Vasárnap, 1994. július (1. évfolyam, 11-15. szám)

1994-07-03 / 11. szám

1994. július 3. Kéksisakos katonák Folytatás az­­ oldalról Magyarország a hade­rejéhez képest eddig is jelentős szerepet vállalt az ENSZ nemzetközi akcióiban békemegfi­gyelő tisztekkel. New York nem hivatalos csa­tornákon már többször a tudtunkra adta: nem bánná, ha egyre gyara­podó békefenntartó misszióiban is részt vennének katonáink. Ehhez azonban hosszabb kiképzés, fel­készülés szükségeltetik. A Magyar Honvéd­­ség­ már két éve készül arra, hogy elkezdje bé­kefenntartó katonák kiképzését, ám a BEKK létrehozásáról intézke­dő dokumentum végé­re csak az idén febru­árban került miniszte­ri aláírás - a késedel­met jórészt a pénzhiány okoz­ta. Az eredeti elképzelések sze­rint ugyanis a zászlóaljnyi tisz­tet nyugati fegyverekkel, tech­nikával szerelték volna föl - ez lett volna az első katonai egysé­günk, amely minden szempont­ból illeszkedett volna a NATO- szabványokhoz. Időközben ki­derült, hogy a több milliárd fo­rintot fölemésztő terv megva­lósítását a Honvédelmi Minisz­térium költségvetéséből kell fe­dezni; a központ időbeni meg­nyitásától, a teljes zászlóalj föl­állításától és a remélt nyugati technikától is búcsúzniuk kel­lett a szakembereknek. A BEKK 168 fős első századát 957 jelentkezőből választották ki egy meglehetősen szigorú, többlépcsős vizsgán. A jövőben szeretnék létrehozni a Magyar Honvédség állandó békefenn­tartó állományát, amely az ENSZ felkérésére bármikor bevethető lenne - mondja Széles Ernő ezre­des, a Honvédelmi Minisztéri­um Nemzetközi Információs Osztályának vezetője. Őket a hi­vatásos és tartalékos tisztekből, valamint a sorállományból to­boroznák. A világszervezet azért számít a magyarokra, vélekedik az ezredes, mert békemegfigye­lőkként jó hírnevet szereztek, mindnyájan kitüntetéssel tértek haza. Köztük az a 33 magyar tiszt is, akik 1991 júliusától hosszabb-rövidebb időt töltöt­tek Angolában a választások elő­készítése, lebonyolítása, a kor­mányerők és az UNITA lefegy­verzésének ellenőrzése céljából. Kovács Tibor alezredes több mint egy évig szolgált az afrikai or­szágban, és egy nappal a pol­gárháború újbóli kirobbanása előtt, 1992 októberében tért ha­za. A tizennégy hónap alatt négy körzetben dolgozott, s bár ő maga - szerencsés távozásának köszönhetően - nem került élet­veszélybe, maradó honfitársai megtapasztalták, milyen az, ha időről időre puskagolyók süví­tenek el a fülük mellett. A lét­­fenntartás olykor mégis na­gyobb terhet jelentett a számuk­ra, mint a háborús ellenfelek összebékítése. Tóth László alezredes tavaly hús­­vétkor az EBEÉ által kiküldött négyfős tényfeltáró misszió egyet­len magyar tagjaként mérte föl a terepet az Azerbajdzsán terüle­tén fekvő, örmények által lakott Hegyi Karabahban. E küldöttség szakvéleménye, jelentése alapján döntött az európai szervezet a bé­kemisszió felállításáról, amelynek megfigyelőként kollégája (és név­rokona), Tóth Zoltán alezredes is tagja lenne - ha váratlanul kitör­ne a béke... A magyar honvédek mellett rendőreink is teremtettek már rendet az ENSZ zászlaja alatt. 1992 májusa és 1993 júliusa kö­zött összesen 129 magyar rend­őrtiszt és­­tiszthelyettes dolgo­zott Kambodzsában, a világszer­vezet történetének eddigi leg­nagyobb békefenntartó misz­­sziójában. A rendőrökre hárult a délkelet-ázsiai ország közigaz­gatásának megszervezése, a me­nekültek hazatelepítése, a vá­lasztás tisztaságának biztosítá­sa. Zsinka András rendőr ezredes, az ORFK Személyügyi Főosztályának he­lyettes vezetője el­mondta: máris újabb felkérést kaptak New Yorkból. Bár erről még nem született döntés, ő és munka­társai remélik, hogy a megnyíló ENSZ Ki­képző Központban rendőrök általános felkészítésére is sor kerülhet. A BEKK-ben indu­ló négy hónapos fel­készítésre-rendőrök nélkül is - jelentős volt a túljelentkezés. A békefenntartókra váró rideg, gyakran kegyetlen körülmé­nyek, a hosszú távol­lét és az itt-ott rájuk leselkedő életveszély sem tántorította el a vállalkozó kedvűeket a külföldi katonai szolgálattól. Nemcsak a világszervezet által folyósított - a hazai jövedelmek­hez képest magas - 70-90 dollár közötti napidíj vonzó, de szak­mailag is sokat nyújthat egy fél­vagy egyéves ENSZ-misszió. Gya­rapíthatja a tisztek ma még gyér idegennyelv-tudását és nemzet­közi tapasztalatait. Holland, oszt­rák és kanadai oktatók is tanítják majd a leendő békefenntartókat. A kormány egy-egy katonai misszió hasznosságát és minde­nekelőtt biztonságosságát mér­legeli, mielőtt - az ENSZ hivata­los felkérésére - döntést hoz magyar békemegfigyelők kikül­déséről. Békemegfigyelő tisztek és békefenntartó alegységek ki­vezényléséhez viszont már par­lamenti jóváhagyás szükségel­tetik. Számos elrettentő példa int­heti óvatosságra a döntéshozó­kat. Igaz, az ENSZ nélkül a fegy­veres konfliktusok talán még több véráldozatot követelnének, még több tragédiával járnának. Halmai Katalin A Budapesti ENSZ Kiképző Központ 168 tagú első századát 957 jelentkezőből választották ki egy meglehetősen szigorú, többlépcsős vizsgán. Fotó: Benkó Imre PARLAMENTI KARUSSZEL Mint nemes paripák a karusszelben, fordultak lépésben a fekete Mercedesek az Országház előtti téren, s orrukon kis zászlócskákat lobogtatott a szél... Utasaikkal megtelt a diplomáciai páholy, de megteltek az emeleti karzatok is, hiszen az új parlament nyitóülésén mindenki ott volt, aki számít vagy valaha számított, netán ezután fog számítani. Már a téren messziről fel lehetett ismerni a parlament tagjait: sötét ruhás férfiak siettek a kánikulában a kapuk felé, benn a teremben pedig még az is eldönthető volt, első vagy második ciklusát kezdi-e a képviselő úr vagy a képviselő asszony. Matt elegancia jellemezte a régieket, az újak pedig fényeset álmodhattak borús tavaszi napokon, hiszen ennyi alpakkazakó­s csillogó lámé ritkán látható mai napság. Mégis, valami fáradt nyugalom lebegett az ülésteremben... Eljött a nap, amelyre mindenki várt, de időközben minden eldőlt, most már csak el kellett énekelni a Himnuszt, s megvárni, amíg a napirend a miniszterelnöki megbízásig elér. Az izgalom inkább a folyosókon érződött. Maga a neogótikus palota sem igen bírta a feszültséget: a máskor oly kellemes hűvös helyett párás meleget leheltek falai. Vélhetően több mint félezer ember körözött lassan, lépésben az ülésterem körül, az aulában, a büfék előtt... Haladni láthatólag csak Horn Gyula, a kormányalakítással megbízott pártel­nök tudott: kopasz testőre törte előtte az utat, ő közben interjút adott, röpke megbeszélést tartott, üdvözölte a beszélgető csoportokat, újabb és újabb nyilatkozatokat tett egy-egy mikrofonba, s fáradhatatlanul fáradtnak látszott. Az újságírók pedig boldogok voltak, ha felismertek valakit. No nem mintha nem lett volna nagy a merítés... Paskai bíboros érsektől Hegedűs Lóránt református püspökig az összes egyház a legmagasabb szinten képviseltette, magát, még Tőkés László is feltűnt, s természetesen ott voltak a Legfelsőbb­ Bíróság, a Legfőbb Ügyészség, az Alkotmánybíróság közjogi méltóságai. Meg persze minisztériumi hivatalnokok, a Miniszterelnökségi Hivatal veze­tői, sőt évek óta nem látott neves személyiségek is rádiótelefonoztak a boltívek alatt. S feltűnt még egyszer, talán utolszor az előző s az azt megelőző parlament egyik sztárja, Tamás Gáspár Miklós is. Az újságírók többsége figyelőállásba merevedett. Hiszen odalett a négy­éves biztonság, amikor pontosan lehetett tudni, melyik képviselő melyik ablakmélyedésben szokott „fogadni”... A Duna-parti folyosón, ahová a sajtópáholy is nyílik, ezek után már nem fix lelőhelye az SZDSZ és a Fidesz politikusainak, hiszen teljes egészében a szocialistáké. (A régi ellenzéki „szakasz” ez, ahol kormánypárti képviselő ritkán s akkor is csak gyors léptekkel haladt át.) A sajtónak - s talán minden külső megfigyelőnek - valami olyan érzése lehetett, mint—mutatis mutandis—a tanárnak, aki most búcsúztatta éretté vált osztályát, s most megannyi új arccal kell ismerkednie... Lehetséges, hogy a képviselőkben is ott bujkál az otthonosság utáni vágy ebben a nagy forgatagban? Hiszen meghitt beszélgetésben lehetett látni régi kormánypártiakat s régi ellenzékieket - noha fordított szereposztásban akikről lerítt: örülnek, hogy találtak egy régi ismerőst... Gyémánt Mariann MAGYARORSZÁG Pálfy G. István annyira gyengélkedett az utóbbi hetekben, hogy aztán a minap kény­telen volt magához venni a végkielégítés­ként jó előre odakészített 4,8 millió forin­tot. Méltó búcsú. A sokak számára Petőfit idézőjelben idéző híradós főszerkesztő tör­ténetének mottójául úgy Esterházy Péter egy átirata kínálkozik, mely szerint habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a Cote d’Azur. Azt is csak szégyenkezve lehetett végig­nézni, amit a Híradó, a taxisblokád, majd az 1992. október 23-i szkinhedprovoká­­ció, később ehhez kapcsolódóan az Egyen­­leg ügyében tett, s amit az egész országban csak erre a csapatra jellemző brutális vá­lasztási kampánnyal fejezett be, de ez a mostani ügy szinte megszépíti azokat. Ott ugyanis volt még szenvedély, hittető erő. Mára ebből a világ szenvedélyes megveté­se lett. Mert miként is lehetne nevezni azt, hogy a választások előtt néhány hónappal, amikor a közvélemény-kutatások már nem hagynak kétséget afelől, hogy kormány­­váltás következik, öt évre szóló szerződést köt a tévé alelnöke legfontosabb politikai fegyvertársával, amiben megígéri neki, hogy ha baj lesz, ha vesztenek a kormány­pártok s nekik menniük kell, akkor leg­alább jól teletömi a zsebét pénzzel. Aztán jó, aminek jönie kell, a május, aztán a választási eredmények ismeretében Pálfy G. hirtelen gyengélkedni kezd, Nahlik meg­szánja, s érvénybe lép az a bizonyos szerző­dés. Lehet menni a kasszához. Néhány nappal az előtt, hogy Nahliknak is mennie kell, tehát még épp kapuzárás előtt. Erre nem azt mondják, hogy ügyes, hanem azt, hogy arcpirító. S még az is csak gyenge vigasz, hogy utólag kikerekíti az említet­tekről alkotott képet, még világosabbá tesz bizonyos erkölcsi pozíciókat. Ha ugyanis bizonyos uraknak ilyen mér­hetetlenül igénytelen a viszonyuk a pénz­hez, ha nem érzik azt, hogy vesztes parti után nem illik milliókat felmarkolni, mert ez esetben minden valamirevaló kártya­­társaságból kiutálják az embert, akkor az is érthető, hogy miért küldtek csalást kiabál- botrás­ ra rendőrt az általuk lejáratni kívánt előző tévévezetésre, tehát hogy miféle gondol­kodás az, amely szerint aki politikailag az ellenkező oldalon áll, nyilvánvalóan sik­kaszt is, aki pedig hozzájuk hasonlóan valamiféle jónak vélt ügyért lángoltatja lelkét, annak mindenképpen hatalmas összegek járnak. S egyáltalán, rettenete­sen rossz ízű, ahogy itt minden fontos ügyből pillanatokon belül zsebben kotorá­­szás lesz. Erkölcsileg az ügy egyszerű, legfeljebb az bonyolítja, hogy a megbocsátás legel­szántabb papjából is előcsalogathat némi agressziót. Főleg azért, mert jogilag ép­poly szabályos, mint ahogy Ablonczy László kinevezése újabb öt évre a Nemzeti élére is az volt, függetlenül attól, hogy igencsak ügyetlen pályázati manőverek után tör­tént. Különös egyébként, hogy Ablonczy sem elégedett meg a sajátos körülmények között született szerződéssel, ám ő hirtelen gyengélkedés helyett erőre kapott, s a há­zikassza megcsappantása helyett a főpénz­tárnak támadt. Egyenesen a leendő mi­niszterelnöktől követelt pár milliárdot egy új Nemzetire. Olyan helyzetben, amikor a régi soha nem volt alacsony nézőszámmal, s a szellemi teljesítményhez képest iszony­tató ráfizetéssel működik, létével kérdője­lezi meg, hogy egyáltalán szükség van-e Nemzeti Színházra. Nemhogy újra, de ré­gire sem, ha az ennyi. Azonban nem Pálfyval és Ablonczyval és a tíz évekre választott, közpénzekkel ren­delkező kuratóriumokkal van a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy az ember kénytelen azt gondolni, hogy a jéghegy nem lehet alapvetően más anyagból, mint a csúcsa. A búcsúzó koalíció viszonyát a közvélemény­hez és politikai ellenfeleihez egy kicsit túl sűrítve fejezte ki a Pálfy-féle Híradó, de talán nem hamisította meg. Ha a mostani tévés történések is reprezentatívak, akkor ma szerte az országban százak és százak járulnak különféle pénztárakhoz, hogy négy­ évi megfeszített munkájuk eredmé­nyeként, megfáradásuk okán felvegyenek néhány milliót. Az ÁVÜ, illetve az ÁV Rt. vezetésének szétzilálódása s az a tény, hogy az elindított ügyek azért lendületesen foly­tatódnak, valószínűsítette ezt a félelmet, bár a Hírlapkiadó három legértékesebb lapját a jelek szerint még így sem sikerült átmenteniük a volt kormánypárt hátterében meghúzódó szereplőknek. Néhány hónapja, amikor a Hankiss elleni per után az Egyenleggel is koncepciós logi­ka szerint végeztek, az SZDSZ egyik vezető­je azzal próbálta csillapítani a beindult MDF-es gépezet irányítóit, hogy gondol­kozzanak kicsit, ne teremtsenek lehetetlen helyzetet, hiszen senkinek sem jó az, ha néhány hónap múltán nem marad más választása az új kormánynak, mint a teljes fertőtlenítés, mert annyira megrohadt ál­lapotokat hagynak rájuk. Nos, ez megtörtént. S ilyenkor jó megol­dás nincs. Vagy a jogszerűséget tisztelve balekké válik az új kormányzat, s meg sem moccan, amikor gyengélkedő emberek ki­forgatják a zsebeit, vagy valamiféle jogi trükkel kellemetlenkedik, ameddig csak tud, és kikerget mindenkit a templomból, függetlenül attól, hogy kufár vagy nem, mert oly mértékű lett a kufárkodás, hogy nem lehet szelektálni. Mindkét lehetőség alapvetően ostoba és demoralizáló. Más viszont nincs. Ezt a szel­lemi örökséget demonstrálja Pálfy G. végső kielégítése. Vigaszként egy újsághír szolgál, mely szerint Hámorit, a magyar labdarúgó NB I- ből kiesett MTK csatárát egy egészen kü­lönlegesen katasztrofális idény után ötmil­lió forintért adták el. Kétszázezerrel töb­bért, mint amennyit a főszerkesztő kapott. Valahol azért úgy fest, értékelik, ha valaki nem is sikeres, de azért csatár. Még ha nem is nagyon szerez gólt, legalább nem rúg fel senkit. Nagy N. Péter VASÁRNAP­I HÍRLAP 3 Szerdára készen lesz a kormányprogram Hétvégi olvasmány a minisztereknek Vajon most, a hétvégén, milyen stádiumban van az új kor­mányprogram? Erről kérdeztük Kuncze Gábor, belügyminiszter­jelölt, a leendő kabinet koalí­ciós miniszterelnök-helyettesét. - Mivel a kormányprogram a koalíciós megállapodáson ala­pul s annak megalkotásában magam is részt vettem, a kor­mányprogram nyers változatá­ról vannak előzetes elképzelése­im - mondja Kuncze Gábor, je­lenleg még képviselői minősé­gében -, de ez a hétvége vala­mennyi leendő kormánytag szá­mára azzal a feladattal is együtt jár, hogy a még szükséges vál­toztatásokat megtegye. - Ami a Belügyminisztériumot illeti, javasol még változtatásokat? - Most indulok a Balatonra, s úgy tervezem, átnézem a nyers változatot, de azt már most is tudom, hol akarok változtatni. Egészen konkrétan a Belügymi­nisztérium közbiztonsági fel­adatait szeretném kibővíteni.­­ Mi a következő határidő? - Hétfőn találkozik legköze­lebb a leendő kormány, akkor még konzultálunk a változtatá­sokat és kiegészítéseket illető­en, azután már csak a kormány­­program egységesítése követke­zik, mert szerdára el kell készül­nie a végleges szövegnek. - Ezek szerint az egész hétvégét munkával tölti? - Lesz persze munka is, de egy kicsit azért szeretnék pihen­ni. Hiszen úgyszólván már hó­­napok óta ez az első félig-meddig szabad hétvégém, s az elkövet­kező hónapok sem úgy néznek ki, hogy a közeljövőben szabad­ságra mehetnek. (gyémánt) Civilek a pályán Tegnap ülésezett a Civil Parla­ment, amelyik ezúttal közéle­tünk tisztaságáról tartott vita­fórumot. A tömörülés elnökét, dr. Sebestyén Pétert kérdeztük a 16 000 civil szervezetet ma­gába foglaló parlament céljai­ról. - A Civil Parlament nincs be­jegyezve, mert tevékenysége nem illeszthető bele az egyesü­leti törvénybe. Ilyen szervezet Európában sincs, legfeljebb ha­sonló található még Belgium­ban és Németországban. Meg­győződésünk szerint a képvise­leti demokrácia a hagyomá­nyos, 200 éves formájában ki­múlt, de legalábbis megújítás­ra szorul. Az embereknek igé­nyük van nézeteik és gondjaik kimondására. -Az Országgyűlés nem jó erre? - Rendszeres kapcsolatban ál­lunk a Parlamenttel, de mert a Civil Parlament nem alternatív szervezet, csak állásfoglalás for­májában tesszük meg észrevéte­leinket, ami persze semmire sem kötelez senkit, mint ahogyan nem is vettek minket eddig fi­gyelembe. Többször is próbál­tuk felvenni a kapcsolatot az előző kormánnyal, mindvégig sikertelenül.­­ Várnak változást az új kor­mánytól, vagy valószínűleg minden marad a régiben, legalábbis ami a civil szférához való viszonyt illeti? - A szocialisták határozottan kijelentették, fontos számukra a polgárok ügye-baja. A párt prog­ramjából ez tűnik ki. Hamaro­san találkozni fogok Horn Gyu­lával és Gál Zoltánnal, hogy fel­vegyük a kapcsolatot. A többi majd kiderül. - Mit szeretnének elérni? - A döntések előkészítésében, végrehajtásában és ellenőrzésé­ben akarunk részt venni. (Munkatársunktól)

Next