Szent Margit leánygimnázium, Székesfehérvár, 1928

25 tanulékony, elég gyors felfogású, a magasabb kultúra befogadására is képes, de amit megtanul, nem őrzi meg emlékezetében tartósan és pontosan; érzelmi világa gazdag, de érzelmei nem tartósak, hamar változnak; akarata erős, nagy lendületekre készséges, de nem szívós, kitartó munkára kevésbbé alkalmas. Ezek szerint a magyar ember szangvinikus. Milyen a magyar ifjú? Szellemi képességei általában fejlettek, tud ta­nulni; az iskolában kellő módszeres vezetéssel eléri ugyanazt az eredményt, mint a nyugati nemzetek ifjai. Nemcsak a művelt osztályok gyermekei közt találunk jó és jeles tehetségű ifjakat, hanem az alsó néposztályok ifjai közt is. »Hogy a magyar kultúra olyan nagy haladást tett az újabb korban, mondja Bognár Cecil, azt épen annak lehet köszönni, hogy a falusi, paraszt gyer­mekekből mindig újabb, pihent erejű munkásokat nyert.«1) A magyar ifjú logikus gondolkozású, az okoskodásban önálló, értelmessége azonban nem párosul nagy szorgalommal, megvan benne a keleti kényelemszeretet, s ezért nem tud annyit, mint a nyugati nemzetek vasszorgalmú ifjai; észben és találékonyságban azonban nem marad el azok mögött. A magyar ifjú érzelmi világa szerint a szangvinikus vérmérséklethez tartozik. Hirtelen haragú, de szerető szívű, hamar kész a megbocsátásra; nem haragtartó, nem bosszúálló, nem gyűlölködő. Önérzetes, ami magában inkább erény, mint hiba, de sokszor önérzeteskedő, sértődékeny, a figyel­meztetést nem veszi jó néven. Ha akadályokra bukkan, ha munkáját nem koronázza hamarosan siker, kedvét veszti, elcsügged. Egyenes lelkű, őszinte, nem képmutató, nem alattomos, nem ravasz, nem sunyi természetű, s ez mindenesetre dicséretre méltó tulajdonság, de az már baj, hogy bár sohasem bizalmaskodó (confidens), de nagyon hiszékeny, őszinteségén uralkodni nem tud, az előkelő zárkózottság nem sajátja. Fesztelen, ott sem tartóz­kodó, ahol erre szükség volna, s ezért a magyar ifjút az idegenek igen sokszor megszólják. Az igazságtalan bánásmódot, a mellőzést nagyon szívére veszi, s akkor rakoncátlan, dacos, engedetlen, fegyelemsértő, álönérzetű. A magyar ifjú nem hízelgő, de a hízelgésnek könnyen felül, a függetlenséget nagyon szereti, s magában véve ez sem rossz tulajdonság; bátor, vitéz, lovagias, a gyávaságot megveti, de sokszor megfontolatlan, vakmerő, szer­telen és virtuskodó. Erkölcsi érzéke és érzése tisztességes, igazságszerető, nem kapzsi, de jogaira nagyon kényes, olyan, mint a felnőtt magyar, hogy »a jussát nem hagyja, de ha vele bánni tudnak, az ingét is odaadja.« Akaratereje nagy vállalkozásokra indítja, de nem kitartó: ösztönzésre szorul. Szangvinikus természeténél fogva az ösztön jobban hatalmába keríti, mint a nyugodtabb vérmérsékletű népek ifjait, de az erkölcsi zülléstől megóvja természetes sze­méremérzetének fejlettsége. Az összetartás iránt kevés érzéke van, ha vala­miben mégis belátja a szolidaritás szükségességét, akkor nagy fokú önzet­lenséget mutat, áldozatokra is kész, de az összetartásban sem kitartó, még a nemesebb jelleműek is, amint a felnőtt magyaroknál tapasztalható, aránylag kis okból is ellene fordulnak a különben velük egy gondolkozású és érzelmű társuknak. A sértett önérzet sokszor ragadja megfontolatlan cselekedetre. A saját fajtájabelitől kevesebbet tűr el, mint az idegenektől. A magyar ifjú­ságnál tapasztalható széthúzásnak egyik oka az is, hogy egyesületeit inkább az érzelem, mint a távolabb fekvő célok irányítják. A magyar ifjú szívesebben megy olyan pályára, amely szerény, de i) Dr. Bognár Cecil: Tanulmányok a gyermeki lélekről. 1925. Berlin, Ludwig Voggen­­reiter Verlag, Magyar Osztály, 104. o. A jellemzés is e tanulmány alapján.

Next