Szekszárdi Vasárnap, 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)
1991-09-22 / 4. szám
1991. SZEPTEMBER 22. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Vita az atomfűtőműről Ne az érzelmek döntsenek! Lesz atomfűtőmű Szekszárdon, vagy nem? Ez itt a kérdés, mondhatnánk, a helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy egy szóban válaszolhatnánk rá. A városi önkormányzat a minap lakossági fórumot és sajtótájékoztatót tartott e témában a polgármesteri hivatal dísztermében -mintegy jelezve az ügy jelentőségét -ahol világosan kirajzolódott a résztvevők számára, hogy sajnos a fűtőmű kapcsán ismét az érzelmek játsszák egyelőre a főszerepet, a józan megfontolásokat némileg háttérbe szorítva. A messzi földről, Kanadából jött vendég, David McDougall úr, a Canada Atomenergia Társaság fűtőerőmű főosztályának ügyvivője előadásában azokat a tényeket közölte a hallgatósággal, amiket neki hivatalból el kellett dania, hiszen ezért küldték ide, tudhattuk, hogy hazájában az ő cége - mely kft. formában működik, de teljes mértékben a kanadai kormány üzemelteti - a tervezője azoknak a hatszáz megawattos erőműveknek, melyek a hatalmas ország energiaszükségletének mintegy felét állítják elő, s üzembiztonságukat tekintve ugyanúgy a világ élvonalába tartoznak, mint a paksi blokkok. Azt is tudomásul vehettük, hogy a világ energiaszükséglete folytonosan növekszik, s ezt valahogy követnie kell a termelőkapacitásoknak is. McDougall úr elismerte, hogy az emberek jó részében világszerte ellenérzéseket tapasztalhatunk az atomenergia felhasználásának növelésével kapcsolatban, de arra is emlékeztetett, hogy a fosszilis energiahordozók elégetésekor is olyan veszélyeztető tényezők jelentkeznek, melyek legalábbis megfontolásra kell, hogy késztessenek minden józanul gondolkodó állampolgárt, kormányt és önkormányzatot, hogy veszélyforrást „helyezze inkább ide?" A tisztának minősíthető atomenergiát, melynél nem kell számolnunk mérgező anyagok, nitrogén-, kén-oxidok, valamint szén-dioxid légkörbe kerülésére,melyek viszont a hagyományos erőműveknél még a szűrés után is egész biztos, hogy a levegőbe jutnak, és mérgeznek minket, csak az „átfutási idő" igen hosszú, amíg mérgező hatásukat kifejtik az embereken. Vagy mégis maradjunk a fosszilis energiahordozók elégetésénél, ahogy azt az atomerőműveket támadók követelik, mondván, ha egy blokk meghibásodik, akkor annak nagyon súlyos következményei lehetnek a környéken lakókra? Nos, e kérdésekre természetesen McDougall úr sem, mint ahogy még senki a világon nem tudott határozott, és megnyugtató választ adni, ő „csak" annyit próbált megértetni a hallgatósággal, hogy e válaszokat a helyi közösségeknek kell megtalálniuk közösen, s közben a lakosságot folyamatosan tájékoztatni kell minden új fejleményről, hétről hétre. Közvetlen úticéljáról, a helyi atomfűtőmű esetleges szekszárdi megépítéséről az előadó elmondta, hogy egy kísérleti reaktor már üzemel hazájában huszonegy éve gond nélkül, s egy demonstriós blokkot pedig négy éve hoztak létre azzal a céllal, hogy a világméretű elterjesztésnek ne legyen gátja az, hogy működés közben nem tekinthető meg. Maga a reaktor rendkívül egyszerű és biztonságos, a víz melegedése következtében bekövetkező öncirkulációt használják fel a hőenergiának a második hőcserélőhöz való eljuttatásához, tehát mivel nincs szivattyú, így az nem is hibásodhat meg. Egy fűtőtöltet három és fél évig szolgáltat energiát, térfogata mindössze háromnegyed köbméter. Maga a fűtőmű elfér egy száz négyzetméteres területen, egyszóval rengeteg előnnyel rendelkezik. Arra a kérdésre, hogy hazájában miért nem terjedt el jobban ez a rendszer, azt válaszolta, azért, mert Kanada egyelőre rendkívül jó helyzetben van a fűtőenergiát tekintve, ugyanis minden nagyobb városuk közelében található komolyabb mennyiségű földgáz (!), melynek felhasználásával másfél centért állítanak elő egy kilowattóra energiát, míg a szóban forgó rendszernél ugyanaz az adat két cent. S mivel ők is, mint minden igazán kapitalistán működő ország igen takarékos, egyelőre nem terjedhet el. McDougall úr előadása után - mely szinte mindenkit meggyőzött az atomfűtőmű előnyeiről - következett a fórum azon szakasza, amiért az elején az érzelmeket említettem felülkerekedni a józan megfontolásokon, ugyanis Szekszárd lakossága közül több, mint hatszázan már előre (!) elküldtek egy petíciót a polgármesternek, tiltakozván a fűtőmű megépítése ellen, tehát úgy, hogy nem rendelkeztek korrekt és pontos, közvetlen információval a létesítménnyel kapcsolatban. Jelen lévő képviselőjük pedig nem volt képes kifejteni hatásosan ellenérzéseiket. Szerencsére azonban a fórumon részt vevő Balogh János, a VGV igazgatóhelyettese néhány mondatban kifejtette a véleményem szerint helyes megközelítést: mivel vállalatának nincs, és a közeljövőben nem is lesz fűtőkapacitáshiánya, ezért nincs bővítési kényszer, s minden más megoldás az eddigi gáz-és olajalapú működtetés helyett csak akkor jöhet szóba, ha az új megoldás olcsóbbá teszi a távfűtést. (Más nyugati ajánlatok is vannak a vállalat birtokában, például szalmával működő fűtőműre, de először ennek a gazdaságosságát is megvizsgálják, mielőtt bármi döntés születne. Összefoglalóan tehát hadd mondjam azt, hogy előre, a pontos tények, gazdaságossági számítások nélkül tiltakozni valami ellen enyhén szólva sem szerencsés. Ráadásul, ha a földgázt Magyarországnak a jövőben nyugatról kell vásárolnia, akkor máris nagy esély van arra, hogy az atomfűtőmű sokkal olcsóbban állíthatja elő az energiát, hiszen a gázárak a maiaknak sokszorosai lehetnek. S ha ez bekövetkezne, akkor sem maga a reaktor üzembe helyezése ellen kell azt hiszem tiltakozni, hanem azt kell kikövetelni, hogy a biztonságos üzemeltetési szabályokat betartva semmiképpen ne következhessen be baleset, környezetszennyezés. Talán ez lesz egy igazán felelős állampolgári hozzáállás. Wágner Dezső • • „Most igyunk hát, mert most van elég, nem verte el a szőlőt a jég." Nem véletlen, hogy e tréfás verssel indítom az írásomat, hisz utoljára 1982-ben áldotta meg az isten a szőlősgazdákat ennyi szőlővel, mint ez évben várható. Tudom, hogy sokan azt mondják, ilyen időben kinek van kedve a vígságra, mikor a régi jó gazda mondása szerint a termés egyik részének a tőkén kell lenni, a másik részének a pincében. Ezzel nem is lenne gond, de a harmadik részének az ára sajnos nem a bankban van, hanem az is a pincében és ha ez így folytatódik, akkor még az a kevés pénz is elfogy a bankból, ami van. Ettől függetlenül remélem sokan egyetértenek azzal, hogy a szüreti napokra illetve fesztiválokra igenis szüksége van mindenkinek, a termelőnek, fogyasztónak és a kereskedőnek is egyaránt. A szüreti mulatságok mellett az utóbbi hónapokban a különböző érdekképviseletek A szőlőről szólva is foglalkoztak a szőlő- és borágazat jelenlegi válságos helyzetével, de kevés sikerrel mert a válasz az illetékes minisztériumokból az, hogy az idei költségvetés nem engedi meg, hogy komolyabb mértékben támogatni tudnák a termelőket. A szőlők sajnos ezt nem tudják tudomásul venni és ők teremni fognak ameddig ki nem vágják őket. Nem akarok vészjós lenni, de már lehet hallani arról, hogy a metszőolló helyett a vermelőt fogják meg a gazdák, sőt már Mátraalján ki sem vágják a szőlőt egyesek, hanem otthagyják műveletlenül. Kérdezem én, hogy ez a legjobb megoldás? Ahhoz, hogy ebből ne legyen országos terjedelmű akció, tenni kell valamit, mert elsősorban a történelmi borvidékek és a kiváló hegyvidéki szőlők vannak veszélybe. Nem kesergőnek szántam e pár sort, sőt inkább szeretném ha kicsit felráznám a velem azonosan gondolkodókat és együtt talán találnánk megoldást és kiutat ebből a zsákutcából, mert van ahol ennél rosszabb területen is a szőlőt termelő gazdáknak jólétet, gazdagságot hoznak, nálunk viszont a túléléshez is kevés az a jövedelem, amit a keserves és verejtékes munkánk gyümölcséért kapunk. Erre mindenképpen kell orvosságot találni, hisz „A Szekszárdi bikavér orvosságnál többet ér, aki issza hettig él!" Ha még ez sem segít és nem biztat minket, akkor legalább Garay János pár sorát fogadjuk meg és aszerint gondolkozzunk: „De borunkhoz hük vagyunk mi, S hük legyünk szekszárdiak!" Ferenc Vilmos oki. kertészmérnök 7 A jó bor dicsérete A bor köztudottan a legnemesebb italok egyike. Évezredek óta ismerik készítésének titkát, módját, a szőlőművelés és borkezelés elvei azóta szinte változatlanok - természetesen a háztájira gondolok, nem a nagyüzemiekre. S még valami nem változott, nem változik ma sem: a jó bor szeretete, tisztelete, megbecsülése. Tudom, hogy változnak a fogyasztói szokások, hogy hazánkban például folyamatosan csökken az egy főre eső borfogyasztás, míg egyre több sört és tömény alkoholt gurítanak le torkukon hazánkfiai, hogy egyre inkább „hatást" vesznek a vásárlók és nem minőséget, de ez legkevésbé a bor hibája, szociológiai, társadalomlélektani probléma, melynek megoldása az életszínvonal emelkedésével oldható meg, ha egyáltalán még nem késő. bor azonban mindig is bor marad, a kulturált alkoholfogyasztás alapköve, s orvosi berkekben is sokat, de nem eleget hangoztatott tény, hogy mindennapi „mérgeink" közül még mindig a legegészségesebb ital. Sajnos nem mi tehetünk arról, hogy étkezési szokásaink nem abba az irányba fejlődtek, mint néhány tehetősebb nyugati országban, ahol a mindennapi élet velejárója a minőségi ételek kulturált fogyasztásán túl, az adott ételhez a legjobban illő borfajta fogyasztása, a megfelelő tálalásban, az éppen kellő hőfokon, és így tovább. (Összehasonlításképpen gondoljunk csak egy közepes színvonalú menzán belapátolt gyorsebédre, csapvízzel...) No, de ahogy változik az életszínvonalunk, úgy nőhet majd az igény Magyarországon is ez irányban, reméljük, hamarosan. Hogy a bor milyen nemes ital, azt talán egy borkóstolón mérhetjük le igazán, ahol szakemberek vizsgáztatják a tételeket, véleményt mondva azok élvezeti értékeiről. Aki már látott hasonlót, tudja, hogy szinte áhítatos csendben, megadva a tiszteletet a bor és előállítója iránt, folyik a borbírálat, persze ott, ahol a minőségek ezt megkövetelik. A bíráló először kezébe veszi a poharat, megvizsgálja a tétel színét s tisztaságát a fehér abrosz, s a külön e célra meggyújtott hagyományos viaszgyertya fényének segítségével. Hogy a természet a legjobb filmrendező, s a legkiválóbb díszlettervező, arról meggyőződhetünk, ha egyszer egy szép, karcsú pohárban lévő gyönyörű zöldessárga rizlingen, vagy egy csodálatos rubinvörös kékfrankoson át nézzük a nyugodtan lobogó gyertya fényét... Következik a bor aromájának, „bukójának" vizsgálata, először az illatát, majd az ízét ízlelgetve egy korty szájbavételével, mely tényezők végül is az ital legfontosabb jellemzői. Kóstoláskor soha nem szabad nagyobb mennyiséget egyszerre meginni, csak apró kortyokat, sokáig a szájban tartva, forgatva, hogy a bor íz- és zamatanyagai teljesen átjárják az ízlelőszerveket. Megalapozott vélemény csak így mondható. Lehet egyenként véleményt mondani a tételekről, lehet összehasonlítani őket, kiemelve a jó tulajdonságokat, elemezni az esetleges hibákat. S közben nem lehet nem szeretni a jó borokat... - wd - J