Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-12-08 / 98. szám
V. évi folyam. 1875. deczember 8-án. A városi és verjei latóság, lazdasági esylet, iskolatanács, s a tanítót és tőzsényeinöi ecletéset . Alapora házhoz hordással vagy postán küldve. Egy évre..............................................6 frt. — kr. Fél évre..............................................3 frt. 1 kr. Negyed évre.........................................1 frt. 50 kr. H Hrd.etm.6ny a bélyegdíjon felül, min- i den három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 — nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapestien : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. ----------------------------------------------------------------------ed KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a „Székesfejérvári szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 6-ik sz.) czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Klokner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Megjelen minden szerdán és szombaton. 98. szám. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. V* Kéziratok nem küldetnek vissza. '73 Anyagi érdekeink egy fontos kérdése. Anyagi érdekeink épen az ily nyomasztó körülmények közt mindenfelé s minden körben élénk vita tárgyát képezik. Nemzetünk jövője tekintetéből fontos is ez s szükséges, miszerint különösen a szakemberek minden oldalról kellőleg megvitassák, hogy e téren végre valahára a nyomasztó helyzetből kilépve a biztos révbe juthassuk. Anyagi érdekeink egyik fontos kérdése most az önálló vámterület, nem mint szakember szólunk hozzá, s nem különösen politikai tekintetben vizsgáljuk, mert a politika e lap keretét túllépi, hanem mint a hazai ügyek iránt érdekkel s kiváló figyelemmel viseltető honpolgár ipar, kereskedelem s földmivelés tekintetéből, inkább csak reá reflektálunk, mint azt kimeritőleg vitatjuk. Oly kérdés ez most már, hogy egy kisvidéki lap részletesen azért sem tárgyalhatja, mert nagy lapokban, röpiratokban stb. oly kimeritőleg előadatott, hogy közönségünk fontosságát teljesen ismeri s ha mi bőven bocsátkoznánk ismertetésébe e lap keretét túllépve ismétlésekbe esnek. Az önálló vámterület országos kérdés, mely bennünket, mint ezen ország egyik tekintélyes részét és oly közelről érdekel, mint általánosan a hazát. Megyénk s városunk iparának, földmivelésének s kereskedelmének emelkedését szívünkön hordjuk mindnyájan, ezeknek érdekében mindent tennünk kell, mert hisz ezáltal nemcsak magunk, de az összhaza anyagi jóléte terén is működünk. Az önálló magyar vámterület pedig bennünket is közel érdekel és pedig nagyon közel. Az önálló vámterület hívei közelebb a hazai lakossághoz felhívást intéztek, melyben a haza lakosságát pártolásra hívják fel; mi osztjuk nézeteiket s a magyar önálló vámterület fontosságát belátva s elismerve a mellett küzdünk. Nem bocsátkozunk részletes tárgyalásába, hanem csak némely ránk vonatkozó pontjaira hivatkozunk, tekintve az ipart, kereskedést s földmivelést, melyek bennünket is közelről érdekelnek. Iparunk hanyatlása nyílt dolog, ezt sajnos an saját körünkben érezzük, melynek érdekében pedig épen e lap sokat küzdött. Iparunkat elnyomta az osztrák gyári ipar, mert a magyar piac védtelen át volt engedve az osztrák termékek behozatalának. Ausztriának a nagyobb tőkemennyiség az ú. n. bank bő hitelforrása, az olcsóbb kamatláb, a képzettebb munkaerő monopóliumot biztosították a magyar piacon minden iparterményére vonatkozólag s a magyar vállalkozó pénzhiány és hiteldrágaság folytán mindannyiszor kénytelen volt üzletével felhagyni, valahányszor az egyenlőtlen harczöt megkisérte. De nemcsak, hogy Magyarországon gyárak nem keletkezhettek s ha keletkeztek megbuktak, a hazai kisiparosok az úgynevezett mesteremberek is elveszték keresetük nagy részét. A vasutak kiépülvén, az osztrák gyári terményeket olcsón elszállítják mindenhová az országban, hová azelőtt el nem hatoltak s a városokban a kis iparosok tömegesen elveszték kenyérkeresetüket a nélkül, hogy módjukban volna munkaerejüket a nagy ipar terén érvényesíteni. A nagy hódítás tehát, melyet az osztrák gyáripar a múlt évtizedekben a magyar piacon tett, a magyar városok rovására s a fejlődő polgári elem megrontásával járt; a haszon pedig, melyet a kisiparosoktól elvett, az országból kivándorolt. A hazai iparnak tönkretétele s a magyar piacnak osztrák árukkal tökéletes elárasztása végre eredményezték, hogy Magyarország kereskedelmi forgalma a legnagyobb mértékben passivvá lön, azaz, hogy a hivatalos adatok szerint Magyarország osztrák és külföldi árukban évenkint sok millióval többet fogyaszt, mint mennyi értéket maga kivisz. Az utolsó kimutatás szerint 1873-ik évben Magyarország kereskedése 156 millió írttal többet hozott be, mint mennyi nyersterményt és egyéb árut mi Ausztriának vagy a külföldnek eladni voltunk képesek s tehát ezen differenciális összeget készpénzben vagy adóssággal voltunk kénytelenek kiegyenlíteni. Ha ehez hozzáadjuk az állam kvóta és kamatfizetéseit s a magánosok és intézetek által a külföldi tőkék után az országból kiküldött összegeket, mindenki előtt világosan meg van fejtve az oka, hogy miért évről évre kevesebb a készpénztőke s miért oly kétségbeejtők a hitelviszonyok s oly rémítő és általános az uzsora. Magyarország, mint tisztán földmivelő ország meg nem állhat—mondja az említett felhívás — mert nem birja el egy modern kulturállam költségeit. Ezt a tapasztalás bizonyítja. De mint földmivelő állam sem állhat meg, ha oly kapcsolatban marad, melynek következtében nemzetgazdasága évről évre inkább és inkább eladósodik s maga az öröklött föld is külföldi hitelezők kezeibe kerül. — Mint földmivelő ország sem maradhat meg Magyarország, ha a vámszövetség folytán képtelen mezőgazdasági ipart teremteni s ennek segélyével átmenni az intenzivebb TÁRCZA, Vasárnapi kaland. Ha valaki újságíró mesterségre adta magát, annak sok olyan helyre is kell mennie, hová máskülönben talán nem menne el. Mert hiába, az újságírónak mindent tudni kell, hogy mi történik a nap alatt, azért neki mindenütt jelen kell lenni, hogy azután tapasztalatait az újságban leírhassa. Bizony Isten látja a lelkemet, hogy én sem mentem volna el a vasárnapi tánczpróbára, ha a fönnebbieknél fogva nem lett volna az kötelességem. Mert nem vagyok barátja a zajos mulatságoknak. Úgy pajtások és jó ismerősök közt elülök, eldiskurálok szívesen óra hosszakig, hanem bizony vigalmakba pláne tánczpróbára járni, nem tartozik kedvencz dolgaim közé, mert sokszor bizony már tánczmester nélkül is megtánczoltattak engem, különösen a feleségem ! Tudja Isten, ha az ember soká gondolkozik rajta, hát olyan furcsának találja azt a tánczot. Ugrálni hol az egyik, hol a másik, hol mind a két lábával egyszerre a nélkül, hogy tudná az ember, hogy hát tulajdonképen miért? Nem szándékom különben fejtegetni a táncznak eszélyes voltát, mert bizony, ha őszintén be kell vallani, magam is szeretem elaprózgatni, kivált mikor valami olyan talpat csiklandozó csárdást húznak a czigányok. Elég az hozzá, hogy elmentem a „magyar király “-ba, tánczpróbára. Természetesen, ilyen magam fajta embernek rendesen szokott valami apró kalandocskája akadni, rendesen valami emléket is hoz magával. No hiszen hoztam én is. Alig léptem a táncterembe, szemem egy gyönyörű szőkefürtű, eperajkú leánykán akadtak meg; ott ült egy sarokban, a kályha mellett. Karcsú volt, mint a libanonhegyi czedrusfa, — de nem ám a kályha volt karcsú, hanem szépem, kinek láttára agyon voltam bájolva. Azonnal hozzásejtettem, s néhány bocsánatkérő szó után melléje telepedtem egy ülőhely forma alkotmányra. Szerencsémre a kályha nem volt besütve, nem birtam volna elviselni keblemet amúgy is hő érzelmek dagasztották. Amint bájos szomszédnőmmel diskurálgatok, egyszerre elkezd valami mozogni alattam, s zsupsz! — elvesztettem az egyensúlyt és belepottyanban ülőhelyembe. Kezdtem tapogatózni, hogy kényelmetlen helyzetem iránt tájékozhassam magamat, — hát uramfia, kitűnik, hogy a fauteuilnak nézett valami a szenes véka volt, tele koakssal, fával és széndarabokkal; a tetejébe pedig a hölgyek felöltői voltak elhelyezve; volt ott kendő, bársony-mantill, prémes felöltő stb., rövidlátó természetemnél fogva, valami tarkaszövetű bútordarabnak néztem e divatos ruhatárt, és úgy történt, hogy beleültem, különben kár mentegetni magamat, hogy rövidlátó vagyok, mert bizony nemcsak hogy rövidlátó, de vak is voltam, jól mondja a német közmondás: „Die Liebe ist Blind.“ Helyzetem komikus voltát csak képzelni, de leírni nem lehet; lábaimmal elkezdtem kalimpálni mint valami szélmalom, s a ruhahalmaz közül alig bírtam kibontakozni. Szerencsémre egy vörös barát segélyével kivánszorogtam a szenes vékából és ismét talpra állottam. E kudarcz után nem mertem a szép szőke kisasszonynak a szeme közé nézni, mert bársony mantillját ugyancsak összegyűrtem a tunikámmal. Vigasztalhatatlan voltam, s hogy bánatomnak keserűségét megédesítsem, egy vörös molnárral az ebédlőbe mentem egy pár halbszeulira. Ott már a jövő nemzedék, illetve a fiatal tánczosok nagyban mulattak, s kaczintgattak a hazáért, a tánczmesterért, a tánczosnőkért stb. Az ifjúság ártatlan kedélyű mulatságain és tréfáin gyönyörködve, jó időt az étteremben töltöttem, s midőn visszatértem a milly gyertyáktól tündéri homályban úszó salonba, kedvesemnek csak hűlt helyet találtam, daczára hogy közel a bálához ült előbb. Kedélyhangulatom a milyen jól bevolt előbb stimmelve, e felfedezés után ép úgy le lett hangolva. A női társaság többi tagja is hazafelé kezdett már oszolni; én is beleburkoltam magamat felöltőmbe, s kezdtem lépteimet hazafelé szaporázni. Az utczára érve, darabig a távozó tánczosnőket szemléltem, amint a tükörsimára fagyott kövezeten lépegettek. Amint szemeim ide-oda tévedeztek, egyszerre egy sugár alakot pillanték meg, ki minden erőfeszítése daczára nem birt előbbre haladni mert a kavargó szél folyton belekapott ruhájába s ugyancsak bukdácsolt előre hátra. Azon meggyőződéssel, hogy ez is a tánczpróbából jön, — mert köztünk legyen mondva, ott mindnyájan csinosak