Színes Vasárnap, 1996. augusztus (3. évfolyam, 31-34. szám)
1996-08-04 / 31. szám
1996. augusztus 4. A múlt héten egy igen széles körű vizsgálat nyomán ismét megtudtuk, hogy Magyarországon rettentően sok az alkoholista. Szám szerint minden tizedik, vagyis egymillió ember. Nem tudom, miért gondolom, hogy ez kissé alulbecsült adat. Talán mert sokat járok az utcákon, és szeretem nézegetni az arcokat. Negyven év után nemcsak a saját arcáért felelős az ember, hanem fölismeri még a fölismerhetetlenségig torzult vonásokon is a sorsot. Budapesten lassan úgy járhat az ember, mint egy középkori képtárban. Bosch-rajongóknak akár turistautakat lehetne szervezni. Az alkohol különös hatása az, hogy ügyesen lemossa az idegrendszert, ettől aztán azok a kötések nem működnek, amelyek egyenarc mögé zárják a jellemet. Kiüt a sóvárság, a gonoszság, a hülyeség, a paráznaság, minden. Biztos van, aki ezt szépnek találja, de az is lehet, hogy pár év múlva a pszichológusok azt javasolják majd: ne engedjük a gyerekeket az utcára, mert rosszakat álmodhatnak. Mi az alkoholizmust afféle sorskérdésnek, magyar átoknak tekintjük, amivel ugyanolyan természetesen kell együtt élni, mint mondjuk Közép-Európa időjárásával. Ez van, nincs mit tenni. Iszunk, halunk, kész, ez egy ilyen ország. Nincsen semmiféle javaslatom arra, hogy mégis mit kellene, mit lehetne cselekedni. Talán közölni az ittasan elkapott autóvezetők névsorát, esetleg fényképpel, rendeletileg. Pláne, ha öltek is. De ez nemigen hatna. Végtére, ha belenéznék a saját lelkembe, hagytam-e embert ittasan autóba ülni... hát hagytam, nem is egyszer. Úgyhogy talán az én képemet is oda kellene tenni. De megvert az Isten: egy olyan ember látogatott traktorral a házamba, akit három ember csak a harmadik kísérletre bírt a sofőrülésre föltuszakolni. Talán tiltakozni kellene, ha odáig jutunk, hogy egy közszereplős vezetőállásra azért nem alkalmas az ember, mert nem iszik. Az utóbbi fél évben háromszor találkoztam olyannal, akiben azért nem bíztak meg, mert nem vesz magához alkoholt. És nehogy azt gondolja valaki, hogy ez afféle titkos, hátulról megsúgott információ: nyíltan megmondják. Talán ugyanolyan rémületet kellene kelteni a gyerekekben az alkohol ellen, amilyet néha azért sikerül, ha mondjuk az AIDS-ről esik szó. De alighanem teljesen fölösleges a szegény tanárokat beszéltetni, ha aztán a gyerek hazamegy, és azt látja, amit láthat bármelyik családban. De még ha csak a papa vedelne. Talán, ha legalább a nőkkel megértetnénk, hogy a zugivás is látszik ám az arcon, ráadásul a jellemtelenség vonásai rakódnak a püffetegségre... Nem tudom, mit lehet itt tenni, de ha kísérletképpen egy új elemet vinnénk a szinte alig létező propagandaharcba, az esetleg, ha nem is tömegeket, de pár embert, egy-két gyereket megriasztana. Amikor itt Konrád György azt merészelte javasolni, hogy liberalizálják a könnyű drogot, a környező országokban megrémültek a Kárpát-medencéből kihallatszó hörgéstől és sikoltozástól, de egyetlen vérmes ellenzőnek se jutott eszébe, hogy talán az alkoholt is kábítószernek kellene minősíteni. Mert hogy az. Egy rendkívül veszedelmes drog, ami ugyan lassabban öl, mint a heroin, de pokoli pusztítást végez az emberben meg a környezetében. Ha átlagos családdal számolunk, akkor négy-öt millió embert, a családok felét nyomorítja és pokolítja itt a szeszt Ha a határon elkapnak valakit pár kiló heroinnal, azonnal kivonul a televízió, és mindenki önfeledt számolgatásba kezd. Mi lenne, a kísérletképpen egy hivatal mondjuk hetente közölné: az országban hány kiló heroin egyenértékben fogy alkohol legálisan, sőt államilag zárjegyezve? Úgy lehetne átszámolni, ahogy az atombombák hatását egy TNT, vagyis trinitro-toluol nevű robbanóanyag egyenértékében adjuk meg. Nem tudom, mekkora szám jönne ki, és ez milyen hatással lenne az emberekre. Csak azt tudom, hogy amióta a káros napsugárzás adatai megjelennek, dél körül nagyon sokan nem engedik a napra a gyerekeket. Csak azt tudom, hogy az AIDS-kampány hatására ma már majdnem minden kamaszgyereknél mindig van óvszer. Vannak, akik már azt is figyelik, mikor nyílnak azok a növények, amelyek különféle allergiákat okoznak. Állítólag az utóbbi években kell némi hatása annak, hogy húsvét körül óva inti a rádió az elégedett asszonyokat attól, hogy a gyerekeket itatgassák. Ha esőt mondanak a hírek, kabátot és ernyőt veszünk. Járványhírek idején, ha lehet, távol tartjuk magunkat a tömegektől. Ha egy országban minden tizedik ember beteg, az mi, ha nem járvány? Andrassew Iván Vasárnapla, mámorítva PUBLICISZTIKA A Színes Vasárnap archívumából 1946 1996 o ijjbo luo 12 1A ^ V^H -------------------- SZÍNES VASÁRNAP 11 fKMi jut kultúrára? A hatvanegy esztendős észt író, Yj Arvo Valton, akinek neve magya- 0 'u-L rul sem cseng ismeretlenül, nem rég Prágába látogatott. Arvo Valton (eredeti képzettsége szerint mérnök) amolyan lázadó léleknek számított és számít az észteknél. Például történelmi elbeszéléseiben (Udvari játékok című kötetében gyűjtötte össze ezeket) egyértelmű volt az ironikus célzás a diktatúra viszonyaira, mint ahogyan a szovjetunióbeli alig titkolt Sztálin-rehabilitációs kísérletek idején, 1978-ban, a keleti krónikák stílusában írott Út a végtelenség másik végébe ugyan Dzsingiz kánról mesélt, de azért minden szovjet olvasója tudta (merthogy Válton ekkor még szovjet író volt), hogy valójában Sztálinról van szó. Prágában pedig azzal képesztette el a helyi állambiztonság embereit, akik az 1987-ben veszedelmes ellenségként kezelt Václav Havel lakása előtt posztoltak, egyszersmind igazoltatva a látogatókat, hogy vörös, szovjet útlevelével igazolta magát. Szerencséjére akkor már Gorbacsov volt uralmon Moszkvában, és nem volt ideje Válton egyéni lázadásával foglalkozni, hanem a néhai Dzsohar Dudajev csecsen tábornok, akkori tallinni városparancsnok segítségével az észt önállóságot igyekezett megakadályozni. Válton tehát egy posztkommunista országból jött egy posztkommunista országba: az Eesti Vahabikből a Ceská Republikába, Tallinnból Prahába. Természetes, hogy a múlt mellett a jelen problémái közül arról kérdezték, jut-e pénz az észteknél a kultúrára (mert a cseheknél mint nálunk alig), s ha netán jut, mennyi és honnan. Kiderült, hogy ebben az aprócska országbanösszesen 1,6 millió lakosa van, s ezeknek csak 65 százaléka észt) a költségvetés 22 százalékát fordítják kultúrára, illetve oktatásra. (Összehasonlítás végett: a skandináv országokban ez a mutató 14 százalék. Nálunk? - no, erről jobb nem beszélni...) Az állami támogatáson kívül 1993 óta működik a Kulturális Alap, amely már a két világháború közötti önálló Észtországban is létezett. Az alapba kell befizetni az alkohol árusításából származó jövedelmek 3, a dohányértékesítésből származó pénz 5 és a szerencsejátékok hasznának 30 százalékát. A támogatást nem a kormány, hanem az egyes szakmai szervezetek osztják szét. Ezek után semmi csodálkoznivaló nincsen abban az egyébként eléggé furcsa tényben, hogy e kis országban háromszáz (!) könyvkiadó működik, s ebből 30-40 (!) sikeresen és jövedelmezően. Néhány hónapja ezeken a hasábokon a finnekről írtam, akik ugyancsak sokat áldoztak kultúrájukra. Persze a finneknél ez azért más dolog... Más ügy egy virágzó piacgazdaság hosszú évtizedei után és annak alapján sok pénzt költeni a hazai művelődésre, és egészen más a szovjethatalom általános fél évszázados nyomora után az állami költségvetés egyik legjelentősebb tételét adni az észt kultúra támogatására. Egyébként Arvo Válton az első olyan volt szocialista országban élő író, aki elégedetten nyilatkozott a honi irodalom anyagi feltételeiről. Mi többiek panaszkodni szoktunk. És okkal. . A ... E. Fehér Pál \A . ! ’