Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-12-08 / 98. szám

V. évi folyam. 1875. deczember 8-án. A városi és verjei latóság, lazdasági­ esylet, iskolatanács, s a tanítót és tőzsén­yeinöi ecletéset . A­­lap­ora házhoz hordással vagy postán küldve.­­ Egy évre..............................................6 frt. — kr. Fél évre..............................................3 frt. 1 kr. Negyed évre.........................................1 frt. 50 kr. H Hrd.etm.6ny a bélyegdíjon felül, min- i den három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 — nem­­ megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapes­ti­­en : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. ----------------------------------------------------------------------ed KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a „Székes­fej­érvári szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 6-ik sz.) czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetmé­nyi díjak Klokner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Megjelen minden szerdán és szombaton. 98. szám. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. V* Kéziratok nem küldetnek vissza. '7­3 Anyagi érdekeink egy fontos kérdése. Anyagi érdekeink épen az ily nyomasztó körül­mények közt mindenfelé s minden körben élénk vita tárgyát képezik. Nemzetünk jövője tekintetéből fontos is ez s szükséges, miszerint különösen a szak­emberek minden oldalról kellőleg megvitassák, hogy e téren végre valahára a nyomasztó helyzetből kilépve a biztos révbe juthassuk. Anyagi érdekeink egyik fontos kérdése most az önálló vámterület, nem mint szakember szó­lunk hozzá, s nem különösen politikai tekintetben vizsgáljuk, mert a politika e lap keretét túllépi, ha­nem mint a hazai ügyek iránt érdekkel s kiváló figye­lemmel viseltető honpolgár­ ipar, kereskedelem s földmivelés tekintetéből, inkább csak reá reflektá­lunk, mint azt kimeritőleg vitatjuk. Oly kérdés ez most már, hogy egy kisvidéki lap részletesen azért sem tárgyalhatja, mert nagy lapokban, röpiratokban stb. oly kimeritőleg előada­tott, hogy közönségünk fontosságát teljesen ismeri s ha mi bőven bocsátkoznánk ismertetésébe e lap keretét túllépve ismétlésekbe esnek. Az önálló vámterület országos kérdés, mely bennünket, mint ezen ország egyik tekintélyes részét és oly közelről érdekel, mint általánosan a hazát. Megyénk s városunk iparának, földmivelésének s kereskedelmének emelkedését szívünkön hordjuk mindnyájan, ezeknek érdekében mindent tennünk kell, mert hisz ezáltal nemcsak magunk, de az össz­­haza anyagi jóléte terén is működünk. Az önálló magyar vámterület pedig bennünket is közel érdekel és pedig nagyon közel. Az önálló vámterület hívei közelebb a hazai la­kossághoz felhívást intéztek, melyben a haza lakos­ságát pártolásra hívják fel; mi osztjuk nézeteiket s a magyar önálló vámterület fontosságát belátva s elismerve a mellett küzdünk. Nem bocsátkozunk részletes tárgyalásába, hanem csak némely ránk vo­natkozó pontjaira hivatkozunk, tekintve az ipart, kereskedést s földmivelést, melyek bennünket is kö­zelről érdekelnek. Iparunk hanyatlása nyílt dolog, ezt sajnos an saját körünkben érezzük, melynek érdekében pedig épen e lap sokat küzdött. Iparunkat elnyomta az osztrák gyári ipar, mert a magyar piac­ védtelen át volt engedve az osztrák termékek behozatalának. Ausztriának a nagyobb tőkemennyiség az ú. n. bank bő hitelforrása, az olcsóbb kamatláb, a képzettebb munkaerő monopóliumot biztosították a magyar pia­­c­on minden iparterményére vonatkozólag s a magyar vállalkozó pénzhiány és hiteldrágaság folytán mind­annyiszor kénytelen volt üzletével felhagyni, vala­hányszor az egyenlőtlen harczöt megkisérte. De nemcsak, hogy Magyarországon gyárak nem keletkezhettek s ha keletkeztek megbuktak, a hazai kis­iparosok az úgynevezett mesteremberek is elvesz­ték keresetük nagy részét. A vasutak kiépülvén, az osztrák gyári terményeket olcsón elszállítják min­denhová az országban, hová azelőtt el nem hatoltak s a városokban a kis iparosok tömegesen elveszték kenyérkeresetüket a nélkül, hogy módjukban volna munkaerejüket a nagy ipar terén érvényesíteni. A nagy hódítás tehát, melyet az osztrák gyáripar a múlt évtizedekben a magyar piac­on tett, a magyar városok rovására s a fejlődő polgári elem megrontá­sával járt; a haszon pedig, melyet a kis­iparosoktól elvett, az országból kivándorolt. A hazai iparnak tönkretétele s a magyar piac­­nak osztrák árukkal tökéletes elárasztása végre ered­ményezték, hogy Magyarország kereskedelmi forgalma a legnagyobb mértékben passivvá lön, azaz, hogy a hivatalos adatok szerint Magyarország osztrák és külföldi árukban évenkint sok millióval többet fogyaszt, mint mennyi értéket maga kivisz. Az utolsó kimutatás szerint 1873-ik évben Magyar­­ország kereskedése 156 millió írttal többet hozott be, mint mennyi nyersterményt és egyéb árut mi Ausztriának vagy a külföldnek eladni voltunk képe­sek s tehát ezen differenciális összeget készpénzben vagy adóssággal voltunk kénytelenek kiegyenlíteni. Ha ehez hozzáadjuk az állam kvóta és kamatfizeté­seit s a magánosok és intézetek által a külföldi tőkék után az országból kiküldött összegeket, mindenki előtt világosan meg van fejtve az oka, hogy miért évről évre kevesebb a készpénztőke s miért oly két­­ségbeejtők a hitelviszonyok s oly rémítő és általános az uzsora. Magyarország, mint tisztán földmi­velő ország meg nem állhat—mondja az említett felhívás — mert nem birja el egy modern kulturállam költségeit. Ezt a tapasztalás bizonyítja. De mint földmivelő állam sem állhat meg, ha oly kapcsolatban marad, mely­nek következtében nemzetgazdasága évről évre in­kább és inkább eladósodik s maga az öröklött föld is külföldi hitelezők kezeibe kerül. — Mint földmivelő ország sem maradhat meg Magyarország, ha a vám­szövetség folytán képtelen mezőgazdasági ipart te­remteni s ennek segélyével átmenni az intenzivebb TÁRCZA, Vasárnapi kaland. Ha valaki újságíró mesterségre adta magát, annak sok olyan helyre is kell mennie, hová máskülönben talán nem menne el. Mert hiába, az újságírónak min­dent tudni kell, hogy mi történik a nap alatt, azért neki mindenütt jelen kell lenni, hogy azután tapasz­talatait az újságban leírhassa. Bizony Isten látja a lelkemet, hogy én sem men­tem volna el a vasárnapi tánczpróbára, ha a fönneb­­bieknél fogva nem lett volna az kötelességem. Mert nem vagyok barátja a zajos mulatságoknak. Úgy paj­­­tások és jó ismerősök közt elülök, eldiskurálok szíve­sen óra hosszakig, hanem bizony vigalmakba pláne tánczpróbára járni, nem tartozik kedvencz dolgaim közé, mert sokszor bizony már tánczmester nélkül is megtánczoltattak engem, különösen a­­ feleségem ! Tudja Isten, ha az ember soká gondolkozik rajta, hát olyan furcsának találja azt a tánczot. Ugrálni hol az egyik, hol a másik, hol mind a két lábával egy­szerre a nélkül, hogy tudná az ember, hogy hát tulaj­donképen miért? Nem szándékom különben fejtegetni a táncznak eszélyes voltát, mert bizony, ha őszintén be kell val­lani, magam is szeretem elaprózgatni, kivált mikor valami olyan talpat csiklandozó csárdást húznak a czigányok. Elég az hozzá, hogy elmentem a „magyar ki­rály “-ba, tánczpróbára. Természetesen, ilyen magam fajta embernek rendesen szokott valami apró kalan­­docskája akadni, rendesen valami emléket is hoz magával. No hiszen hoztam én is. Alig léptem a tánc­terembe, szemem egy gyö­nyörű szőkefürtű, eperajkú leánykán akadtak meg; ott ült egy sarokban, a kályha mellett. Karcsú volt, mint a libanonhegyi czedrusfa, — de nem ám a kályha volt karcsú, hanem szépem, kinek láttára agyon voltam bájolva. Azonnal hozzásejtettem, s néhány bocsánat­­kérő szó után melléje telepedtem egy ülőhely forma alkotmányra. Szerencsémre a kályha nem volt besütve, nem birtam volna elviselni keblemet amúgy is hő ér­zelmek dagasztották. A­mint bájos szomszédnőmmel diskurálgatok, egy­szerre elkezd valami mozogni alattam, s zsupsz! — elvesztettem az egyensúlyt és belepottyanban ülőhe­lyembe. Kezdtem tapogatózni, hogy kényelmetlen hely­zetem iránt tájékozhassam magamat, — hát uramfia, kitűnik, hogy a fauteuilnak nézett valami a szenes véka volt, tele koakssal, fával és széndarabokkal; a tetejébe pedig a hölgyek felöltői voltak elhelyezve; volt ott kendő, bársony-mantill, prémes felöltő stb., rövid­látó természetemnél fogva, valami tarkaszövetű bútor­darabnak néztem e divatos ruhatárt, és úgy történt, hogy beleültem, különben kár mentegetni magamat, hogy rövidlátó vagyok, mert bizony nemcsak hogy rö­vidlátó, de vak is voltam, jól mondja a német köz­mondás: „Die Liebe ist Blind.“ Helyzetem komikus voltát csak képzelni, de leírni nem lehet; lábaimmal elkezdtem kalimpálni mint valami szélmalom, s a ru­hahalmaz közül alig bírtam kibontakozni. Szerencsémre egy vörös barát segélyével kivánszorogtam a szenes vékából és ismét talpra állottam. E kudarcz után nem mertem a szép szőke kisasszonynak a szeme közé nézni, mert bársony mantillját ugyancsak összegyűr­tem a tunikámmal. Vigasztalhatatlan voltam, s hogy bánatomnak ke­serűségét megédesítsem, egy vörös molnárral az ebéd­lőbe mentem egy pár halbszeu­lira. Ott már a jövő nemzedék, illetve a fiatal tánczosok nagyban mulattak, s kaczintgattak a hazáért, a tánczmesterért, a tánczos­­nőkért stb. Az ifjúság ártatlan kedélyű mulatságain és tréfáin gyönyörködve, jó időt az étteremben töltöttem, s mi­dőn visszatértem a milly gyertyáktól tündéri homály­ban úszó salonba, kedvesemnek csak hűlt helyet talál­tam, daczára hogy közel a bál­ához ült előbb. Kedélyhangulatom a milyen jól bevolt előbb stim­melve, e felfedezés után ép úgy le lett hangolva. A női társaság többi tagja is hazafelé kezdett már oszolni; én is beleburkoltam magamat felöltőmbe, s kezdtem lépteimet hazafelé szaporázni. Az utczára érve, darabig a távozó tánczosnőket szemléltem, a­mint a tükörsimára fagyott kövezeten lépegettek. A­mint szemeim ide-oda tévedeztek, egyszerre egy sugár alakot pillanték meg, ki minden erőfeszítése daczára nem birt előbbre haladni mert a kavargó szél folyton belekapott ruhájába s ugyancsak bukdácsolt előre hátra. Azon meggyőződéssel, hogy ez is a tánczpróbából jön, — mert köztünk legyen mondva, ott mindnyájan csinosak

Next