Szent Margit leánygimnázium, Székesfehérvár, 1928
25 tanulékony, elég gyors felfogású, a magasabb kultúra befogadására is képes, de amit megtanul, nem őrzi meg emlékezetében tartósan és pontosan; érzelmi világa gazdag, de érzelmei nem tartósak, hamar változnak; akarata erős, nagy lendületekre készséges, de nem szívós, kitartó munkára kevésbbé alkalmas. Ezek szerint a magyar ember szangvinikus. Milyen a magyar ifjú? Szellemi képességei általában fejlettek, tud tanulni; az iskolában kellő módszeres vezetéssel eléri ugyanazt az eredményt, mint a nyugati nemzetek ifjai. Nemcsak a művelt osztályok gyermekei közt találunk jó és jeles tehetségű ifjakat, hanem az alsó néposztályok ifjai közt is. »Hogy a magyar kultúra olyan nagy haladást tett az újabb korban, mondja Bognár Cecil, azt épen annak lehet köszönni, hogy a falusi, paraszt gyermekekből mindig újabb, pihent erejű munkásokat nyert.«1) A magyar ifjú logikus gondolkozású, az okoskodásban önálló, értelmessége azonban nem párosul nagy szorgalommal, megvan benne a keleti kényelemszeretet, s ezért nem tud annyit, mint a nyugati nemzetek vasszorgalmú ifjai; észben és találékonyságban azonban nem marad el azok mögött. A magyar ifjú érzelmi világa szerint a szangvinikus vérmérséklethez tartozik. Hirtelen haragú, de szerető szívű, hamar kész a megbocsátásra; nem haragtartó, nem bosszúálló, nem gyűlölködő. Önérzetes, ami magában inkább erény, mint hiba, de sokszor önérzeteskedő, sértődékeny, a figyelmeztetést nem veszi jó néven. Ha akadályokra bukkan, ha munkáját nem koronázza hamarosan siker, kedvét veszti, elcsügged. Egyenes lelkű, őszinte, nem képmutató, nem alattomos, nem ravasz, nem sunyi természetű, s ez mindenesetre dicséretre méltó tulajdonság, de az már baj, hogy bár sohasem bizalmaskodó (confidens), de nagyon hiszékeny, őszinteségén uralkodni nem tud, az előkelő zárkózottság nem sajátja. Fesztelen, ott sem tartózkodó, ahol erre szükség volna, s ezért a magyar ifjút az idegenek igen sokszor megszólják. Az igazságtalan bánásmódot, a mellőzést nagyon szívére veszi, s akkor rakoncátlan, dacos, engedetlen, fegyelemsértő, álönérzetű. A magyar ifjú nem hízelgő, de a hízelgésnek könnyen felül, a függetlenséget nagyon szereti, s magában véve ez sem rossz tulajdonság; bátor, vitéz, lovagias, a gyávaságot megveti, de sokszor megfontolatlan, vakmerő, szertelen és virtuskodó. Erkölcsi érzéke és érzése tisztességes, igazságszerető, nem kapzsi, de jogaira nagyon kényes, olyan, mint a felnőtt magyar, hogy »a jussát nem hagyja, de ha vele bánni tudnak, az ingét is odaadja.« Akaratereje nagy vállalkozásokra indítja, de nem kitartó: ösztönzésre szorul. Szangvinikus természeténél fogva az ösztön jobban hatalmába keríti, mint a nyugodtabb vérmérsékletű népek ifjait, de az erkölcsi zülléstől megóvja természetes szeméremérzetének fejlettsége. Az összetartás iránt kevés érzéke van, ha valamiben mégis belátja a szolidaritás szükségességét, akkor nagy fokú önzetlenséget mutat, áldozatokra is kész, de az összetartásban sem kitartó, még a nemesebb jelleműek is, amint a felnőtt magyaroknál tapasztalható, aránylag kis okból is ellene fordulnak a különben velük egy gondolkozású és érzelmű társuknak. A sértett önérzet sokszor ragadja megfontolatlan cselekedetre. A saját fajtájabelitől kevesebbet tűr el, mint az idegenektől. A magyar ifjúságnál tapasztalható széthúzásnak egyik oka az is, hogy egyesületeit inkább az érzelem, mint a távolabb fekvő célok irányítják. A magyar ifjú szívesebben megy olyan pályára, amely szerény, de i) Dr. Bognár Cecil: Tanulmányok a gyermeki lélekről. 1925. Berlin, Ludwig Voggenreiter Verlag, Magyar Osztály, 104. o. A jellemzés is e tanulmány alapján.