Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Budapest, 1974)
VERSEK - 1913 - Őszi kérdés - Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz
Kinek mutogatod hát Bájaid, a sok kicsi kincset, Elfojthatja-e szegény pazarságod Az ezer hörgő, vajúdó, fájó nincset? . . . ŐSZI KÉRDÉS Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta? INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ Szép este volt. Éreztem: az utolsó Ragyogó est! Egy csendes kerti lak Sötéten állt már: nagy, komor koporsó A bánatos és tiszta ég alatt: Igen, az volt, a holt Nyár koporsója, Vak, barna tömb, s a szőke hársak oldalt, Melyek lombját az alkony meggyújtotta, Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak. S ím, ezüst vígság csattant át a csenden: Gyerekcsapat hancozott, körbeálltak. Néztem, s lassan szívemre tódult minden. Minden, ami egy csüggedt órán fájhat: 7°