszönhetik halhatatlanságukat. Annál is inkább, mert kortársa volt Rózsa Sándornak, és akár az is meg­történhetett, hogy találkoztak egymás­sal.” A szerző megemlíti azt is, hogy tanári pályája kezdetén az Osváth-ta­­nya egyik mestergerendája még őrizte a betyár kézjegyét, miszerint „itt járt Dobos Gábor 18... (kibetűzhetetlen) szeptemberében.” Nagy múltú község tehát Kiskere­ki. Átszántott rajta tatár, török, német. Templomfalai nagy történelmi esemé­nyek tanúi. A falut már a 13. században Egyházaskerekiként emlegetik az ok­iratok. Történetének legnevezetesebb eseménye Bocskai fejedelem és haj­dúinak a német seregek felett aratott 1604-es győzelme volt. A 70-80-as évek apró falucskái na­ponta megélték a faltörő szerkezetek és földgyaluk rémálmát. Itt az Érmel­léken is ki voltak jelölve a halálraítélt települések. Előtte évekig nem része­sültek kormánypénzekben, teljesen ki voltak szolgáltatva az enyészetnek. S mintha manapság is tovább gyako­rolnák ezt a pusztító folytonosságot. A régió településeinek adóiból soha nem jut annyi pénz, amennyivel legalább a túlélésre lehetne gondolni. Kiskere­­kiben sincs ez másképp. A település lakóinak nagy része a jobb megélhetés reményében elvándorol. Szerencsés esetben visszajönnek, házat építenek, és hihetetlen szívóssággal megpróbál­nak a felszínen maradni. Betyárfesztivál A hírhedt kiskereki csárdától egy lóugrásnyira is voltak híres ivók. A szomszéd településen, Székelyhídon, a Létavértes (Magyarország) felé ve­zető úton is állt egy betyártanya. Idős emberek szerint éppen azon a helyen, ahol az érseléndi dűlőút letér a falu felé. A keresztúti ivók mindig közked­veltek voltak a betyárvilágban. Még a lókupeceknek is szerencsés volt, mert hamar kereket lehetett oldani, ha a ka­kastollasok megjelentek a láthatáron. Székelyhídon a mai állomás ut­cáján is üzemelt egy híres kocsma, arról még a mai napig is legendákat mesélnek a helybéliek. A másik hí­res vendégfogadó a városközpont­ban virágzott, ám azt nem szerette a betyársereg, mert szem előtt volt. Annál inkább mulatták itt az időt a kalandorok, átutazók, sőt még 1843 novemberében maga Petőfi Sándor is igénybe vette vendégszeretetét. A híres fogadó az éppen átépítés alatt lévő Ady Endre Művelődési Központ helyén állt. Legelőször 2013-ban jött az ötlet. Ha már ilyen híres falu Kiskereki, hogy nóta is kerekedett a legendás betyárvi­lágáról, hát legyen falunapok helyett igazi veretes betyárfesztivál. Mivel az Érmelléken honosabb a turulmadár, mint bárhol a Kárpát-medencében, Kiskerekiben is a nemzet madara őrzi a második világháborús hősök emlé­két, amelyet mindjárt az első betyár­fesztivál alkalmával avattak fel. A fesztiválra való pénz uniós pá­lyázatból került ki, azóta háromévente a határon túli tizenegy testvértelepü­lést is bevonva - Nagykereki, Kereki, Kokad, Újfehértó, Felsőtelekes, Öcsöd, Naszály, Szentgyörgyvölgy (Magyar­­ország), Gömörhosszúszó (Felvidék, Szlovákia), Szécsiszentlászló (Mura­vidék, Szlovénia) és Gút (Kárpátal­ja, Ukrajna) - szervezik meg a híres betyárcsárda emlékére sok más ha­gyományőrző rendezvény mellett a lóugratós betyárparádét is. A lovas­bemutatók fénypontja legutóbb a hajdúszoboszlói Fazekas Lajos és fia, ifjabb Fazekas Lajos voltak, mindket­ten a Hajdúszoboszlói Lovasbarátok Egyesület tagjai. E híres-nevezetes fesztiválra szep­tember elején készülnek újra - mondja Nyíri Sándor polgármester. Kereki szelíd arca Szombat délután van, kánikula uralja a tájat. Ennek dacára a falu idős em­berei kint ülnek a kispadon, beszélget­nek. A kérges tenyerű, tisztességben megőszült idős emberektől kérdezem, milyenek a nyugdíjas évek, vannak-e fiatalok, s ha vannak, hogyan lehet boldogulni. Az öregek csak legyinte­nek. Mint kiderül, nekik sem jobb, sem több nem jutott egy életen át, mindegy, milyen rendszer jött vagy ment. Az ifjúság pedig most verekszi meg harcát a maga életéért, igaz elég keserves mó­don. A világ már csak ilyen volt min­dig. De jó az Isten, jót ád! - hangzik a túlélés reménysége, s megmutatják a termésüktől roskadó gyümölcsfákat, majd a vetést dicsérik. Valahányszor Kiskerekibe visz az utam, Nyíri Sándor polgármester min­dig szóvá teszi: sem a faluban, sem a hozzátartozó Asszonyvásárán, illetve Érkeserűben nincs munkalehetőség. Az emberek ingáznak, vagy a háztájira ha­gyatkoznak. Vannak, akik állattartással foglalkoznak, abból él a család. Iskola, gyerek még van, de a település jövője bizonytalan. Kiskereki elöregedett. A kiskapu előtt, a gyékényszéken Józsi bácsi üldögél, tán nyolcvanon is felül van. Hétvégeken Székelyhíd­­ról várja haza a családot feleségével együtt. A Székelyhídra szakadt csa­ládtagok és a Magyarországon szeren­csét próbáló unokák nem feledkeznek meg róluk, hetente lejönnek a faluba meglátogatni őket. Józsi bácsi ilyenkor örül nekik és az édességnek is. Ők itt születtek, nem is tudtak volna máshol élni. A vén diófa is itt vert gyökeret az udvaron. Az ember hasonlatos hozzá. Ott terebélyesedik, ahol élni szeret. A szombat délutáni kánikulában megjárjuk a falut és annak határát. A mocsári ember keze munkája még látszik, bár a nádfedeleket már nem újítják, és a hagyományos lápvilágra jellemző élet nyomai is eltünedeznek lassan. Csak a legendák és a mesék élnek tovább. Kerekiben is úgy tarják, van valami az Érmelléken, ami nem ereszti messzire az embert. Úgy meg van mákonyosodva ettől az egyszerű földtől, hogy a világvégéről is hazata­lál a káka, a sás, a nád világába. Ha nem másért, hát meghalni. FOTÓK: SÜTŐ ÉVA Nyíri Sándor polgármester is vallja: a Bihar megyei Kiskereki lakossága elöregedett Az egykori hírhedt csárda helye

Next