Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-06-01 / 6. szám

van, és a jelenlét pszichológiai reakciókat, cselekvéssorokban feloldható folyamatokat jelent. Színészetikai és színészpedagógiai siker, hogy a Nemzeti Színház együttesét láthatóan áthatotta az ügybuzgalom, és tel­jes egészében vállalta a kockázatos feladatot. Régóta nem ta­pasztalhattuk az együttjátszásnak ezt a fokát, amikor nem az önmutogató egyénieskedés vágya hajtja a színészt (és nem is a dresszúra), hanem az, hogy föloldódjon az egészben, és betöltse azt a funkciót, amely az értelmezésben rá hárul. Senki sem „alakít”, hanem határozott, kemény vonásokkal rajzolja meg a figurát. Nincs rutinszínjátszás, előadásainknak ezt a szívós kísértetét sikerült kiűzni a színpadról. És nincs szólózás sem, ami éppen ebben az évadban több „parádés szereposztásban” kiállított bemutatót is tönkretett. Annál meg­lepőbb, hogy sokan nem vették észre mindezt, azt állítva, hogy az előadás jó alakításai a rendezői kényszerrel szemben, annak ellenszegülve jöttek létre, „hagyományos” módon. Hol­ott épp a fordítottja történt: még azok is vállalták és jól megvalósították a közös játékstílust, akiknek nem ízlett, akik­nek ki kellett lépniük a rutinból, korábbi sikereik bevált meg­oldásaiból. Ezért is izzik az előadás levegője, ezért ragad magával, ezért kell odafigyelni minden szereplőre. Major Rómeójának nincsenek fontos és kevésbé fontos sze­replői. Júlia pontosan ugyanolyan fontos, mint a legutolsó Montague szolga. Ebben az előadásban egy epizódot jól meg­oldani ugyanolyan érték, mint az erkélyjelenetet jól eljátsza­ni. Nem vagyunk ehhez szokva, és talán ezért is nem Törő­­csik és Sztankay a legnagyobb reveláció, hanem Horváth Te­ri, Sinkovits, Iglódi, Horváth József, Suka Sándor, Gelley Kornél, Zolnay Zsuzsa, Gyulai Károly és Blaskó Péter. Különös jelentőségét érezzük a bemutatónak akkor, ha meg­gondoljuk, hogy milyen színházi környezetben jött létre. Még nem is oly távoli a Vígszínház Romeo-felújítása, amelyből alig emlékszünk másra, mint Ruttkaira és Latinovitsra. Ez után az önpusztítóan vad és szenvedélyes szerelmi dráma után, jóformán egyidőben Zeffirelli filmjének hazai bemuta­tásával, amelyben a quattrocento gyermekszerelmesei szinte véletlenül esnek áldozatul egy mediterrán terecskén folyó ár­tatlan kamaszháborúnak, csak karcosan, csak huszadik szá­­zadian, csak politikusán lehetett megfogalmazni a Romeo és Júliát. Ha meggondoljuk, hogy nálunk az idegenből átültetett másodlagos produkcióknak milyen nagy és nemes hagyomá­nya van, fogalmat kaphatunk arról, hogy mire vállalkozott Major Tamás, amikor egyidőben egy filmmel, amely egyszer­re elégíti ki a kalandkedvelők, a látványosságimádók, a „szép ruhákért” és idegen tájakért rajongók, a „jó bunyóért” lelke­­sedők és a tanítóbácsis Shakespeare-filológusok minden igé­nyét, elhatározta, hogy teljesen mást nyújt. Eltávolodott az érzelgősségtől, egy olyan évadban, amely­ben nem egy klasszikus előadáson a szenvedélyek barokkos tobzódása dominál. Eltávolodott a naturalizmustól egy olyan évadban, amelyben nem egy klasszikus előadáson a részletek kézműves kidolgozása, az „élethű” pepecselés jut kétes dia­dalra. Mit adott romantika és naturalizmus helyett? Politikai szín­házat. Miről szól Major Romeo és Júlia­jó? Pontosan arról, ami­ről Shakespeare-nél: két szerelmes halálát okozza a családi viszály. Ez a családi viszály Majornál nem magánháború, ha­nem társadalmi válság. Meglepő, hogy amikor érvényüket vesztett politikai drámák is műsorra kerülnek, pusztán a jó szerepek vagy a teátrális hatás kedvéért, és előadnak olyan klasszikusokat is, amelyek társadalmi mondanivalója vagy filozófiája pozitív és negatív értelemben egyaránt hidegen hagyja a rendezőt, akkor sokan - akik mindezt nem tették szóvá - éppen Majort marasztalják el, mert kibontja a politikai drámát a Romeo és Júliából, és társadalmilag határozza meg a szerelmesek tragédiáját. S te­szi ezt úgy, hogy közben a dráma semmit sem veszít sodrá­sából, érzelmi gazdagságából, lírájából, és megmarad a szerel­mesek „magánkonfliktusa” is. A Montague-k és a Capuletek Verona előkelő családjai. A hatalmi rendszert átszövik a családi és baráti érdekek. A vá­ros két pártra oszlik, és ez a két párt nemcsak a családtagok­ból áll: állásfoglalásra késztet mindenkit. A viszályban a her­ceg is személyesen érdekelt: a Montague párti Mercutio Es­­calus rokona. Nincs kívülálló ebben a hatalmi és politikai viszályban. A herceg pedig csak dörögni, figyelmeztetni, fenye­getni és büntetni tud. Romeo és Júlia szerelme Majornál egy rosszul szervezett, erő helyett erőszakot mutató, de lényegében tehetetlen hatalmi gé­pezet áldozata. Akadt egy kritikus, aki szemére vetette a ren­dezőnek, hogy a társadalmi motiváció „megfojtja Romeo és Júlia szerelmét”. Bármilyen meglepő, fején találta a szöget: erről szól a dráma­­ négyszáz éve. Kezd kialakulni egy Major-színház a Nemzetiben. Ebben az évadban A luzitán szörny és a Romeo és Júlia a korábbi évek néhány rendezésénél (A vágóhidak Szent Johannája, Athéni Timon) harmonikusabban mutatja Major szándékát: elszakadni az illúziószínháztól, a pszichologizálástól, az esztétizálástól, a belső színházi használatra szóló művészkedéstől, az öncélú lel­ki kielégüléstől. A cél: visszaadni a színház társadalmi szere­pét, aktivizáló képességét, politizáló hajlamát. A luzitán szörnyet egyhangú lelkesedés fogadta, és az évad egyik legnagyobb közönségsikere lett. Nem lehet nem észreven­ni a folytonosságot a Weiss-dráma rendezése és a Romeo kö­zött. Természetesen nehéz megszokni, hogy egy klasszikushoz a kortársi műveknek kijáró hűtlen hűséggel közelít a rendező. Budapesten valószínűleg kiátkozták volna Peter Brookot is új Szentivánéji álom­ rendezéséért, amely mintha cirkuszi artisták próbatermében játszódna: a bohócruhás szereplők triviális mu­tatványokat végeznek egy szobában, hintákon lógnak, trapé­zokon mászkálnak, köteleken függeszkednek. Az angol kriti­kusok nem hördültek fel. Shakespeare-t 20. századi szerző­nek tartják honfitársai. Majd csak megszokjuk annak tartani mi is. Nem érdemes kategóriákat aggatni egy előadásra, amelyik elkerüli a kategóriákat. Major Rómeó­ja nem sokkol, nem de­­heroizál, nem idegenít el, semmi köze a kegyetlen színházhoz, és csak annyiban brechti, amennyiben elveti az illúziószínhá­zat. Vitatkozni tehát nem a kategóriákról kell: a vita estéről estére a színházban folyik. Nem baj persze, ha átterjed más társadalmi síkokra is. Egy kritikusi megjegyzés miatt például sajtópolémia kerekedett arról, hogy féltenünk kell-e a Nem­zeti Színház fiatal nézőit Major Rómeójától. Kár volna, ha féltenénk őket, és helyette könnyes-andalító Rómeót szán­nánk nekik. Indulatokra, aktivitásra, gondolati önállóságra nagyobb szükségük van, mint elandalodásra és elégiára. Mellesleg alig hiszem, hogy a közönség eltanácsolása a színházból a kritikusi feladatok közé tartozna. Ami pedig a

Next