Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1852
Értekezés. A hajdankori Classicitás tanodáinkbai czélszerű bevételéről, különös tekintettel a nálunk eddig szokatlan és ismeretlen hellennyelv és irodalomra. H. a régi tanrendszernek napjainkban mindinkább szükségessé vált átalakításával, és egy újabb czélszerűebb s minden szellemi és némi tekintetben anyagi igényeknek is lehetőleg megfelelő rendszer létesítésével azok közöl, kik a tervezetben kifejezett magas czélok megtestesítésében mint tanárok közreműködni hivatvák, valaki elmondhatja magáról, hogy a neki jutott osztályrész nem épen a legkellemesebb, és a pálya, mely megnyílt előtte nem épen a legjártabbak, legsimábbak egyike, úgy nincs kétség, hogy a helien nyelvtan s irodalom tanárai szólhatnak e részben leginkább; mert honunkban a tudományos mivelődés ezen jelentékeny tényezője a legújabb korig átalában, kiváltképen pedig katholikus tanodáinkban, nem foghatom meg miért, majd az egész mivelt világ ellenkező példája daczára egészen elhanyagolva, eltemetve lévén, nemcsak ön — e tekintetbeni — kiképzésökre kénytelenek tehetségük egész összegével előállni s minden erejüket megfeszítni, hogy mit ifjúságukban a fogyatkozott nevelési rendszer még fogékony elméjükbe vésni elmulasztó, azt most kettőzött iparral és erővel, s pedig mielőbb s oly sokban kipótolják, miszerint az iskolai újabb rendszer czéljaihoz képest, ezen érezhető oktatási hiány lehetőleg rövid idő alatt mind magokra nézve kitöltessék, mind hogy elfoglalt tanári székeiken is sikerrel s becsülettel működhessenek, de azon fölül ők azok egyszersmind, kik legtökéletesb készültségük, legjobb akaratuk, igazi ügyszeretetök s iparuk daczára önmagukon kívül is még annyi sikert késleltető akadálylyal kénytelenek találkozni s megküzdeni, hogy az oly nagy idő óta parlag föld termékenyíthetési reményére is csak egyedül szorgalmuk ernyedhetlensége s csüggedhetlen béketűrés bátorítja fel. Ugyanis a hellén nyelvtanára tanintézeteinkben mindeddig egészen szokatlan, ismeretlen tünemény lévén, könnyen képzelhető, mily buján tenyésznek tanítványiban az után útfélen majdnem rendszeresen kebelükbe oltott előítéletek és mily gazdagon sarjadzik ezekből az ezen tanulmány iránti ha nem épen ellenszenv is, legalább a nevelési czél megszámíthatlan nagy kárával járó hajlamhiány és részvétlenség; úgy, hogy e szakmány tanítóját iskolában látva, benne mintegy önkénytelenül egy századoktól elhagyatott, elvadult, elcserjesedett vidék mivelésében s termékenyítésében fáradozó irtó képét vélnéd látni, ki a termő magot elvetendő, előbb szekerczését s minden munkaeszközt kénytelen a százados gyom s messze elágazott gyökök irtására használni. Hogy pedig az ily körülmények között mennyi siker jutalmazhatja a legtöbb keblű tanár iparát és törekvését, mennyi örömcsepp vegyülhet fáradalma fanyar ürömpoharába, ki nem látja azonnal? És ki nem mondja szerencsésnek még azt, ki a gondjaira bizott pusztaságban ezer s ezer tövis között egy egy rózsaszált lát fakadozni, vagy, a legjobb esetben, a buján növekedő csalán közöl nehány virágocskát képes koszorúba fűzni és szorgalma gyümölcseként azt felmutatni? — így van ez s fájdalom! mindaddig így is maradand, míg a most uralkodó előítéletek süni köde el nem vonuland hazánk egéről és az e tárgybani ok-