Szekszárdi Vasárnap, 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-22 / 4. szám

1991. SZEPTEMBER 22. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Vita az atomfűtőműről Ne az érzelmek döntsenek! Lesz atomfűtőmű Szekszárdon, vagy nem? Ez itt a kérdés, mondhat­nánk, a helyzet azonban sokkal bonyo­lultabb annál, mintsem hogy egy szó­ban válaszolhatnánk rá. A városi ön­kormányzat a minap lakossági fórumot és sajtótájékoztatót tartott e témában a polgármesteri hivatal dísztermében -mintegy jelezve az ügy jelentőségét -ahol világosan kirajzolódott a résztve­vők számára, hogy sajnos a fűtőmű kapcsán ismét az érzelmek játsszák egyelőre a főszerepet, a józan megfon­tolásokat némileg háttérbe szorítva. A messzi földről, Kanadából jött vendég, David McDougall úr, a Cana­da Atomenergia Társaság fűtőerőmű főosztályának ügyvivője előadásában azokat a tényeket közölte a hallgató­sággal, amiket neki hivatalból el kellett dania, hiszen ezért küldték ide, tudhattuk, hogy hazájában az ő cége - mely kft. formában működik, de teljes mértékben a kanadai kor­mány üzemelteti - a tervezője azoknak a hatszáz megawattos erőműveknek, melyek a hatalmas ország energiaszük­ségletének mintegy felét állítják elő, s üzembiztonságukat tekintve ugyanúgy a világ élvonalába tartoznak, mint a paksi blokkok. Azt is tudomásul vehet­tük, hogy a világ energiaszükséglete folytonosan növekszik, s ezt valahogy követnie kell a termelőkapacitásoknak is. McDougall úr elismerte, hogy az emberek jó részében világszerte ellen­érzéseket tapasztalhatunk az atomener­gia felhasználásának növelésével kap­csolatban, de arra is emlékeztetett, hogy a fosszilis energiahordozók elége­tésekor is olyan veszélyeztető tényezők jelentkeznek, melyek legalábbis meg­fontolásra kell, hogy késztessenek min­den józanul gondolkodó állampolgárt, kormányt és önkormányzatot, hogy veszélyforrást „helyezze inkább ide?" A tisztának minősíthető atomener­giát, melynél nem kell számolnunk mérgező anyagok, nitrogén-, kén-oxi­dok, valamint szén-dioxid légkörbe ke­rülésére,­melyek viszont a hagyomá­nyos erőműveknél még a szűrés után is egész biztos, hogy a levegőbe jutnak, és mérgeznek minket, csak az „átfutási idő" igen hosszú, amíg mérgező hatá­sukat kifejtik az embereken. Vagy mégis maradjunk a fosszilis energia­hordozók elégetésénél, ahogy azt az atomerőműveket támadók követelik, mondván, ha egy blokk meghibásodik, akkor annak nagyon súlyos következ­ményei lehetnek a környéken lakókra? Nos, e kérdésekre természetesen McDougall úr sem, mint ahogy még senki a világon nem tudott határozott, és megnyugtató választ adni, ő „csak" annyit próbált megértetni a hallgató­sággal, hogy e válaszokat a helyi közös­ségeknek kell megtalálniuk közösen, s közben a lakosságot folyamatosan tájé­koztatni kell minden új fejleményről, hétről hétre. Közvetlen úticéljáról, a helyi atomfűtőmű esetleges szekszárdi megépítéséről az előadó elmondta, hogy egy kísérleti reaktor már üzemel hazájában huszonegy éve gond nélkül, s egy demonstriós blokkot pedig négy éve hoztak létre azzal a céllal, hogy a világméretű elterjesztésnek ne legyen gátja az, hogy működés közben nem tekinthető meg. Maga a reaktor rendkívül egyszerű és biztonságos, a víz melegedése következtében bekö­vetkező öncirkulációt használják fel a hőenergiának a második hőcserélőhöz való eljuttatásához, tehát mivel nincs szivattyú, így az nem is hibásodhat meg. Egy fűtőtöltet három és fél évig szolgáltat energiát, térfogata mindössze háromnegyed köbméter. Maga a fűtő­mű elfér egy száz négyzetméteres terü­leten, egyszóval rengeteg előnnyel ren­delkezik. Arra a kérdésre, hogy hazájában miért nem terjedt el jobban ez a rend­szer, azt válaszolta, azért, mert Kanada egyelőre rendkívül jó helyzetben van a fűtőenergiát tekintve, ugyanis minden nagyobb városuk közelében található komolyabb mennyiségű földgáz (!), melynek felhasználásával másfél cen­tért állítanak elő egy kilowattóra ener­giát, míg a szóban forgó rendszernél ugyanaz az adat két cent. S mivel ők is, mint minden igazán kapitalistán működő ország igen takarékos, egyelő­re nem terjedhet el. McDougall úr előadása után - mely szinte mindenkit meggyőzött az atom­fűtőmű előnyeiről - következett a fó­rum azon szakasza, amiért az elején az érzelmeket említettem felülkerekedni a józan megfontolásokon, ugyanis Szek­szárd lakossága közül több, mint hat­százan már előre (!) elküldtek egy petí­ciót a polgármesternek, tiltakozván a fűtőmű megépítése ellen, tehát úgy, hogy nem rendelkeztek korrekt és pontos, közvetlen információval a léte­sítménnyel kapcsolatban. Jelen lévő képviselőjük pedig nem volt képes ki­fejteni hatásosan ellenérzéseiket. Sze­rencsére azonban a fórumon részt ve­vő Balogh János, a VGV igazgatóhe­lyettese néhány mondatban kifejtette a véleményem szerint helyes megközelí­tést: mivel vállalatának nincs, és a kö­zeljövőben nem is lesz fűtőkapacitás­hiánya, ezért nincs bővítési kényszer, s minden más megoldás az eddigi gáz-és olajalapú működtetés helyett csak akkor jöhet szóba, ha az ú­j megoldás olcsóbbá teszi a távfűtést. (Más nyugati ajánlatok is vannak a vállalat birtoká­ban, például szalmával működő fűtő­műre, de először ennek a gazdaságos­ságát is megvizsgálják, mielőtt bármi döntés születne.­ Összefoglalóan tehát hadd mond­jam azt, hogy előre, a pontos tények, gazdaságossági számítások nélkül tilta­kozni valami ellen enyhén szólva sem szerencsés. Ráadásul, ha a földgázt Magyarországnak a jövőben nyugatról kell vásárolnia, akkor máris nagy esély van arra, hogy az atomfűtőmű sokkal olcsóbban állíthatja elő az energiát, hi­szen a gázárak a maiaknak sokszorosai lehetnek. S ha ez bekövetkezne, akkor sem maga a reaktor üzembe helyezése ellen kell azt hiszem tiltakozni, hanem azt kell kikövetelni, hogy a biztonságos üzemeltetési szabályokat betartva sem­miképpen ne következhessen be bal­eset, környezetszennyezés. Talán ez lesz egy igazán felelős ál­lampolgári hozzáállás. Wágner Dezső • • „Most igyunk hát, mert most van elég, nem verte el a szőlőt a jég." Nem véletlen, hogy e tréfás verssel indí­tom az írásomat, hisz utoljára 1982-ben áldot­ta meg az isten a szőlősgazdákat ennyi szőlő­vel, mint ez évben várható. Tudom, hogy sokan azt mondják, ilyen időben kinek van kedve a vígságra, mikor a ré­gi jó gazda mondása szerint a termés egyik ré­szének a tőkén kell lenni, a másik részének a pincében. Ezzel nem is lenne gond, de a har­madik részének az ára sajnos nem a bankban van, hanem az is a pincében és ha ez így foly­tatódik, akkor még az a kevés pénz is elfogy a bankból, ami van. Ettől függetlenül remélem sokan egyetértenek azzal, hogy a szüreti na­pokra illetve fesztiválokra igenis szüksége van mindenkinek, a termelőnek, fogyasztónak és a kereskedőnek is egyaránt. A szüreti mulatságok mellett az utóbbi hónapokban a különböző érdekképviseletek A szőlőről szólva is foglalkoztak a szőlő- és borágazat jelenlegi­­ válságos helyzetével, de kevés sikerrel mert a válasz az illetékes minisztériumokból az, hogy az idei költségvetés nem engedi meg, hogy komolyabb mértékben támogatni tud­nák a termelőket. A szőlők sajnos ezt nem tudják tudomásul venni és ők teremni fognak ameddig ki nem vágják őket. Nem akarok vészjós lenni, de már lehet hallani arról, hogy a metszőolló helyett a vermelőt fogják meg a gazdák, sőt már Mátraalján ki sem vágják a szőlőt egyesek, hanem otthagyják műveletle­nül. Kérdezem én, hogy ez a legjobb megol­dás? Ahhoz, hogy ebből ne legyen országos terjedelmű akció, tenni kell valamit, mert el­sősorban a történelmi borvidékek és a kiváló hegyvidéki szőlők vannak veszélybe. Nem kesergőnek szántam e pár sort, sőt inkább szeretném ha kicsit felráznám a velem azonosan gondolkodókat és együtt talán talál­nánk megoldást és kiutat ebből a zsákutcából, mert van ahol ennél rosszabb területen is a szőlőt termelő gazdáknak jólétet, gazdagsá­got hoznak, nálunk viszont a túléléshez is ke­vés az a jövedelem, amit a keserves és verejté­kes munkánk gyümölcséért kapunk. Erre mindenképpen kell orvosságot találni, hisz „A Szekszárdi bikavér orvosságnál többet ér, aki issza hettig él!" Ha még ez sem segít és nem biztat min­ket, akkor legalább Garay János pár sorát fo­gadjuk meg és aszerint gondolkozzunk: „De borunkhoz hük vagyunk mi, S hük legyünk szekszárdiak!" Ferenc Vilmos oki. kertészmérnök 7 A jó bor dicsérete A bor köztudottan a legnemesebb italok egyike. Évezredek óta ismerik készítésének titkát, módját, a szőlőmű­velés és borkezelés elvei azóta szinte változatlanok - természetesen a háztá­jira gondolok, nem a nagyüzemiekre. S még valami nem változott, nem válto­zik ma sem: a jó bor szeretete, tisztele­te, megbecsülése. Tudom, hogy változ­nak a fogyasztói szokások, hogy ha­zánkban például folyamatosan csökken az egy főre eső borfogyasztás, míg egy­re több sört és tömény alkoholt guríta­nak le torkukon hazánkfiai, hogy egyre inkább „hatást" vesznek a vásárlók és nem minőséget, de ez legkevésbé a bor hibája, szociológiai, társadalomlé­lektani probléma, melynek megoldása az életszínvonal emelkedésével oldha­tó meg, ha egyáltalán még nem késő. bor azonban mindig is bor marad, a kulturált alkoholfogyasztás alapköve, s orvosi berkekben is sokat, de nem eleget hangoztatott tény, hogy minden­napi „mérgeink" közül még mindig a legegészségesebb ital. Sajnos nem mi tehetünk arról, hogy étkezési szoká­saink nem abba az irányba fejlődtek, mint néhány tehetősebb nyugati or­szágban, ahol a mindennapi élet velejá­rója a minőségi ételek kulturált fo­gyasztásán túl, az adott ételhez a leg­jobban illő borfajta fogyasztása, a meg­felelő tálalásban, az éppen kellő hőfo­kon, és így tovább. (Összehasonlítás­képpen gondoljunk csak egy közepes színvonalú menzán belapátolt gyors­ebédre, csapvízzel...) No, de ahogy vál­tozik az életszínvonalunk, úgy nőhet majd az igény Magyarországon is ez irányban, reméljük, hamarosan. Hogy a bor milyen nemes ital, azt talán egy borkóstolón mérhetjük le iga­zán, ahol szakemberek vizsgáztatják a tételeket, véleményt mondva azok él­vezeti értékeiről. Aki már látott hason­lót, tudja, hogy szinte áhítatos csend­ben, megadva a tiszteletet a bor és előállítója iránt, folyik a borbírálat, per­sze ott, ahol a minőségek ezt megkö­vetelik. A bíráló először kezébe veszi a poharat, megvizsgálja a tétel színét s tisztaságát a fehér abrosz, s a külön e célra meggyújtott hagyományos viasz­gyertya fényének segítségével. Hogy a természet a legjobb filmrendező, s a legkiválóbb díszlettervező, arról meg­győződhetünk, ha egyszer egy szép, karcsú pohárban lévő gyönyörű zöldes­sárga rizlingen, vagy egy csodálatos ru­binvörös kékfrankoson át nézzük a nyugodtan lobogó gyertya fényét... Következik a bor aromájának, „bu­kójának" vizsgálata, először az illatát, majd az ízét ízlelgetve egy korty száj­bavételével, mely tényezők végül is az ital legfontosabb jellemzői. Kóstolás­kor soha nem szabad nagyobb men­­nyiséget egyszerre meginni, csak apró kortyokat, sokáig a szájban tartva, for­gatva, hogy a bor íz- és zamatanyagai teljesen átjárják az ízlelőszerveket. Megalapozott vélemény csak így mondható. Lehet egyenként véle­ményt mondani a tételekről, lehet ös­­szehasonlítani őket, kiemelve a jó tu­lajdonságokat, elemezni az esetleges hibákat. S közben nem lehet nem szeretni a jó borokat... - wd - J

Next