Polgári leányiskola, Székesfehérvár, 1893
bokor gyilkot rejtett magában.“ Másutt eme hű jellemzést olvassuk: „Soha még két lélek jobban meg nem érdemelte egymást, mint ők. S tán kisebb maradt volna mind a kettő, ha nem egyesült erővel törekednek a legszentebb czél felé s egymás lelkéből nem meritnek erőt, a hol egy lélek magában csüggedni volna kénytelen.“ Annyira elismerték Laborfalvi Rózának Jókaira gyakorolt hatását, hogy egy alkalommal, midőn egy hallgatója bámulta Jókainak egyik szép és hatásos felolvasását, költőnk egyik ellenfele felkiáltott: „Könnyű neki ily szépen felolvasni, az országnak legszebben beszélő asszonya, tulajdon felesége tanítja rá.“ Jókai véghetetlen ragaszkodással és szeretettel csüggött is mindenkor nején. Ez a sajátságos géniusz, mely Jókai női alakjaiban elénk ragyog, az ő szelleme lengi át műveit s ő rá ismerünk, valahányszor Jókai oly női jellemet fest, ahol a férfierély galambgyöngédséggel párosul. Nem is csoda, ha megismerkedésük óta Jókai rabja maradt nejének. Életének egyik legválságosabb pillanatában a legsajátságosabb körülmények között találkozott vele és márczius 15-ike 1848-ban, a szabadság derűjének napja, volt egyszersmind a tulajdonképeni eljegyzésük napja. A nevezett nap délelőttjén Petőfi az egyetemi ifjúság és nagy népsokaság előtt lángoló lelkesedéssel elszavalta rögtönzött dalát: a „Talpra magyar, hí a hazá“-t. Jókai felolvasta „a nemzet kívánságait, mely 12 pontba volt foglalva. „Éljen a sajtószabadság“ üvöltése mellett Petőfi, Jókai és társaik elvitték Petőfi dalát valamint a proklamácziót a nyomdába, ahol azokat sajátkezüleg kiszedték és kinyomatva örök emlékül elhelyezték a múzeumba. Majd a nép örömittasan kívánván Táncsis népíró kiszabadítását, Petőfi vezetése alatt felvonult a nép Budára a helytartósághoz, honnan diadalmenetben hozták el a kiszabadított Táncsicsok Ekközben este lett, a nemzeti színházban Katona Bánk bánját adták, de a Táncsics diadalmenetéről jövő népáradat ma nem akart színdarabot hallani, folyton csak a „Talpra magyar“-t éneklő és mind zajosabban követelé a kiszabadított népiró elhozatalát és megjelenését a színházba. Ekkor, — így írja le ezt egy jeles irodalomtörténeti munkánk — „Vasvári és Jókai azon sárosan, ahogy az utczáról jöttek — mentek fel a színpadra, hogy lelkesítő szavaikat az emberi méltóságról s jogokról onnan intézzék a közönséghez. Amint Jókai bevégezte gyújtó beszédét, a színfalak közül egy feltűnően szép nőalak lép ki az Árpád királynők hermelin palástjában, nemes homlokán diadémmal. Laborfalvy Róza volt, a nemzeti színház tragikája, Gertrud királyné öltözetében. Az öröm magasan csapó hullámai egy perezre elsimultak. Síri csend állott be. Az egymás mellett szorongó nép visszafojtott lélekzettel leste a történendőket. A művészet papnője a szabadság apostola elé lépett s keblére tűzte