Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Budapest, 1974)
VERSEK - 1925 - Széthullt légiókkal
De körül tüzes a világ, Örjöngenek az esti fák, Illatjuk omlik, mint a vér, És szürcsöli mohón a szél. Mert illat-vámpír ez a szél, A virágok vérével él, És nékem is hajamba kap, Arcon karmol, cimpán harap. S szívemben, mélyen valahol, Valami lázadás dalol, Minthogyha pezsdül olykor a Hűs pinceodvak óbora. A régesrég eltemetett Vágyak kezdenek éneket, És sustorogva, sírva forr Május éjén a régi bor. Ezt sírja: élni, élni még! Mert élni, jaj, sohsem elég! Az élet örök táruló: Aki nem éli, áruló! ... És hallgat régen a világ, Már elzsongultak mind a fák, A szél, az ittas denevér, A vak lomb közt pihenni tér, De még sokáig a bíbor Fényekkel ordas régi bor, Át pókhálós, vén gyászokon, Dalol a sötét ászokon . . . SZÉTHULLT LÉGIÓKKAL Jaj de furcsa érzés, Vén fiúk, szegények, Ráeszmélni: nem vagyunk már A régi legények! 90