Vasárnap, 1994. október (1. évfolyam, 24-28. szám)

1994-10-23 / 27. szám

1994. október 23. Összsiker a Vígszínházban Mindhalálig tánc Lehet-e méltóbban ünnepelni egy színházépület újjászületését, mint ízig-vérig csapatjátékkal, egy fergeteges össztánccal? Ma­gyar prózai színpadon példát­lan vállalkozás, hogy a színészek szájából egyetlen mondat sem hangzik el, mindent a tánc, a mozdulatok, a gesztusok nyel­vén mondanak el. Az újjáépített Vígszínház moz­­gásszínjátékának alapötletét Et­­tore Scola A bál című filmje, illet­ve a francia Théatre du Cam­­pagnol a film alapjául szolgáló előadása adta. A Víg alkotógár­dája, Marton László rendező irá­nyításával - Imre Zoltán koreog­ráfiájára magyar történelmi di­menzióba helyezte az eredeti produkciót - elementáris erejű előadást hozott létre. A színhely a táncterem. A szereplők, akik ide betérnek, írjuk bár a „bol­dog békeidőket" vagy zaklatott napjainkat, arra vágynak, hogy táncpartnert, kalandot, szerel­met, társat találjanak egy estére vagy akár egy életre, ki-ki igé­nye szerint. A táncrendet nem a puszta divat diktálja, hanem a külvilág, amely beleharsog az életükbe, a kapcsolataikba. Mar­ton László a képi parabolák szintjére emeli a színészek moz­gásbeszédét, párhuzamosan lá­tunk totálképeket és premier plánokat. Szüleink és nagyszü­­leink személyes történelmének önfeledt és tragikus, leginkább tragikomikus mozzanatait. Az időjátékban a mából vissza­táncolunk a húszas-harmincas évekig, mintha egy Munkácsy­­festményből kelnének életre a szereplők, hogy aztán maguk­kal ragadja őket a tangóláz. Min­dig vannak, akiket kitaszít a kor - egyesek kabátjára sárga csillag kerül, kirendezik őket a sorból, elnyeli őket a gázkamrák füstje. A szirénák zaja az óvóhelyen találkoztatja az élet táncosait, félelembe burkoltan. A frontról fél lábbal visszatérő katona a felszabadulás táncába sodródik, amelynek ritmusát harmoniká­ra géppisztolyos szovjet katona diktálja. A gyanús elemek „kite­lepülnek” a képből. Hamarosan fényes szellők fújnak, brigádta­gok és úttörők, „vezető” elvtárs mozdulatait utánozva mozog­nak, alkotnak élőképet. A begu­ruló teherautón a forradalom zászlaja lebeg: megint fordult egyet a világ. A sötétség leple alatt bőrönddel a kezükben ko­csira várnak, ám lesznek, akik lemaradnak. A kihalt táncterem újra meg­telik élettel. Az orosz tiszt nem talál magának partnert, a bár­énekesnő férje nem tér haza a börtönből. Bill Haley zenéje a titkon hallgatott lemezről, az el­ső üveg Coca-Cola mámorító va­rázsa a kábítószer erejével hat, a rock and roll-láz eksztázisát él­jük. Az álomvilág is betör a tánc­terembe, Ginger és Fred holly­woodi kettőse, magyar filmesek­kel. S a valóság filmje kokárdás fiatalokról szól, akiket a mun­kásőrök elvezetnek, így utazunk vissza a jelenbe, a Rapülők ze­néjével, Cseh Tamás dalával az élet presszójáról, amelyben skin­­head-ek vernek színes bő­rűe­­ket. Társsal vagy anélkül a társ­keresők lassanként eltávoznak, csak az idős pincér áll még föld­be gyökerezett lábbal. A Vígszínház társulatának össztáncában mindenki kórus­tag és szólista egy személyben, a hivatásos táncosokat, panto­mimművészeket, revüsztárokat meghazudtoló tehetséggel. Szentgyörgyi Rita EGY RÁDIÓMŰSOR ELÉ A kedves olvasó személyesen érintett ember sorait olvashatja Kovalik Károlyról, aki „a hazai televíziózás, országunk és egy kicsit az Ön elmúlt harminc évét is jelképezi” (Szegvári Kata­lin: Képernyőseim 1990)­­ és a rádiózás elmúlt 40 évét is. Az államfő 1994. szeptember 9-én adta át Kovalik Károlynak életművéért a Köztársasági Elnöki Aranyérmet. Épp előző napon beszéltünk telefonon, és kérdi tőlem Karesz: „Ülsz? Mert ha nem, le fogsz ülni, mint én. Várjál... felolvasok valamit.” És beolvas a telefonba egy levelet, amelyben arról értesítik, hogy a köztársaság elnöke életmű-kitüntetésben része­síti. „Na, mit szólsz? Ha eddig nem tudtad, mert én sem, a barátodnak életműve van” - hallom a huncutkás, fanyar, ön­ironikus hangsúlyhordozást, amely oly jellemző Kovalikra. Immár hatvanéves barátság köt össze bennünket, máig tartó rendszeres kapcsolatban. (A szülőföld, Hódmezővásárhely, a közös gyermekkor, a gimnáziumi évek, azonos tárgyakból álltunk mindig bukásra, és ugyancsak közös volt az a tantárgy - az irodalom -, amit szerettünk.) Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének vonulatával valljuk és gyakoroljuk, hogy a barátság szolgálat. Igaz, barátom Márainak ezt a művét „nem szereti”, inkább a Naplója áll hozzá közelebb. Tehát szellemi csatákat is vívunk. Ő mindig mondja: döntetlen, én pedig igazul: tiéd a pálma. S rögtön, mint a beretva, vág huncutul eszével: Ceglédi Pálma. (A koedukáció után kedves osztálytársnőnk.) Mi hódmezővásárhe­lyiek barátságok létrejötte nélkül is összetartozunk. (Például Pesten élő együtt érettségizők negyedévenként találkozunk.) Ismerjük egymás életének minden rezdülését. Egymás mel­lett vagyunk jóban-rosszban, vidámságban, „linkségben” és kórházi ágynál. A Kovalikok nekem a családom része. S ezt viszont is érzem. Nekem - tudom, nemcsak nekem - kitűnő emberek ők. Méltán büszke is a családjára. Kovalik Mártára­­ kiváló rádiós, az első feleség, akivel baráti-családi most is a kapcsolat. András, Márta, Kriszti - a tehetségük révén sínen lévő „gyerekek”, és Vámos Magda - a neves divattervező, kinek sokszor szemébe mondom: te vagy álmaim feleség-asszonya. Ha ő veszi fel a telefont, beszélgetésünk végén mindig így szól: .Akkor adom az Uramat!” S ha Karesszal együtt hazamegyünk Hódmezővásárhelyre, rokonai - Kati, Laci - családtagként üdvözölnek, és 88 éves Jóska bátyja csókkal fogad. Volt közös műsorunk, és riportalanyként is megtisztelt. Karesz, ha csak teheti, meghallgatja műsoraimat - én is az övéit -, és nem fukarkodik a dicsérő szóval, de a bírálattal sem, hozzáfűzve okos szakmai tanácsait. Mindkettőnek örülök, hiszen autentikus „helyről” kapom. Büszke vagyok rá, hogy ő is igényelte véleményemet. Barátságunk szilárdságát az a ki nem mondott fogadalom biztosítja, hogy mindig, mindenben őszinték vagyunk egymáshoz. Karesz mestere a feltűnés nél­küli segítésnek, és mentes mindenféle irigységtől. Szeptember 29-én volt 67 éves. Szívből kívánom, kedves Karesz, hogy szerető családod és barátaid örömére is még sokáig „dédelgesd azt a napot”, elárasztva bennünket bölcse­lő, öniróniával is fűszerezett, fanyar humorú kedvességeddel. Osváth László (Vasárnap, Petőfi, 20.30„Ne nyugodjék le a nap a te hangoddal" - Látogatóban Kovalik Károlynál) KULTÚRA Anyanyelv és régészet Van egy műhely vidéken, a tör­ténelmi királynéi városban, Veszprémben, az Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapít­vány. Kiadja az Új Horizont cí­mű, kéthavonta megjelenő fo­lyóiratot-néha pénz csak össze­­vont számra jut-, s mostanában, alapítványok, ösztöndíjak és he­lyi cégek támogatásával egy-egy könyvet is. Raffai István, a lap főszerkesztője mozgatja ezt az egészet, megszállottan, hét nap­ból nyolcat ezzel töltve. Tavaly kiadták például Lő­­rincze Lajos Megnől az ember szíve című posztumusz kötetét (lapunkban is írtunk róla mélta­tást), benne barátok, emlékek, találkozások idézésével, egy ki­csi nyelvészkedéssel, sok-sok fényképpel. Dokumentumérté­kű kötet. Most jött a hír Veszp­rémből: olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy mind egy szá­lig elfogyott. A napokban meg­jelenik az újabb kiadás a könyv­ből, megváltozott, bővült elő- és utószóval, még kettő, eddig se­hol sem publikált fényképpel, de változatlan Lőrincze-szöveg­­gel. S ugyanott, ugyanebből a műhelyből adták ki tavaly László Gyula régészprofesszor pálya- és életrajzi művét. Azaz az első kö­tetet. Ugyancsak fényképekkel. Most nyomdába ment a máso­dik kötet is; talán karácsonyi ajándék lesz, visszatekintés egy fontos pályára, életre, témára. Ötven év fotói lesznek benne a szövegen kívül; maguk is beszé­des koremlékek. Két életút, két kiemelkedő pá­lya. A nyelvészé és a régész­történészé. A történelem társtu­dományának és a bizonyító nyelvnek a vallomása magyarsá­gunkról. (mátyás) TÉLI ZSOLTÁR V; í-' ’ , i / , ' • ■ * ' A régi Nemzeti Színház lektora, dramaturgja, egy rövid ideig igazgatója, Kovách Aladár 1940-ben drámát írt Téli zsoltár címmel. (A szerző 1947- ben emigrált, 1979-ben halt meg Bécsben.) Művét először 1941-ben mutatta be a Nemzeti. Most az Evangéliumi Színház állította színpadra. Bemutató október 29- én Budapesten, a BM Duna Palotában. Vasárnap, 30-án este is játsszák. A további előadások időpontjai: november 10., 13., 20., 27., illetve decem­ber 4., 8., 10., 11. A dráma hőse Apáczai Csere János, a tudós, de főképp kiváló pedagó­gus. Döbbenetes korán, 34 évesen halt meg, ám ennyi idő alatt is a magyar művelődéstörténet legnagyobbjai sorába emelkedett A háromfelvonásos, két helyszínen, Hollandiában és Erdélyben játszó­dó drámai játékot most Udvaros Béla rendezésében láthatják az érdeklő­dők. Apáczait D. Szabó István Jászai-díjas színművész alakita. M. I. Novák Péter a KIMNOWAK­ból, Magyar Éva Kaposvárról Érzékeny emberi történet A Szkéné Színház nézőtere csak foghíjasan telik meg, erről az előadásról csak a beavatottak tudnak, a nyilvánosság kizárva. A színpadon hárman vannak. Horváth Kornél sokféle, hangok zendítésére, zörgésekre, zajok kibocsátására alkalmas szerkentyűkkel, Magyar Éva színésznő, koreográfus és Novák Péter, aki egyszerre minden. Ő a KIMNOWAK-ból a „nowak”, táncos, színész, ha úgy hozza, bohóc. Három különféle utakon ideérkezett, más és más ember. És van egy szék, egy­ ócska ka­rosszék, és egy annál nem sok­kal fiatalabb játék mackó. Ami velük történik, olyan ér­zést kelt a nézőben, mint ha övön alul jól behúztak volna ne­ki egyet. A történet, amelyet vé­gigélünk, a mi történetünk. A füzetben, amelyet edinburghi útjuk előtt adtak ki, hogy bemu­tassák magukat, ez áll: „Ez az emberi érzékenység története, a nemek soha véget nem érő párbajának története, az embe­ri önzés története, olyan embe­rek története, akik képtelenek úrrá lenni szerelmükön és gyű­löletükön.” A történet szavakban elmond­hatatlan, kongó közhely. Két em­ber szereti egymást, szövetségre lépnek, családot teremtenek, az­után meggyűlölik egymást, és ta­lán megbékülnek. Ez semmi­t sem mond. De amikor Magyar Éva és Novák Péter, két ragyogóan te­hetséges színész ezt eltáncolja, akkor a néző visszafojtott léleg­zettel figyel, és ha be meri valla­ni, akkor magára ismer. A Szkéné Színházba a Műsza­ki Egyetem emeletén, kongó fo­lyosókon mentünk be. Ez az edinburghi indulás előtti főpró­ba estéje volt. Az egyetemi épü­let üres. A színházteremben azonban az ember találkozott saját magával. December elején majd másoknak is részük lehet ebben a szorongató élményben. Mert már visszajött a kis társulat Skóciából, ahol Richard Demar­co, az Európai Művészeti Alapít­vány igazgatója alternatív szín­házi fesztivált rendezett, amely­re ők, a „Sámánok” is meghívást kaptak. A fesztivál sokarcú volt: a résztvevők irodalmi, zenei, könnyűzenei, színházi és alter­natív színházi produkciókkal léptek a nyilvánosság elé. Novák Péter a Sámánban nyolc év után talált vissza a szín­padra. A színházba, amely - ezt mondja - „nemcsak reálszínház lehet, hanem valami más is, ahol a színész a kisujjáig, egész fizi­kumával játszik". A műfaj meg­határozásában azonban magam­ra hagy. Táncjáték? Lehet, hogy nagyot tévedek, de bennem a Csodálatos mandarin koreog­ráfiájának egy mozdulatsora éb­redt fel. Valószínűleg tévedek. De hát végül is nem kell sehova sorolnom. - Előbb a mozdulatokat talál­tuk ki Radnai Anna Mária dra­maturg segítségével. Eltáncol­tuk két ember történetét, akik boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Akiknek nem a hétfejű sárkánnyal, hanem egymással kellett megküzdeniük. Nagyon sokat improvizáltunk, míg meg­találtuk minden mozdulat he­lyét, idejét. A zene ezeket köve­ti. A konga, a cintányér, a cse­répedények, a harangjáték: Hor­váth Kornél. És a végén egy dal. Ebbe a műfajba minden belefér. Ez egy fiatal csapat alkotása, melynek egyetlen korlátja a közös ízlés. Létrejött egy csoda a színpadon, amelyet nem lehet másként meg­határozni, csak úgy: szép. Edinburghban zajos sikerük volt egy száz férőhelyes kis szín­házban, amely már az első elő­adáson zsúfolásig megtelt. Mindjárt 8-10 ajánlatot is kap­tak, részt vesznek majd a glas­­gow-i májusi fesztiválon is, ami a legnagyobbak egyike a vilá­gon. Az utazásukat ezúttal Soros György támogatta, de a produk­ció költségeit a saját zsebükből fizették - ez Magyar Éva befek­tetése volt. A Kaposvárott volt színésznő 1993-ban elnyerte a The Independent című brit lap művészeti díját és a Kritikusok Díját Soiree című produk­ciójá­­val. Horváth Kornél a Stendhal Trio alapító tagja, akinek sajá­tos stílusa jól ismert a rock és jazz hívei között. Novák Péter, miután a KIM­­NOWAK új lemeze a CD-piacra került, folytatja munkáját a Hol­ló Színházzal, és Magyar Évával már egy új musicalen is dolgozik. Decemberben a Szkéné Szín­házban látható lesz az a produk­ció, amely Edinburghban sikert aratott. Ott angol, skót, francia, szerb, lengyel alternatív együtte­sek között léptek fel. Sűrű volt az élet, és kevés az idő. Budapesten talán nyugodtabb feltételek kö­zött mutatkozhatnak be. K. Gy.

Next