Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-06-01 / 6. szám

Nemzeti Színház Romeo és Júliáját illeti, bárcsak minél több fiatal láthatná. Alkotóműhely = Huszonötödik Színház A Huszonötödik Színház még meg sem alakult, máris előíté­letek és elő­ítéletek szövődtek köré. Színházi közéletünk olyan játszótér, amelyben a régiek úgy érzik, hogy bejátszották az összes fellelhető zugot, és nem szívesen fogadják maguk kö­zé az újonnan érkezettet. A szakma képviselői közül igen so­kan felszisszentek, amikor Gyurkó László meghirdette prog­ramját, és teljes elfordulást ígért a megszokott színházi gya­korlattól. Lehet, hogy elhamarkodott volt a tökéletes ,,más”-ságot tűzni ki célul: berzenkedést váltott ki. De az is lehet, hogy az ebben való belső hit kellett az elrugaszkodáshoz. Ahhoz, hogy a Huszonötödik Színház sok tekintetben más legyen, mint a többi huszonnégy. Műhely és együttes - ez a két címszó adja az első évad va­rázsát. Három sikeres bemutatót tartott a színház, az össz­kép rendkívül vonzó. Már az egyéni teljesítmények összege­zése is vonzóvá teszi. Németh László Gyász című regényé­nek színpadra állítása mindenekelőtt Berek Kati színészi meg­újulását hozta. Játéka bensőségesebb lett, lírai elemekkel gaz­dagodott. Színészpedagógusként és rendezőként is debütált: le sem tagadhatná, hogy Jobba Gabi Tou­r-ja az ő teremt­ménye. Berek Kati nem erőszakolta rá egyéniségét tanítvá­nyára, de átsugározta intellektuális erejét és szenvedélyét, lí­ráját és kemény konokságát. A sikerhez természetesen Jobba Gabi tehetsége kellett: ritkán látható stílusbiztonsággal mo­zog a „brechti” környezetben. Értelmezi is a mondott szöve­get, éli is; belülről ábrázolja a játszott figurát és összefoglaló képet, „véleményt” is alkot róla. Elidegenít­­ anélkül, hogy lemondana az érzelmekről. Beleél — anélkül, hogy belefelejt­kezne. A Szókratész védőbeszéde Haumann Péter one-man show­­ja. Haumann a „tiszta értelem” színházát alkotta meg Platón intellektuális dialógusából vagy inkább monológjából. Az ér­telem ebben a vonatkozásban ráció és szenvedély, morális gondolkodás és cselekvés, logika és humanizmus egységét je­lenti. A színész a Bach-fúgák mintájára építette fel puszta szavakból a mű gondolati építményét. A sallangtalanul tiszta, világos szerkezetű, arányos és harmonikus előadás a színészi ökonómia remeke. Ha a három bemutató nem hozott volna mást, mint ezt a három alakítást (és ebből kettő a felfedezés erejével hatott), akkor is sokszorosan igazolná a Huszonötödik Színház vállal­kozását. De jócskán kaptunk egyebet is. Műfaji kuriózumot: régi kínai drámát és monodrámát. A játéklehetőségek kitá­gítását: pantomimot, kórust, a zene, az ének és a tánc szer­ves beépítését az előadásba. A mesterség megbecsülését: Berek Kati, Jobba Gabi és Haumann Péter „mellesleg” a legmaga­sabb profi szinten űzik a színészetet. Az együttes gondolatának diadalát. És még sorolhatnánk. De fontosabb ezeknél, hogy a három eltérő fogantatású, műfajú és hangvételű előadás azonos célról, arculatról, kö­vetkezetes színházszemléletről vall. S ebből mindjárt kitűnik, hogy a profil nem jelent sem műfaji, sem stílusegyhangúságot. A Huszonötödik Színház elutasítja a pszichológiai drámát, a zárt dramaturgiát, az irodalmi színházat. A Huszonötödik Színház elkötelezett politikai színház. A Gyász egyén és társadalom konfliktusának „volt­ míto­szát” ábrázolja, a Szókratész védőbeszéde a morális ember, a Tou­r igaztalan halála az embertől elidegenített társadalom modelljét alkotja meg. Gondolati összefüggés épít hidat kö­zéjük. Azt vizsgálják, hogy egyén és társadalom állandó köl­csönhatásában miként formálódik illetve deformálódik mind­kettő. A Gyász Kurátor Zsófija maga is „szörnyeteggé” vá­lik az értetlen-embertelen középkori erkölcsiség szorításában. Szókratész (függetlenül az ókori gondolkodó társadalmi-törté­nelmi szerepének objektív igazságától) maga a rendíthetetlen erkölcsiség. Nem ér föl hozzá semmi, ami a társadalomban ellentmond ennek az erkölcsiségének. Halálában is érinthe­tetlen és kimozdíthatatlan marad. Akárcsak Ton O. De az ő igaztalan halálával már „kizökken az idő”, felborul az er­kölcsi világrend. Az athéni demokrácia még jóhiszeműen ítél­hette el Szókratészban a politikai ellenfelet, Ton O azonban már manipuláció, konstruált vád áldozata. Az ő halála az elnyomó társadalmi rend apologetikája. Az ártatlanság ebben a mélyen társadalmi, „brechti” drámában önmagában nem ka­­tartikus, csak a világrend helyreállásával együtt válik azzá. Minden meghirdetett programnál világosabban foglalja ös­­­sze ez a három bemutató a Huszonötödik Színház törekvéseit. A mítoszokból kibontakozva meghatározni az ember valósá­gos helyét a társadalomban - erre tettek nagyon rokonszen­ves és máris sikeres kísérletet. Macskajáték — Örkény-színház A Macskajáték pesti színházi sikerében egyetlen dolog van, ami nem meglepő: hogy Örkény István kitűnő drámát írt. Minden más tulajdonképpen annak köszönhető, hogy a bemu­tató eseményei véletlenül a megszokottól eltérően alakultak. Csupa „szabálytalanság”. Közülük is a legmeglepőbb, hogy egy pesti színház - a Pesti Színház - hajlandónak mutatko­zott „utánjátszani”, alig egy hónappal a szolnoki premiert követően. És hogy a szolnoki előadás rendezője, valamint két szereplője meghívást kapott a fővárosi bemutatón való részvételre. Az eredmény: egy korábban is figyelemre méltóan dolgozó fiatal rendező, Székely Gábor kiugrása, az évad egyik legjobb előadása és Sulyok Mária olyan parádés alakítása, amely még az ő gazdag és sikeres pályáján is kivételes teljesítmény. A „szabályos” szolnoki bemutató nem az első eset, hogy vidéki színház mutat példát a magyar dráma iránti ügyszere­tetből. A Macskajáték a rendező és az író együttműködésének eredménye: úgy látszik, mindössze ennyi kell a jó műhely­munkához. Miért jó a Macskajáték? Miért az utóbbi évek legjobb ma­gyar drámája a Tóték és Csurka Ki lesz a bálanyája mellett? Ha ezt a három színdarabot valamikor a jövő században újra előveszik majd a drámatörténészek, akár dokumentum­ként is, használhatják őket, annyira hitelesen tükröződik ben­nük az ötvenes-hetvenes évek magyar társadalmi és közgon­dolkodása. Sőt: a stílusa is. Azért jók ezek a művek - azért is jók -, mert földközelből, a köznapi valóság szintjéről in­dulnak el, és ez a valóság mindig a mi hazai viszonyainkat jelenti, szociológiai, néplélektani, stilisztikai értelemben egy­aránt. Csüllögh, a Balanya Csurkára hasonlító író hőse konfliktus nélküli drámát szeretne írni, hogy megszabaduljon minden fe­lesleges absztrakciótól: „Az emberek éppen úgy beszélgetné­nek, dolgoznának benne, mint az életben, semmi cselekmény, semmi konfliktus.” Ez természetesen önironikus-parodisztikus .

Next