Székesfehérvár és Vidéke, 1888 (16. évfolyam, 24-158. szám)

1888-10-06 / 121. szám

XVI-ik évfolyam. 121. szám. Szombat, 1888. október 6. Megjelen hetenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Isog'xi.a.x­'a.tcsssb. Minden a lap szellemi részére vositkoló köt­­emény, továbbá e­lsi seregek, felső­lamli­sok, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajcsárért W«lass nádor atcosi dohány-tőzsdéjé ben, X2ott«x kas zárnya-ntozai kereskedésében, a ?»p ki­­hordává á! és a szerkesszéségben kaphatók TÁRSADALMI, K055MIVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI k­özi Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv» kereskedésében, Vidéken m.m­.d.®3a posteblilTreitSLln^kl. Hirdetésekre nézve & lep egy oldala (column*) 40 helyre van beoszt?*, egy Mely bélyegül«» kivi! 99 ,ts?* Többsső? hirdetők 30 százalék i’vst «nge!lésb«n réssesik­nek. SsorkssstSvel értekezni lihat naponkint délelőtt 1-től 2 óráig. Elárfizetési Árak:: Egész évre..................8 frt. — kr. Pél évre ...... 4 frt. — kr. Negyedévre ..... 2 frt. — kr. A „Szynittér“-re«, így ser 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten: Haasenstein irodájában, Goldber­ger A., Dorottya-utasa 8. az. Rajnai Vilmos­­molnár-utoza és az órás, hirdetés irodában. — Továbbá Biczben: Haasenstein és Vogler, Tabor*tr^ Schalek Henriknél, Dukas és Timásj »l, JL tippelik. — Ssíketfehérvárott­­ a lap zser« kuMWségéwa ét Kiö&sss Péte kSayvkwNMikc* ááaébes. as?«s2ösaa ssrSéaírseaa astemsuaH A viczinális vasutakról. Fehér megye azon boldog megyék közé tartozik, mely bővelkedik a gyors érintkezést elősegítő közlekedési eszközökben. Egy olda­lán érinti a hatalmas Duna, melyet, hogy a Vérteshegy lánczolattal, csatornákkal össze nem kötünk, azt mutatja, hogy még nem szorítja nyakunkat a végső ínség kötele. — Hej! pedig a természet provokálja erre a gondolkodó embert. Hány patak forrása fek­szik a Vérteshegységben, mely kanyarogva — sok község határát szeli át és bele fut a Dunába. — Legközelebb, mikor a vaálvölgyi patakot ásták — kultur mérnöki terv sze­rint, azt hittem, talán csak meghallják a gondolkodó mezőgazdák a természet harsány kiáltását s ezt a patakot pár öllel megszé­­lesitve alkalmassá teszik, hogy dereglyékkel, ladikokkal használható legyen. Tudván azt, hogy a viziut elenyészőn olcsóbb, a tenge­lyen szállításnál. — Nem történt semmi. Ha ezen patakok az élelmes angol-ame­rikai gazda keze ügyében lennének, bízvást hiszem, hogy nem arra az egy pár kityegő­­kotyogó malom hajtására használná, hanem terményei szállítására alakítaná át. — De nálunk ez a csatornázás nem divat. És miért ? Mert összejöveteleinkben nem cserélünk nem­zetgazdasági eszméket. Eszünk-iszunk unos­­untig, köszöntgetjük egymást, de ez is mily alacsony mederben jár, mindenki jól tudja. De ha már a csatornázásnak nem vagyunk barátai, bizonyosan barátai leszünk a vas­­utaknak, hiszen most is erősen mérik egy tervezett vonal útját itt megyénkben. Barátja vagyunk a vasútnak, ha más elkészíti és aztán mi felülünk rá s nem vesz­­szük észre, hogy az épült vasút által fejős teheneivé leszünk a pénz embereinek. Jó lesz egy kissé a dolgon gondolkod­nunk, különösen most, midőn hazánk minden részén lázas tevékenység folyik a vasútépí­téseknél. Egyik vonal a másikat keresztezi, van mód, van alkalom az utazásra, szállí­tásra. Mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a sok vasútépítés igen drága pénzen adja a jót, a mezőgazdák részére, még­pedig azért, mert úgy a személy, mint a teher­szállítás nagyon magas áru. Pedig a vasutak építése igen szükséges, emelik a föld értékét és módot nyújtanak, a kereskedelemnél oly fontos szerepet vivő gyors szállításra, így minden­­ saját érde­két ismerő állam arra törekszik, hogy az ország minden részét vasutak, csatornák há­lózzák be. A mi államunk is felkarolta a vasút ügyét, s bizony e téren nem lehet tagadni a rohamos haladást. Igen ám! de ezen vonalak nagy része — ez a baj, ez a fájdalom — idegen érdeket szolgál, lévén a részvények legnagyobb része idegen kezekben, kik előtt „ubi bene — ibi patria“ az elv. Most mikor megyénk területén is a vo­­nalépítése van kilátásba véve, időszerűnek tartom a közügy érdekében ezen nagy dolog vitatásába kezdeni, ha lehetne az általános közöny jegét betörni és mezőgazdáinkat saját érdekeik szolgálatára, meleg felkarolására bírni. — Nem sok a reményem, de szívem, lelkem nem hagy nyugodni, tehát szólok. Nézzük csak meg s komolyan figyeljük meg, hogy és miként jelentkeztek a legtöbb vic­inális vasutak. A kormány megadja egy vállalkozónak az előmunkálati engedélyt valamelyik vonalra. Ezen előmunkálat után kitűnik, hogy a vonal kiépítése p. o. 170 millió írtba kerül. Most a fődolog, hogy ezen összeg elő legyen teremtve. Megy a vállalkozó házról házra, k­­alapos kimutatásokat, számadatokkal kimutatja a vonal szükségszerűségét. Megkeresi a nagy-, közép- és kisbirtokosokat, megkísérli az 50 vagy 100 frtos részvények elhelyezését. De oh! rövidlátásu hazafiság! nem azért szántasz, vetsz te, hogy vasutat építs, építsen a német, aztán majd te utazgatol rajta nagy kényelemmel. A nagy uraink — tisztelet a kivételek­nek — ilyen vállalatokkal nem igen foglal­koznak, e helyett többet jövedelmez a lóver­seny, kártya és a tündefénynyel csábító világ. A középbirtokos tenne, de nem tehet, mert ezer év óta az ő vállán haladt az ország nagy szekere, most már roskad alatta. De azért valamicskét vesz a részvényekből. A kis­birtokos, itt meg hiányzik az értelem, másod­szor a bizalom, harmadszor a vállalkozási szellem, így hát a vic­inális vasút a helyi áldo­zatból fel nem építhető. A vállalkozó azonban nem csügged, megy a szélrózsa minden irányába, sorra járja a tőzséreket, bankokat itt is, külföldön is. Elő­adja a vonal gazdag, busásan jövedelmező üzemét. Hiteles adatokkal, statisztikai ki­mutatásokkal előterjeszti a vidék gabona és bortermelését, iparát, álattenyésztését, keres­kedelmi mozzanatait, a lakosság anyagi álla­potát s ezek alapján kimutatja a legkisebb reményű forgalmat, mely gazdag osztalékot biztosít. A bankárok rendesen ráállanak az alkura, a részvényeket aláírják és a vasút, a vidék nagy hazafiságára és drága örömére kiépül. Hanem hát voltakép kinek a legnagyobb hasznára? Erről jó ám most, a kellő időben gondolkodni, kivált ha úgy rátekintünk erre a déli vaspályára, hol a magas árszabály minden okoskodásnál hangosabban beszél. A bankárok nem a helyi érdekeket tekintik, hanem az a fő czél, hogy a befek­tetett tőke minél nagyobb kamatokat hajtson, így aztán a vidék az ő vasútjával a bankárok jövedelmi forrásává jön. És ez a mi hibánk, mi csak a készet szeretjük, annak előállítá­sával nem bíbelődünk. Nem gondolkodunk, nem tervezünk és alapos számítás mellett nem vállalkozunk. S lesz a mezőgazda a tőke­pénzesek napszámosa. Aztán kiabálunk a magas vitelbér ellen, lármázunk, de nem használ semmit, mert nincs benne szavunk, nem rendelkezünk. Legyen vége e gondatlanságnak. Itt most az alkalom, karoljuk fel a ter­vezett vonal kiépítését, a kisbirtokosok is menjenek bele a részvényvételbe. Ha egy nem bírja megvenni, 3—4 vegyen egy részvényt. Ha itt lesz a vidéken, a vonal mentén elhe­lyezve a részvény, magunk fogunk szükségeink szerint rendezkedni. Akkor kezünkbe lesz az üzem feletti rendelkezés. Értsük meg a dolgot s tegyünk, még ideje van. Amicus. TARCZA. Az új tető. No mégis, tandem aliquando — Miért oly sok fohász fakadt Nedves, esős napon szivemből — Bezsindelyezték házamat. Zengjen örömtől a határ most: Völgy, rónaság s a hegytető, Tapsoljon ég és föld vidáman... Lakásomon új a tető..! Négy éve, hogy zsellérkedem itt, De még nem adott rá okot, Hanem most igazán, szivemből Megdicsérem a gondnokot. Sok bosszúság után lelkemre így varázsolt örömít ő. Bár a kontó fenn van, de mindegy .... Lakásomon új a tető ..! Mert tessék elhinni, még most is Didergők, ha rágondolok. Ha két, három napos eső volt, Történt itt sok szörnyű dolog. Teknő, vájling, nagy tál s egyéb más Ami fem­ elhelyezhető, Mind a padlásra ment, — mert ha nem Csordult, hát cseppent a tető. Inga órám hitelre küldték, Mit annyira szivére vett, Hogy nyári hőmérsék leszállán Folytonosan csak könnyezett. Hiába kértem aggalommal , nem volt megbékíthető. Nem ám, mert záporos időben Nem cseppent, — csordult a tető. Néha néha verset is irok, Hevít a poétás tűz, Bár tudom, hogy tar homlokomra Babért a világ soh’se tűz. Nos! — ily benső lángra az eső Mily kínosan hütögető. — Rím, eszme, mind pocsékká válik Mikor megcsordul a tető. Hanem mindennek vége van már, Lelkem tovább nem panaszol. 45 ezer darab zsindely A záporral büszkén daczol. Ez a tudat rám s bntorimra Megnyugtató, pihentető. Istennek dicsőség adassák, ... Lakásomon új a tető ! Ne irigyeljétek barátim, Hogy új fölöttem a fedél! Íme kezéig az élet ősze, Hull, mindennap hull egy levél. Higyjétek el, nincs messze nékem, Nincs már messze a temető. De addig is jó a biztonság ... Lakásomon új a tető ! Kajabusz. Daku Zsófi becsülete. Irta: Karabász. (Vége.) Mondom, hogy aztán a tél is elmúlott, anélkül, hogy ezek a Tinódi dolgok valamit javultak volna. Sőt a munkanélküli hosszú időben méginkább meg­érlelődött az a közvélemény, hogy Páva Marczi csak mutatta a Takaró Boris iránti vonzalmat, voltaképen pedig Zsófit szerette, vagy talán mind a kettőt. Az semmit se segített a dolgon, hogy Daku Bálint a feleségét elkergette, sőt még több alkalmat adott a nyelves asszonynak külömbféle pletykák ter­melésére, melyekből az az egy dolog lett világos, hogy a Zsófi szerelme Laczi iránt csak eltemetett becsületének volt a temetési kísérlete. Az örsi malomnak az a nevezetes tulajdonsága van, hogy esztendőben egyszer van vize — a tavaszi olvadáskor — hanem akkor annyi jut neki ebből a jóból, hogy még az egresi határban is forognak a kerekei (t. i. hogy elviszi a víz). Nohát a csavargó Páva Marczi ebben a malom­ban húzta meg magát ez idő szerint, mint molnár. Víz volt bőven, minek következtében Marczi minden­nap részeg volt; nem a víztől, mert a molnár, ha vize van, bort iszik. Temérdek volt az őrlete a ma­lomban. Mondom, hogy tavaszi olvadás volt. Még csak a békavirág tarkíta a mezőt, a bokrokról a száraz levelet még nem taszította le friss rügy, de azért a pillangó kéjesen dől a szellőre, ringva a napsuga­ras jégben. A víz szélein a tavalyi sás mocskos ron­­csalékai közül eleven zöld szárak nyúlnak fel, a malom mellett a bogos fűzfák héja megszinesedik, szól a tilinkó imitt amott a berekben. Egy madár sivit fel készitgetvén torkát az udvarló beszédre, melylyel édes párt csábit majd. Töri a barázdát már az eke, a levegő enyhe, a fák rügyeznek, a madár­kák tele vannak boldogsággal. Zsófi is a malomban van. Egy kis kenyérnek valót őrlet. Ő viszi apja mellett a háztartást, mióta czifra Borist elkergették. Legalább csendes békes­­séges a házuk. Békés igaz, de szomorú is. Zsófi olyan mint a hervadó virág, melynek szívgyökerére vette magát a féreg. Hol van becsülete ?!. Hogy bizo­nyítsa be, hogy nem szeretője Páva Marczinak ?! Sürög forog a malomban a népség, nagyszájú asszonyok porolnak a molnárokkal, meg egymással. Zsófi megbuvik egy sarokban, hogy ne lássák, ne álljanak vele szóba. Az az áprilisi nap elég kurta arra nézve, hogy hamar este legyen. A malom szemei — az ablakok — messze bevilágítottak a Sárrétbe, a csillagok átra­gyogtak a lombtalan bokrokon. Csak a malom árok­ban zúgott a patak vize, zakatolt a kerék, távolabb a rétségen titokteljes mély csendesség óvta fűnek, fának, szerelmes madár szívének kifakadását. Éjjelre alig maradt ember a malomban. Egy, két asszony várt őrlési sorára, de már elcsendesedve, bóbiskolva. Zsófi oda támaszkodott a kis ablakhoz, azon nézett ki a mérhetlen égre, mely olyan vége­láthatatlan, mint az ő bánata. A molnár — Páva Marczi — otrombán vállon lökte. — No, gyere kincsem, rád került a sor. Részeg volt Marczi, mint hasonló esetben akár­melyik molnár, tántorogva vezette a leányt a lép­cső felé. — De hova visz oda kelmed ? — Csitt, csitt bogárkám, mosolygott a legény duzzadt képe, hát nem tudod azt a nótát, hogy Daku Zsófi­a oda ül a Páva Marczi ölébe.* — No jere s megszok­ta a lány kezét. Az egy rántással megszabadult tőle s csak azt mondá neki: ha részeg, mért nem fekszik le? — Én, részeg ? dadogott az ember — egy molnár sohasem részeg... Csitt, csitt pitypalattyom ! Csak egy csókot adj, csak az elsőt, a többi aztán könnyen jön, könnyen megy. — Hagyjon nekem békét kelmed, elég átkot hozott éltemre a neve s kilépett a kis ajtón a zugó fölé, hol egyetlen szál deszka lebegett az alant har­a­sogó babok felett. Az égi szellő jótékonyan simitá végig égő arczát. A molnár oda is utánna. Hé, he galambka, meg vagy fogva, az ölyv el nem bocsát. No hamar csókot, hiszen te vagy az én szeretőm, azzal át akarja ölelni a leány karcsú derekát. Daku Zsófi a sértett szemérem dühével taszita mellbe a tétovázó embert. Azután azt látta, hogy a deszka megbillen a molnár alatt s hányát, homlok zuhan alá a harsogó habokba, egy locscsanás hang­zik, mely fölveri a víz sziporkáit egész a malom tetejére. Azután kirohan Zsófi a malomból, neki az

Next