Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-01-13 / 4. szám
Közegészség ügyében. A közegészségügy mindenesetre egyik legdrágább közvagyont képez, melyhez az összes emberiségnek hozzászólása van, épen azért kívánok. szerkesztő úr engedelmével becses lapjában, ezen függetlenül s nemesen haladó köztéren ,d e tárgyban ismét némieket felsorolni. Azon időtől fogva, mióta a himlőoltás ügyében e lapokban utólszor felszólaltam, számos esemény viharzott le e téren s áttérve most az azóta történtekre,a legújabban az általam is megrótt orsz. védhimlő oltó intézet (érdemileg!) beszüntetvén, oltási helyül a pesti gyermekkórház? tűzetett ki; ennek veszélyessége ellen Budapest főorvosa szólalván fel, ezen rendelet is megsemmisült azon dicséretes módosítással, hogy az oltások a kerületi orvosok egészséges lakásain (a lakosság kényelmére és összes érdekéien) teljesíttessenek. Ebből kifolyóan derék Patribányunk közegészség feletti őrködése nyomán ügyelendünk: meddig fognak városunkban még a hivatalos oltások — csecsemőink veszélyeztetésére — a kórrokukral——................ Tópartján Emerence nagynénje kastélyában vigan, gondatlanul, s hódolatok közepette élte napjait, szinte elzártan ugyan, de nem komolyságból, nem érzetbenségből, nem kedély fájdalomból, hanem azon a kaczéroknál már második természete vált önhittség és kaczérságból szinte egyetlen barátot ismerve, a tükröt, melyre csak akkor neheztelt, ha az képét hűen adá vissza, pártoskodás és hízelgés nélkül mutatá, hogy valami, mit ő szépnek talált, kecseit nem emelé. Ez volt barátja, kivel órákat társalgód, kit bálványolt, azon egyetlen, kinek Emerence hű és őszinte kedvese vala és kivel zárt ajtók mögött társaságában elmondd önmagában, hogy ő csak akkor boldog, ha a büszke férfiakat lábainál látja heverni, az ö lábainál, ki szegény árva lévén, szépségén kívül más vonzóerővel nem bir és igy diadala annál nagyobb és boldogitóbb. (Folytatása következik.) A tüsszentés történetéből. A tüsszentéskor „egészségére váljék“-ot mondani s Rómából eredt. II. Pelagius pápa alatt Rómában dög-vész ütött ki és töméntelen embert ragadott el, daczára a Nagy Gergely által mondatott litániáknak. E dögvész csak néhány évtized múlva szűnt meg és pedig egy olyan betegséggel, melynek jele halálos tüsszentés és ásitás vala. E körülmény két szokást hozott életbe. Az ásitónak ugyan keresztet vetettek szájára, hogy a halál elöl elzárják a nyílást, — a tüsszentöt pedig: — jéggel s művészettel irt költemények valóságos igaz gyöngyök s büszkék lehetünk rájuk. A történeti régészet terén felemlítjük Pauer János és Rosty Zsigmond tudományos értekezései mellett Moenich Károlynak ritka szorgalom, pontosság és szakismerettel összeállított „Magyar írók névtára“ irodalmunkban még eddig páratlan művét, mely Pozsonyban sajtó alatt van. Felemlítjük Kereskényi Gyulától megjelent történeti vázlatot, mi is az összes hazai sajtó által igen szép méltánylásba részesült; végre sajtó alatt van Czobor Béla tehetséges fiatal régészünktől egy nagyobb szabású egyházi műépítészeti mű a fővárosban. A tanügy terén szép sikerrel működtek: Seidel Pál, Vasady B. L. önálló művek kiadása által. Az egyház-irodalom terén: Balogh József, Vasady B. L. Öreg János, Németh Károly érdemelnek működésükért elismerést. Ezenkívül kisebb nagyobb mérvben az irodalom egyéb ágai is műveltettek, igy a gazdászat, ipar egyéb ágai tevékeny irodalmi munkások által lettek megvitatva s gyakran élénk eszmecsere alapjául szolgáltak. — A tudományok több ága azonban elég sajnos a legnagyobb közöny által elhagyva — nem műveltetett. Az iskolai értesitvények összeállításánál az irodalmi működésre szintén súly lett fektetve. Naptár irodalmunk is gyarapodott. Megjegyezzük végül, igen tehetséges irodalmi erőnk Fekete János a múlt év alatt összes műveit sajtó alá rendezte, úgy Tamássy Gyula is, de még eddig a sajtó alól nem kerültek ki. Ezen művek kiadását mielőbb elvárjuk. Ennyit óhajtottunk jelenleg irodalmi állapotainkról felhozni, s midőn egy múlt évi irodalmi viszonyainkról röviden bár megemlékezünk, kívánjuk, hogy szavunk ne hangozzék pusztába kiáltó szó gyanánt el, hanem a múlt hibáin okulva — javult s kettőzött erővel iparkodjunk azt a virágzás fokára emelni, házi bűzök közt orvosi kényelemből foganatosittatni? Továbbá, miután a „Term. Gyógyász“ a himlőoltás ellen, 9-ik számában az országgyűléshez felterjesztést bocsájtott, külföldön pedig orvosi egyletek alakulnak és petitiók nyujtatnak be az oltás ellen; sőt miután a „Berlini kényszer“ — a csak egy darab majoritása miatt—igen nagy ellenszenvre ütközött, kétséget sem szenved, hogy az épalkatú családok ezen alleopathikus merényletért — csecsemőik szeretetében — fel fognak zúdulni Végre, midőn a főtekintélyü „OHLap, Gyógy, és Presse“ szerint a himlő Budapesten szakadatlanul dúl 863. évi mortalitás lévén daczára a költséges oltásnak, azaz daczára, hogy a himlöirtók (?) pénzelnek! „Szatmár“ szerint pedig Budapesten 1000 himlős jegyeztetik, s midőn hírlapokból tudjuk miként Bécs, Trient, Innsbruck, Mailberg, Fiume, Resinarieban, de Csehország több helyein is a himlő hetek előtt járványosan szintúgy beköszöntött, mint Budapestnek megyei börtönébe; — sőt midőn tudjuk, hogy nem rég a bécsi kórházban Ghyczy ministernek 16 éves unokaöcscse is himlőben halt el, hogy a „Sz. Fej “ 50. sz. szerint Pázmányon is kiütött, de világszerte himlőjárványok szüntelen előfordulnak, felmerül a kérdés: vájjon meddig fog még az ország szive (igy nevezik a „közegészségi lapok“ Budapestet) hol ministeriális közegészségi osztály, orsz. egészségügyi tanács, orvosi egyetem, magy. kir. orvosegylet, magyar orv. és terra, vizsg. állandó kp. választmány, orvosi kör, orv. szerkesztők, szóval minden óv- és gyógyforrás egyesülve van elég szívtelen maradni, magát — az amúgy is veszélyesig— oltási ügyben kiváltságolt tudományegyedárusi kasztának tartani? a helyett, hogy ezen fontos ügyet (a terhes oltóintézet most már nélkülözővé váltakor) az összes magyarországi szakértelemmel az emberiség és tudomány javára tudományosan megtárgyalni kezdeményezné, s ahelyett, hogy sietne őfelségének „általános felvirágzást“ jelező törekvésére erélyesen közreműködni. Ekkor meghallhatná, mennyire szerepel a himlőoltás a budapesti rendkívüli nagy gyermekhadálozásban, igazolva láthatná az „Életmentés“ ből, „hogy a hímlőanyag bárkibe oltva, himlő betegséget idéz elő,és mondhatná dr. Semeleder (a boldogult mexikói császár orvosának) hozzám intézett válaszából azt is: „miként Mexikó, hol a nép ellenszenvü, de nem is biztatik az oltásra, egy hajszállal sem himlősebb a világ azon tájainál, hol az oltás szorgalommal gyakoroltatik, sőt míg utóbbiakban találtatnak számtalan oltási fertőzések, addig Mexikóban is akadnak teljes himlőszünetelések.“ Hogy ezen — egyedül aileopathák által gyakorolt — oltási merénylet csupa önhaszonból orvosilag intrigyált kormányrendelet színe és fegyvere alatt űzetik, az megerősítőleg kitűnik a dr. Friedinger ellen indított fegyelmi vizsgálatból. A panaszban többi közt az is említtetik, hogy Friedinger a bécsi lelenczháznak igazgatója és főoltó mestere — visszaélően gyűjtött—oltóanyag árusításból magának 20.000 írt. jövedelmet kerített, mely 20.000 írtért a szánandó lelenczeket a kiszedéssel kínozta, fertőztette pedig azon ártatlanokat, kiknek számára e lelenczházi oltóanyag (birodalom szertei küldésre) szeletett. — A vizsgálat és ítélet a „Welt-Blatt“-ban, 290. sz. decz. 20. olvasható. Kell-e ennél kontárabb, kuruzsolóbb és babonásabb szentségtelenités a tudományra? A m. orv. és term. vizsg. ez idei augusztusban Győrött tartva volt congressusa,mindenre csak tudó„Isten segéljen!“ kiáltással akarták a haláltól megóvni. — Mások pedig egészen máskép beszélik el eredetét. A rabbinusok mondják, hogy már Ádám idejében veszedelmes volt a tüsszentés, és hogy Jakab ősapánk mondta már: „egészségére váljék!“ „Azon naptól fogva — úgy mond Chaskum rabbi — midőn az Isten eget és földet teremte, az embernek nem volt biztos élete, ha rájött a tüsszentés. Akár hol volt uttán, vagy otthon, mihelyt tüszentett elvált tőle a lélek, míg nem végre jött Jakab és kérte Istent enyhítse e bajt. Isten meghallgatá imáját és megszüntette e betegséget; és ezóta kell mondani: „egészségére,“ hogy a halál életté váljék. Hanem legigazabb lehet, hogy ama szokás a rómaiak és görögöknél is megvolt, kik a tüsszentésben valami isteni ujjmutatást láttak a jövendőre. Ezt majd jó, majd rész előjelnek tárták s azért a dolgot szerencsekivánat által igyekeztek helyreütni. Görög és római irók említik e szokást. A görögök mondák: „Jupiter segítsen!“ s ezt nemcsak másnak kívánták, hanem elég udvariasak voltak maguknak is.— Egy régi epigramm iró, Ammianus, bizonyos Proclus felett csúfolkodik, ki kabakfejü, hosszú fülü és nagy orrú volt. Orráról így szól: „ez igen classikus, az orroknak ez öreganyja s oly messzire nyúlik, hogy saját maga nem is tisztíthatja, fülei pedig úgy szét állanak, hogy tüszszentéskor sohasem hihatja Jupiter segélyét, mert mig a hang füléhez érne már rég elhangzott.“ Apuleius egy adomájában, melyben az elrejtett jrmányos tanácskozásra nem lévén ideje) több beérkezett ügyeket „himlőoltástilalmi“ körlevelemmel együtt, tárgyalás és bírálat végett a kp. állandó választmányhoz kényelmesen áttette. — Minthogy e győri congressust, tudományos közönye miatt — kül- és hazai szaklapjaink úgyis eléggé sújtották már, nekem egyedül hátramarad bevárni: a kp. állandó bizottmány bírálatát azon reményben, hogy ez ügybeni eljárása, megfelelve az emberiség és tudomány érdekeinek, magasztos hivatásához méltó leend! Azért azonban dr. Fanta, dr. Pete, valamint a leggyakoroltabb oltó dir. Heinrich hiresmodoru támadóim! hivatalból szinte elmélkedhetnek fölötte. Igenis elmélkedni! mert hogy csakugyan eszmecsere által tisztulnak a nézetek s javíthatók a ferdeségek, azt közelmultban a „vasgabiczos hármashalál“ következtében városunkban beszerzett szivattyús év gép eléggé bizonyítja, sőt orvosi reformok után haladó szaklapjaink is sóvárognak. Ha fentebb nevezett támadóim egyelőre nem is képesek az oltás védelmére érvelni, abban, hogy a maguk vagy a csecsemők hasznára oltanak-e, bizonynyal egy véteménynek!!! — velem. Dr. Schalter. 16 — Gazdászat. Buzavetéseink veszedelme. A phylloxera vastatrix ellen a minisztérium hadat üzent. Ez nagyon is jól van. Hanem ezen rovarnak van egy ikertestvére, mely a buzavetéseket öli: a buzaszipoly, (cecydonia-destructor) mely ellen szintén hadat kell üzenni. Az előbbi még át nem lépte a Lajtát és mégis hatalmasan zörgölödünk ellene. Ez utóbbi pedig már 12 év óta kisebb nagyobb terjedelemben pusztít, de minthogy 2 évig szünetelt elfelejtettük. Nem is minden ember ismeri, azért csak akkor kerül a jajveszéklés a minisztérium elé, mikor már ez sem tud segíteni, mikor a vak is látja, akkor pedig már késő. Parlagiasan elmondom röviden mi az a búza szipoly. Az egy szúnyog sereg, mely a nyáron át több ízben rajzik, utolsó rajzása kedvező idővel szeptember végén történik és ez az utolsó rajzás a legveszedelmesebb, mert akkor találnak ujonan kikelt buzavetéseket és mindenik egy-egy buza-növény kelyhébe belerakodik, abban lejebb, lejebb búvik és ott marad, elemésztvén a búza életét, mely elsárgul s utóbb veszni indul még a legdúsabb és legjobban elkészített földeken is. Itt lakmározik, vegetál, tojik és elvégzi minden pondrói teendőit ápril végéig. Ekkor meg van ismét a „Kriegsbereitschaft“ és az első hőséggel mintegy trombita szóra fölemelkednek és merre a szél fújja elröpülnek. Jaj azon búzavetésnek, mely öszszeszűzen maradt és melyet most útjában talál. És igy megy ez tovább, minden rajozásnál, úgy hogy láttam egy kezem alatt levő búzaföldet, melyről azt hivém, hogy érintetlen maradott s mely éppen a buzaszem keményedésekor eldőlt a lábán és mindennap az ijedelemig ritkább lett. Ezen férgek terjedése csak az időjárástól függ rajzásukkor. Azért látszanak némely esztendőben szünetelni, de a reá jövő évre már észrevehető a készülődése. Ha kedvező idő jár roppant pusztításoknak nézhetünk eléje. A dunántúli kerület jobban van kitéve ezen károknak, mert a lakosság korán szeret vetni, itt tehát a féreg utolsó rajozásakor kész fészkeket talál. Ellenben a Bánságban október végén és november elején vetnek — s ezért nem ismerik. Én 300 magyar hold búzát szoktam vetni és ebből körülbelül 3000 szerető tüsszentés által árulja el magát, a tüsszentéskor való szerencsekivánatról, mint bevett szokásról emlékezik. Egy ruhatisztító neje rendesen ura távollétében fogadta szeretőjét. Egyszer és ilyenkor férje hazajött. Ijedségében a nő barátját egy asztal alatt levő kosárba bujtatá, melyben a kénköves ruhák voltak s ezt befedte fehérneművel. Vacsora közben a szerencsétlen szerető érze a kén hatását és nagyot tüsszentett. A férj hallotta, de gondolatokba mélyedve nem ügyelt rá, honnan jön a hang és a véleményben, hogy neje tüsszentet, „egészségére váljék“-ot kívánt neki és tovább evett azonban a tüsszentés ismétlődőt kétszer, háromszor, négyszer. A férj végre felocsúdott csalódásából és kiránczigálta hívatlan vendégét az asztal alól. Tiberius rendeletet bocsátott ki, hogyha kikocsikázik és netán tüsszent, mindenki a szokásos szerencsekivonattal üdvözölje, és hogy e köszöntés, mint szerencsés előjel, őt minden útjában előfordulható bajtól megóvja. Furcsák e czeremóniák, melyek a monomotapai király tüsszentését kisérik. Kik vele együtt vannak a szobában, oly fennhangon kiáltják az „egészségére várjék“-ot, hogy az előszobában levők is hallhassák, így megy ez szájról-szájra a szomszéd szobákban. Az előcsarnokban a szolgák tovább adják az utczákba, mig végre az egész város kiáltozza. Ha tehát ő Felsége a monomotapai király tüsszent, ezer alattvalója mondja rá: prosti! T. L.